2011. okt. 30.

Az esti felhők...



Az esti felhők torlatag csodája
Aranyligetté zsúfolódva áll,
Meghalt a nap.....

Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.
A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
És messzi partok enyhe rajzát látod.

Ajkad egy új, csodás igét keres,
Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
Az esti felhő... hűvösebbet,
Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!


/Tóth Árpád/

2011. okt. 28.

Majd elmúlik


Hangok, szinek, fények, illatok, izek...hova tűntetek?
Néma, homályos, szintelen, jellegtelen, iztelen minden.
Borongós, párás, ködös ősz...
Tegnap még úgy szerettem.
Indulatos, szenvedélyes, dühödt, elkeseredett,
bűntudattal, szégyennel terhes érzelmek,
gondolatok vették át az uralmat bennem.
Látom, hallom, ott kavarognak,
dagonyáznak nem is oly mélyen.
Hagyom. Oka van.
Mint mindig kivárom, s közben ezt mondogatom:
Majd elmúlik...majd elmúlik.


2011. okt. 26.

Szergej Jeszenyin

VÁDLÓN NE KUTASS A SZIVEMBEN

Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.
Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.
De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.
Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.
Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.
Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.
Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.


/WEÖRES SÁNDOR/

Vannak, akik...

"Vannak akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének.
És attól, hogy a világ mégsem annyira kibírhatatlan....
Vannak akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz - még a rossz dolgokhoz is - hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják.
És ha ők feladják, mindenki veszít!"

2011. okt. 24.

Keresd...lehet, hogy megtalálod

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!



Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem,
hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő
Nessus-inget,



A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

(Reményik Sándor: Egy lélek áll…)

2011. okt. 23.

Mosolyogj velem!








                    
                                             
                                                                              

Honnan, honnan tudtad, hogy a szivem szakad meg, valahányszor hallom?

2011. okt. 22.

Öleld át!


Szűnik a bánkódás. Ha lovad elvész, ne fuss utána!
 Visszatér magától.


Teljes elidegenedés: magára marad. De mégis találkozik valódi társával. Kölcsönös bizalom. Veszély, de nincs hiba.
Kivülről csak az jön, ami már belül megszületett.


Eloszlik a bánat. Akivel összetartozol, keresztülharapja magát a húsán. Menj hozzá, meglesz a jutalmad. Az ellentétek feloldásához katarzis kell. Felejtsd el, ha valaki sebet ütött rajtad! Menj oda és öleld át! Most tartozik hozzád igazán. Valami oldódik.
Benned...? Körülötted...?

(Müller Péter: Jóskönyv)

2011. okt. 21.

SZERETET


Mert ők tudják...

...tudják...



...és tudják!

Eldöntöttem, boldog leszek!

S most, azonnal el is kezdem!
Mert minden okom megvan rá!

Éjszaka dolgoztam...mert van munkahelyem, keresetem. Mosolyogva lépek be a kapun minden alkalommal, ha nagyon nyomaszt valami, senki nem tud róla. Mosolyra mosoly a válasz. Szivmelengető.
Megterhelő munkát végzek néha, de nem baj. Karcsú vagyok és izmos, jól birom. Nehéz, mégis gyakran kacagástól hangos minden. A nevetés, a jó kedv erőt ad.
Fülemben ha lehet, ott az elmaradhatatlan mikrofon. Kell a zene, mint az étel, a friss levegő. Szeretnek velem dolgozni...tudom...látom az arcukon. Ma jutalmul ismét táncoltam nekik. Csak mert szeretik. Akiknek arra volt dolguk is megálltak a folyosón egy pillanatra. Cinkosan összenevettünk - csakazértis vidámak vagyunk.

Hajnalban hazaértem gyalogosan, kicsit összefagyva, de finom meleg fogadott idebent. Ledobtam hamar minden ruhámat, s csobbantam a forró vizzel teli kádban. Még párolgó testemmel puhaplüss rózsaszin köntösbe bújtam, bundapapucsba léptem és pörköltet reggeliztem nokedlival.

Ne nevess! Isteni volt. Most mézes diót rágcsálok nagy élvezettel, még a fülem is ragacsos...a klaviaturáról nem is beszélve.
Ágyam megvetve vár. Reggel húztam friss, illatos ágyneműt. Alig várom, hogy alája bújjak. Persze nem az ágy, hanem a takaró alá.

Mire hazaér a fiam, éppen kipihenem magam. Hallom a kulcsot fordulni a zárban, de alvást tettetek. Halkan bejön a szobámba, az ágyamra térdel. Kisimitja hajam az arcomból és picike puszit nyom a homlokomra: -Van valami ennivaló, Nyunyu? Mindjárt éhenhalok.
Kicsit elverem a kispárnával, amiért felkeltett, aztán megetetem a gyerekemet. Hiszen hogyan is tudna egy tizennyolc éves férfiember ételt melegiteni magának!
Apró örömök...nehéz lenne nélkülük.
Emlékek...

