2016. aug. 23.

Könyvborító tervek

Újabb szavazás!
Melyik tetszene neked? 
Melyiket vennéd a boltban a kezedbe?


Talán nem unalmas a sok hasonló variáció. Én eleinte fantasztikusan szórakoztam, de hamar belefáradtam, miközben a képszerkesztővel küzdöttem.






Jó lenne igazán érteni hozzá. Felkeltette az érdeklődésemet. Micsoda albumokat és fotomontázsokat lehetne készíteni velük!
Persze, nem hiszem, hogy belevágok. Rengeteg időbe telik és túl sok a kudarc. Mert ha egy program okosabb, mint a felhasználó és idegen nyelven visszafelesel, akkor minden hiába!



De a blogszerkesztő se kutya! Még véletlenül se oda kerül a kép és úgy néz ki az oldal, ahogy eltervezem. Kreatív a lelkem, bele kíván szólni az alkotásba, és sajnos ehhez is annyit értek, mint a képszerkesztőhöz. Keveset.
Képtelen vagyok keresztülvinni az akaratomat. 
Így hát számomra is meglepetést hoz a közzétételt követő szemrevételezés.

2016. aug. 22.

Én engedem


"Ha tudnád, hány jól alakuló dolgot rontottál el életedben csupán azért, mert türelmetlen és számítgató énedre hallgattál, aki nem bírja, ha "nem történik semmi!" - megdöbbennél. Angyalok munkáját tetted tönkre, mert nem hagytad beérni a dolgokat." 
Müller Péter



2016. aug. 21.

Instant karma (részlet az első fejezetből)


A kislány a fából készült, fakerekű babakocsi fölé hajolt. Egyenes szálú, hosszú, barna haja a benne fekvő, horpadt hasú kaucsuk babára omlott, amint fontoskodó mosollyal betakargatta, majd a zötykölődő tákolmányt az utcafrontig tolta, onnan vissza, egészen az óvoda hátsó kertjéig. Nefelejcsmintás, világoskék ruhácskájának pántja lecsúszott válláról, de a gyermek nem nyúlt utána. Kipirosodott kerek arcocskája, sötét szeme feketén ragyogott, miközben vékonyka hangján maga költötte altatódalt énekelgetett.
Újabban nagymamája ment a kislányért az óvodába, kopogós tűsarkakon lépkedett, ezért érkezését már az utca végéről hallotta a gyermek. Felugrott, félredobta játékát, és a kerítésbe kapaszkodva csodálta, ahogy Mami ruganyos léptekkel közeledett, miközben csípőjén ritmusra ringott a pettyes harangszoknya. Vörösre festett, ondolált frizurája lángolt a nap fényében, rúzstól pirosló ajka mosolyra húzódott, karját ölelésre tárta, és a kislány futott, majd feldöntötte örömében. Belefúrta orrát a nyakába, és mélyen magába szívta az illatos hajlakk és kölni bódító, mamiszagú elegyét.
Egy nap, Mami délben elkérte az óvodából. Mosolytalan arccal, remegő kézzel, kapkodva átöltöztette, miközben szokatlanul komor és szótlan volt. A gyermek próbálta mosolyra bírni, kereste a tekintetét, az arcához hajolt, ránevetett halkan, hangosan is a viszonzásra várva, de csak nem simultak ki az összeráncolt szemöldökök közé mélyült barázdák. Az asszony futó pillantással, gépies mosollyal viszonozta a kislány igyekezetét, majd kézen fogta és sietős léptekkel haladva maga után húzta.
Hazaérkezve teherautó várta őket a ház előtt. Kamilla felélénkült, amikor felfedezte benne a bútoraikat.
– Hová viszik, Mami? – kérdezte ámulva.
– Elköltözünk kislányom.
– Hova költözünk? Anya és apa hol vannak?
– Messze megyünk kislányom, nagyon messze. Anyád dolgozik, ő később jön utánunk. Apád meghalt.
„Költözünk...nagyon messze...anya nem jön...apa meghalt.”
– Hogyan? Miért nem? Miért? – törtek ki a kislányból összefüggéstelenül a döbbenet és értetlenség okozta kérdések.
– Ne kérdezz semmit, csak gyere szépen! Majd anyád válaszol – hangzott a halk, de a további kérdezősködést csírájában elfojtó hangsúllyal megadott felelet.
És Kamilla csendben maradt, mert csendre intették.
Nyolc órán át zötyögtek a teherautón, amire céljukhoz érkeztek. A falu határán kiszálltak, a jármű továbbhajtott. A gyermek bizonytalanul nézett utána, majd kérdő tekintetét Mamira emelte.
‒ Gyere csillagom, sétáljunk kicsit, mert egészen elgémberedtem a hosszú úton. Közben nézelődünk, hogy lásd, hol lakunk ezután – szólt nagyanyja, majd elkapta a csöpp, felé nyúló kezet és derékban előredőlve, kalapáló tűsarkain megindult felfelé, maga után húzva a botladozó kislányt.
Domboldalra vitt az országút kanyarogva, betonkockákból kirakott járda kísérte hajlongását. Kétoldalt vadrózsabokrok övezték, élénk rózsaszínben pompázva, citromaromát lehelve a levegőbe. A kopasz törzsű, égig érő fenyők között oszloptornácos, égővörös fedelű házak bukkantak fel. A dimbes-dombos területre épült település határáig vezetett csak országút, belsejében a falu lakói járdán közlekedtek. Kiskertek, virágok, fák, bokrok, zöld növényzet virított a kedves rendetlenséggel szétszórt, színes vakolatú házak mellett, ameddig a szem ellátott.
– Nézd csak, kicsim! Ez olyan szép, mint a mesében. Jó lesz itt nekünk, mit gondolsz? – torpant meg szuszogva Mami, sajgó bokáját dörzsölgetve leguggolt Kamilla mellé, majd bátorítóan magához húzta a fáradtságtól elgyengült gyermeket. A kislány nagyanyja vállának biztonságos támasztékába dőlve végigfuttatta tekintetét az ég felé törő óriásfenyők karcsú törzsén, és gondterhelt arca mosolyra derült.
– Jó lesz. Biztosan jó lesz – válaszolta.


