Vannak féltett, kedves emlékeid? Amolyan kincsekre gondolok, amiket nem az elmédben, a lelked rejtett zugában dédelgetsz, hanem a ládafiában, fiókban, szekrény mélyén, vagy egy szalaggal átkötött kis dobozban.
Miután lesikáltam, kifestettem, megjavítottam mindent a lakásban, elkezdtem rendet rakni a szekrényekben, fiókokban. Kincsekre leltem. Tudtam, hogy ott vannak. Nincs nálam rendetlenség, mindennek helye van. De a hétköznapok taposómalmában nem volt kedv, alkalom és lehetőség kézbe venni őket, elmerengeni mellettük.
Egy csöpp orkán kezeslábas lóg vállfán a ruháim mellett már tizennyolc éve. Sokat fogtam a karomban. A színe, az anyaga ugyanaz, az illata más. Emlékszem a pici test karjaimra nehezedő súlyára. Mindig ölben vittem sétálni. Kétségbeesve bömbölt a babakocsiban.
Apró rózsaszínű plüssállatka. Nyuszi volt valaha. Megmaradt fülecskéje ágaskodva kandikált ki a fehérneműim közül. Kézbe vettem. Torkon ragadva hurcolta magával mindenhová legkisebb fiam. Egyszer elveszett az utcán. Az elalvó gyermek elernyedt ujjai közül valahol kipottyant útközben. Rohantam a városon keresztül az üzletig, ahol a nyuszit vásároltam, hátha mielőtt a fiam felébred, találok még egyet. Sikerült. Hogy én milyen boldog voltam! Odacsempésztem az ébredező kicsi mellé. Rám mosolygott, de szeme már nyunyu-t kereste, s rögtön torkon is ragadta.
Kabalák, játékok, fél pár picike pamutzokni, ellenőrzőkönyvek beírásokkal, kedvenc mesekönyv, apró bögre, piros szívecskékkel az oldalán, porcelán Merlin figura és kisangyal ajándékba nekem, tőlük osztálykirándulásról, és karácsonyra.
Sorolhatnám.
Aztán kezembe került egy zacskó telis-tele cetlikkel, levelekkel, rajzokkal.
A rajzokat én kaptam alkalmakra. Némelyik engem ábrázol. A cetliket egymásnak írogatták. Emlékszem erre a szokásukra. Gyakran akkor is levelekben beszélgettek, ha mindhárman otthon voltak, egyazon helyiségben. Élvezték a kommunikáció eme formáját. Ennek köszönhetően, s hogy annak idején rendrakás közben felfedeztem és megmentettem őket az utókornak, most hatalmasakat nevettem.
Találtam egy füzetet, amibe rendre lejegyeztem a dátumot, hogy mikor és a szavakat, amiket megtanultak kimondani. Lányomnak egyéves korára egy egész A/4-es lap betellett tőmondatokkal. Hibátlanul és sokat beszélt.
Ebben a füzetben írtam le az úgynevezett "aranyköpéseiket" is. Ezeket olvasgatva hihetetlen jókedvem kerekedett. Hatalmasakat nevettem. Legkisebb fiam, a kezeslábas valamikori lakója be is kukkantott hozzám megtudakolni, mi a vidámság oka. Felváltva olvastuk fel ezután egymásnak a bejegyzéseket, amik közül néhányat most megosztok veletek.
-Anyu! Ha az emberek a majomtól származnak, akkor a kínaiak sárga majomból lettek?
-A vaktöltényt azért hívják vaknak, mert nem tudja, merre kell mennie?
-Ha a lánypapot apácának hívják, akkor a fiúpap az pojáca?
(Dorgálás után) -Figyeld meg, a végén még kiderül, hogy ez nem is az én anyám.
(Rosszalló tekintetemet látva) -Majd akkor nézz ide, amikor már nem csámcsogok!
-Ugye anyu, a jó idő olyan, mint a Nyuszi, meg a Mikulás, és azért jön, hogy örüljenek a gyerekek?
(Orvoshoz készülődtünk) -Hát, én inkább fodrászhoz mennék.
Márc. 15.) És képzeld, mindenkinek a ruháján volt petárda.
A nagytestvérhez) -Matyi! Vegyél nekem egy szaloncukrot a fáról, de jó magasról, nehogy azt higgyék, én voltam!
Kártyáztak. Matyi felkiáltott: -Húha! Kalkulálnom kell.
Kistesó súgva: -Anya! Mi az a kalakula?
-Anya! Frankestein is matematikus volt?
-Ádi! Tudod hol lakik a medve?
-Persze, hogy tudom. A bozontosban.
-Akkor is mesélj, amikor már alszom!
-De akkor nem hallod.
-Hát, akkor jó hangosan mesélj!
(A fűbe pisilt) -Most hogyan hozzuk ide a vécét?
Az utcán egy fiú pólóján betűzte NIKE.
-Tudod, ez egy angol szó és úgy kell ejteni, hogy nájki.
Másnap újból láttuk.
-Ugye, ez a NIKE és Úgy kell ejteni, hogy umbro?
(Apja nyakát tapogatja) -Mi ez?
-Ádámcsutka.
Elgondolkodik, majd így szól:
-Az nem! Ádám én vagyok. Az apacsutka.