Csak eszembe jut egy kedves szó, amit nemrég mondott valaki, vagy akár egy sms-ben érkezett kedvesség a napokban - okkal lehetnék már szomorú is tőle - de akkor boldogan robogott a szivem, s ezért örömmel tölt el most is. Elég egy pillantás, egy érintés, egy gesztus.
Nem akarok nagy dolgokat. Millió apró örömöt szeretnék kapni az élettől, s ugyanennyit, vagy többet adni másoknak.


2011. okt. 20.

Az élet megy tovább, a nap holnap is felkel

Tökéletesen egyetértek Csernus Imrével, aki azt irta:

Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenéstelen arccal bír ki mindent.
Fájt. Kimutattam...és most továbblépek. A hiba az én készülékemben van. Kicsit defektes vagyok, ami a párkapcsolatokat illeti. Tudom. De nem azért, mintha érzéketlen lennék mások irányába, mert esetleg nincs bennem érzelem, odaadás, alkalmazkodási készség. Inkább a hozzám való közeledéshez kellene a másik félnek egy használati utasítás. Nem értik a reakcióimat és én nem értem, ők miért nem értik?
Szembe megyünk egymással. Már messziről intünk, ölelésre tárjuk a karunkat, aztán mint két párhuzamos sínpáron robogó vonat, lassítás nélkül elszáguldunk egymás mellett.
Bár azonos síneken egymás felé haladva, a frontális ütközés se lenne hasznosabb.
Mindenesetre az én vonatom robog tovább. Látom, rossz vágányra tévedtem...de valahol létezik egy váltó, ami majd oda terel, ahova menni akarok.

2011. okt. 19.

Szükség van Rád

"Minden mosoly mögött van egy kis fájdalom,minden hagyjál békén mögött ott lapul az, hogy szükség van Rád. Minden rosszban rejtőzik valami jó? Minden nem félek mögött, ott van az, hogy igen is vigyázz rám. Minden bezárult ajtó után kinyílik egy ablak. S talán minden könny csepp után, az arcunkra mosoly ül.
Minden bántásban lesz egyszer megbocsájtás..."


Kinyitom a ládikámat, ahol valaha megélt legszebbnek tartott, legemlékezetesebb élményeim, találkozásaim, várakozásaim, vágyakozásaim, legszerelmesebb öleléseim, békéim és ragyogó ékkőként megőrzött, idők során csillámlóvá csiszolódott viharaim rejtőznek. Csak egy villanásnyi szikra pattant ki a szivemből, máris tovatűntél, s a csöpp hamvat most a kincseimre hintem...hogy emlékként te is megmaradj nekem.

Elkéstem


"Inkább megéri merészen dönteni, és vállalni a hibázás kockázatát, mint hosszasan habozni, és túl későn megtalálni a jó megoldást."

Haboztam...elkéstem. Nagyon fáj!

2011. okt. 18.

Nem is jött, s elment máris

"Eljön egy pillanat az életedben, amikor rájössz, hogy ki az, aki igazán számít; hogy ki az, aki sosem számított; ki az, aki többé nem fog és ki az, aki mindig is számítani fog.. ezért ne aggódj azok miatt, akik már a múltad részei: megvan az oka annak, hogy a jövődben ők miért nem szerepelnek."


Igaz...de én most mégis szomorkás vagyok.
Szerettem volna valakit egy kis időre a jövőmben tudni...
még ha egyszer el is jönne az az idő,
amikor már csak a múltamban idézhetem fel őt.

2011. okt. 16.

Emelkedj fölé!

Régebben megütközve olvastam olyan tanitásokat, amik azt tanácsolják, hogy nehéz élethelyzetbe kerülve a megoldást, kiutat legkönyebben úgy találhatjuk meg, ha mintegy kivülállóként, elfogulatlan szemlélőként úgy tekintünk a történtekre, mintha egy másik emberrel esett volna meg. Higgadtan nézve a dolgokra, okokra, inditékokra, lehetséges következményekre, valóban egyszerűbb lenne látni a kérdőjeleket, buktatókat, illetve az alternativákat a megoldásra.

De könyörgöm! Ha nyakig benne ülök a káoszban, az elmém fogaskereke erőlködve nyikorog és zakatol, mint egy rossz gép, a szivem vadul kalapálva, vergődve keres kiutat a mellkasomból, a lelkem szorongva gyötrődik, hogyan kerülhetek olyan tudatállapotba, hogy úgy tekintsek az életemre, mint egy utazó egy térképre?
Félre lehet-e tolni minden szenvedélyt félelmet, szorongást, akarást, kishitűséget egy testben élő, idegrendszerrel terhelt lélek látása elől?
Igen, meg lehet tenni. Kisebb-nagyobb mértékben, mindenki képes lehet rá.

Én első körben szabad utat engedek a problémák okozta kinoknak. Sőt! Nagy mértékben átadom magam a kétségbeesésnek. Az önuralom működik bennem, de elfojtásokkal nem élek. Ha kell sirok, toporzékolok, engedem hadd marcangolja lelkemet a fájdalom, tomboljon bensőmben a düh. Ilyenkor üvöltenek bennem a vádak, szavakká formálódik a fájdalom és sikit a mellkasomban. Lüktető ereimben felgyorsulva száguld a vér. Hang nem jön ki a torkomon...belül gyötrő, néma fájdalom...csak szememből ömlik a könny, sokszor úgy tűnik, megállithatatlanul.