2016. aug. 14.

Remix

Megérkeztem a csavargásból. Pihenni szerettem volna, mert holnap már dolgozom, de pechemre a minden évben megrendezésre kerülő Joskar Ola napok folynak a lakótelepen. Koncertek versenyek, bemutatók szórakoztatják a város lakóit.

A Hooligans koncertjén vettem részt utoljára az eseményen. Akkor katasztrofálisnak ítéltem a rendezést abból a szempontból, hogy Csipa bár beleadott mindent, időnként mégsem tudta felülhangoskodni a közönség hátsó sorai mögött felállított második színpadon dévajkodó bandát, így kétfelől, töményen kaptuk a kultúrát. Örülhettünk volna, hiszen egyszer sem fizettünk, ráadásul időt spóroltunk azzal, hogy két koncertet hallhattunk egy időben. Örömünk valamiért mégsem volt teljes.

Ma itthon maradtam a kilencedik emeleti otthonomban, de legközelebb inkább ismét lemegyek. Muszáj lesz, mert a kiváló hangosításnak köszönhetően, egész este a nem éppen bagóval fizetett, meghívott előadók nótáival egyszerre élvezhettem még négy zeneszámot, teljes hangerőre tekerve. Annyira nem vagyok vájtfülü, hogy ezt ne kínzásként éljem át. Ugyanis a mutatványosok, hintások saját válogatású muzsikával szórakoztatják a nagyérdemű, halálfélelemtől sikoltozó fizetővendégeiket, cseppnyi tekintettel sincsenek az éppen zajló előadásokra. Amikre igazából nem vagyok kíváncsi, de ha már el kell viselni, akkor sem mixelve, a többivel egy időben szeretném. De lehet, hogy csak engem idegesít, ha példának okáért Majka Rihannával, Adéllal és Kefírrel énekel kvartettet?

2016. aug. 6.