Aztán egyszercsak beáll a fordulat...az eszméletre térés. Kezdem érzékelni a szivem dobbanását, a halántékomon futó ér lüktetését, hallom szapora légvételeimet, érzem-látom kezem remegését...és rácsodálkozom arra, aki bennem igazán mélyen, legbelül nagyon békésen, gyengéd érzésekkel várakozik, figyel és szemléli ezt az egészet. Először a testem, aztán az érzelmeim, és a gondolataim látom. Magamat figyelem. Szegény test mennyire elgyengült, milyen zaklatott a lélek, s hogy csapongnak összefüggéstelenül, vadul a gondolatok!

Te! Hát nyugodj! Igy soha meg nem érted!
Aztán ahogy rámtört, kiömlött az indulat gátat törve magának, lassacskán bezárul a zsilip. Beáll fokozatosan a másik véglet. A test tompa lesz, a gondolat némaságba burkolózik, az érzelmek zsibbadt ájulásba zuhannak. A folyamat néha percekig, de órákig is eltarthat.

Beköszönt a közöny, a feladás...egy kisebb halál.
Innen éledek aztán figyelemre, ahonnan egykedvűen, elfogulatlanul, higgadtan és tényleg a traumán kivül maradva rálátok a dolgokra és felfogom a lényeget. Mintha csak valaki más életét, vagy egy filmet néznék.

Utoljára tegnap éjjel történt meg velem.
Elkövettem egy nagy hibát. Ösztönösen, de jó szándékkal, szeretetből indittatva tettem valamit. Csak figyelmen kivül hagytam, hogy akivel teszem, neki szüksége van-e rá, akarja, kéri-e. Nem várt hatást váltottam ki vele. Igazából nem volt annyira nagy jelentőségű a dolog, mint amennyire felkavart. Innen is tudhatom, mennyi ki nem mondott, fel nem dolgozott feszültséget hordoztam magamban. Értetlenül, megütközve, némi megaláztatást érezve jöttem ki a munkahelyről éjszaka. Fáradt, éhes, megkeseredett, csalódott voltam. A sötét, hideg éjszakában, feltört utakon, vasúti töltésen magányosan gyalogolva minden elnyomott keserűség kiszakadt belőlem. Rohanó, óvatlan lépteim miatt agyamig hasitott a lábamba nyilaló fájdalom, a szél durván könnymarta arcomba harapott, s vacogtatta egész testemet, a torkom sajgott a fojtott sirástól. Minden keservemet némán üvöltöttem, gondolatban...de hallották az árnyékként bókoló fák, tanuja volt a bokámat kinzó vasúti töltés, a fejem felett vigyorgó telihold, a csillagok és a fekete égbolt. Nem is szerettem volna, ha tudja más.

Most itt ülök és látom...nem értem, de látom...hogy az az ember azért került az utamba, hogy ezt a hibát el tudjam követni újra. Mert már hasonló helyzetben számtalanszor elkövettem, s csak most fedeztem fel, hogy ez a reakció, amit minden alkalommal követek, mindig ugyanoda visz, s nem oda, ahova én el szeretnék jutni. Ismét belefutottam a magam lenditette balegyenesbe és még nem átallottam szenvedni miatta!
Már látom...de vajon hasonló helyzetben, ha adódik, tudok-e más lenni. Olyan mélyen gyökereznek bennem a gátlások, a bizalmatlanság és a félelem!
Igen. Hát persze, hogy tudok!

2011. okt. 15.

Bizalom

A két fejletlen érzelmi intelligencia következtében lassan kialakulhatnak a játszmák és háborúk. Ekkor a kölcsönös rajongás csökken, mert mindketten rádöbbennek, hogy a másik csak erősnek mutatta magát, holott nem az. (...) Ekkor a spontán bizalom már átalakult görcsös bizalommá. Görcsölésből pedig soha nem jöhet ki jó sztori, és szép lassan létrejön a kondependencia, vagyis a társfüggőség.











A görcsös bizalom kisajátító és birtokló.
Ebből már soha többé nem lesz spontán bizalom, s így spontán szerelem se.

2011. okt. 14.



Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből.



Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.

(W.A.)

2011. okt. 13.

Tó a lelkem


Tó a lelkem, és te a kő vagy, ha már fentről így belém dobtak jöjj, és gyönyörködj, míg a fodrozódás ér!

2011. okt. 12.

Emberi és isteni tudat


Az emberi tudat megpróbál meggyőzni minket, hogy közelében sem vagyunk az Igazságnak vagy a beteljesedésnek. Próbálja azt éreztetni velünk, hogy Isten valahol máshol van, mérföldek millióira tőlünk.

 Az isteni tudat azonban azt érezteti velünk, hogy Isten pontosan itt van, benne minden egyes lélegzetben, minden egyes szívverésben, benne mindenkiben és mindenben körülöttünk. ~Sri Chinmoy