Introvertált vagyok

Szóval a nagy probléma, hogy legtöbbször arrogánsnak tűnünk, mintha azért nem szocializálódnánk másokkal, mert azt hisszük, hogy jobbak vagyunk nálunk.
Az emberek megtöltik a hallgatásunkat a saját interpretációikkal, szóval ránk nyomják a “nagyképű” vagy “félénk” címkét.
Nem vagyunk depressziósak, félénkek, undokok, vagy antiszociálisak – a legtöbbünk legalább is. Azok vagyunk, akik vagyunk, nem kell többet beleképzelni.
Nem mindegyikünk otthon ülő típus, van aki rendkívül társaságkedvelő, csak gyakorlás kérdése. Rá kell kényszerítenünk magunkat, hogy elhagyjuk a lakást. Veszélyes spirál ez, ami könnyen beszippant, van aki azért nem hagyja el a kuckóját, mert már teljesen elszokott tőle, és azért szokott el tőle, mert soha nem indul el.
Túlgondolunk és túlanalizálunk sok mindent, mert túl sok időt töltünk el a fejünkben.
Megfigyelők vagyunk. Felmérjük az új szituációkat és embereket, akkor kezdünk interakcióba lépni, ha már mindent helyére tettünk a fejünkben. Általánosságban csak akkor vagyunk elemünkben, ha minden otthonos és jól ismert.
Néha nagyon csendesek vagyunk. Nem azért, mert rossz kedvünk, vagy valami problémánk van. Valaki mellett csendben lenni a komfort legmélyebb szintje számunkra. Ne piszkálj, vagy csinálj viccet belőlünk, emiatt kell mindenféle kitalált fejfájással és egyéb kifogásokkal előjönnünk minden alkalommal. A csend jó dolog, rendben?

Folytatás itt:

2016. aug. 3.

Instant Karma



Köszönet a levelekért. 

A legtöbb szavazatot kapott címek:

1. Angyal a tűzben...
2. A létezés tarka súlya
3. Ébredj, Leányzó!

Viszont szokásos napi meditációm alkalmával is érkezett egy javaslat a feljebbvalómtól. 
John Lennon és a Sugarloaf zenekar is adott ki kislemezt, illetve albumot ezen a címen.
Ezúttal könyv is megjelenik majd.
Instant Karma címmel.


Világgá mentem, majd jövök.

2016. júl. 31.

Mi legyen a "gyerek" neve?


A könyv témája: a saját sorsom eseményein keresztüli spirituális fejlődés (Vagy nem!) bemutatása. Mindannyian tapasztalni, tanulni, fejlődni jöttünk azzal a céllal, hogy amikor távozunk több, jobb, szeretettelibb emberek lehessünk, mint amikor megérkeztünk. Sokaknak inkább sikerül, másoknak kevésbé. Senki nem véletlenül pottyant erre a világra. Az életnek értelme van, ha belátjuk, ha nem. Van, aki felismeri, van, aki nem. 
Amilyen utat bejártam, amit nekem sikerült meglátnom, azt leírtam. Nem biztos, hogy követendő, jó út, és nem az egyetemes, kőbe vésett, egyetlen igazságot fedeztem fel. De az út az enyém, a felismeréseim ott, akkor, engem tükröztek. Talán már másképp gondolom, de azt is vállalom.
Ezt a rövid összefoglalót azért írtam, hogy a borítók és címek elbírálásához segítséget kérjek és támpontot adjak. Néhány elképzelést felsorolok az öteletek közül. 
Tetszik valamelyik?

Angyal a tűzben...avagy a lélek élveboncolása
Ébredj, Leányzó!
Emberöltőnyi félelem
Füstté vált filozófiám
Átfestem a világom
A létezés tarka súlya
Fűszál hegyén harmatcsepp
Sár a rózsakertben

2016. júl. 29.

Az első tíz

Köszönöm.

Oldalmegjelenítések száma országonként

A blogok nézői között legnépszerűbb országok diagramja
BejegyzésOldalmegjelenítés
Magyarország
21244
Egyesült Államok
7506
Oroszország
1457
Ukrajna
1431
Románia
1303
Németország
767
Indonézia
731
Szlovákia
460
Franciaország
414
Hollandia
352

Miért írok?

Több éve annak, hogy krónikus nehézlégzést és allergiát okozó poros emlékeimet lelkem pókhálós sufnijából elszántan előkotorásztam, klaviatúrát kaptam az ölembe és terápiás célzattal, az eseményeket aprólékosan felidézve – mint gyöngyöt fonalra ‒ a gondolatokat betűkké, a betűket szavakká, a szavakat mondattá fűzve monitorra vetettem őket. Olyan dolgokat fogalmaztam meg, amikbe előbb belegondolni sem voltam elég bátor, amivel addig nem tudtam szembenézni.
Számomra az írás eleinte eszközként szolgált. Általa vetettem ki magamból a salakot, szültem napvilágra örömeimet. Az írás lekötött, megnyugtatott, katarzist okozva feloldott és szabaddá tett, általa – kárt nem okozva – elégtételt vehettem az életen. A történteket felidézve megfogalmaztam, ezzel magamban lezártam azokat, így lelkemben minden alkalommal tágasabb, világosabb, szebb terembe léphettem.
Kicsit félve és izgatottan nyitottam ki emlékeim gondosan zárt ládikáját, ahol valaha megélt, legszebbnek tartott, legemlékezetesebb élményeim, találkozásaim, várakozásaim, vágyakozásaim, legszerelmesebb öleléseim, kacagásaim, békéim és ragyogó ékkőként megőrzött, az idők során csillámlóvá csiszolódott viharaim rejtőztek.

Korábban nem voltam bátor a kulcsot a zárba illeszteni. Féltem szembenézni a lelkem mélyén lapuló túlérzékenységgel, hiúsággal, elfojtott agresszióval, tehetetlenséggel. A porlepte rossz emlékek között azonban tudtam, hogy lennie kell olyannak is, ami felemel és megerősít. Ez adott végül erőt szétválogatni, lefújni róluk a port, kifényesíteni a valaha volt szépet, megsimogatni, elfogadni, megszeretgetni és elengedni a fájdalmas tapasztalatokat. Nem akartam tovább a múlt sebeit nyalogatni, gyógyulni szerettem volna.
Az írással önmagam olyan békés, belső, megbonthatatlan nyugalmát akartam felépíteni, ami tud kifelé ragyogni, melegíteni, de a mélybe, a lényegeshez nem érhet el semmi, ami megzavarhatná a ragyogás forrását. Tudtam: tüzet kell odabent rakom, de nem olyat, ami fájón éget, hanem meleget adót, világítót, otthonosat, amiből bőven jut másnak is. Az akkori tüzemnél csak a saját védelmemre, horzsolásaim ápolására volt energiám. 
Elszántam magam és engedve a belső késztetésnek, hónapokon át, naponta több órán keresztül jegyeztem le a valaha átélt életeseményeket, ennek köszönhetően a gyötrelem enyhült bennem. A történések felidézését, újraélését követő tisztító, feszültségoldó zokogás után békesség költözött belém, és elfogadó belenyugvás árasztott el. Hiszen tisztában voltam vele, hogy mindennek oka és értelme van az életben, nincsenek véletlenek, és ami történt velem, azt én okoztam, hoztam az életembe tetteimmel, gondolataimmal, érzelmeimmel, félelmeimmel, elvárásaimmal, döntéseimmel, vagy szeretetem erejével. Miért is vádolnék bárkit? Magamat sem hibáztatom. Sorsomban a kifogásolható és helytelennek tartott egykori döntések és választások ott és akkor megfelelőek voltak, mert éppen a kívánt megtapasztalást hozták elém.

Még nem írtam ki magamból mindent, de a terápia elérte a célját. Az önmegismerésen kívül az önkifejezés nagyszerű módjára leltem, az írásba beleszerelmesedtem, és szeretném a tőlem telhető legtöbbet kihozni ebből a románcból.
Ösztönösen, képzettség nélkül vetettem bele magam a tevékenységbe, önmagamért, az írás öröméért. Célom nem irodalmi alkotás létrehozása volt, s ha valamennyire sikerült is a kritériumoknak megfelelnem, azt csak az évek során, több száz könyv elolvasása nyomán tudattalanul rögzült tapasztalt formák, és szabályok felismerése tette lehetővé.
Ha szembesítenének alkotásom hiányosságaival, a kritika megérintené maximalizmusra való törekvésem, mégse lennék képes szakítani újdonsült szerelmemmel, és nem hajítanám el a tollat, a klaviatúrát. Biztosan nem, mert bár nem tökéletes írást követtem el, reményem szerint, talán önmagamon kívül másnak is szolgálhatok általa.