2021. júl. 23.

Magányosság...

A magány nem olyan emberek hiánya, akikkel beszélgetni, lógni, randizni vagy szexelni lehet...... ez a hiány.
A magány nem az az érzés, amit a szeretteink hiányában élünk meg, akik nem tudnak visszajönni...ők hiányoznak.
A magány nem az az önkéntes visszavonulás, amit időnként magunkra szabunk, hogy gondolatainkat igazítsuk...... ez az egyensúly.
Nem az akaratlan bezártság, amit a sors kényszerít ránk, hogy felülvizsgáljuk az életünket... ez a természet alapelve.
A magány nem a mellettünk lévő emberek üressége... ez a körülmény.
A magány sokkal több ennél...
A magány az, amikor elveszítjük önmagunkat, és hiába keressük a lelkünket.

(Francisco Cândndido Xavier)


2021. júl. 17.



 „Ha nem mászod meg a keserűség szikláját, soha nem érsz föl a boldogság rétjére.”

2021. júl. 13.

Összeszorult torokkal emlékezem


Nem szoktam facebook bejegyzéseket kommentálni. Régebben azt tapasztaltam, írhatok bármilyen szép és kedves hozzászólást, mindig akadnak olyanok, akik azonnal ledorongolnak, mások szinte a torkomnak ugranak. 

Nem érzek kényszert a véleményem megosztására, mások meggyőzése, megváltoztatása, helyreutasítása végképp nem a feladatom. Meddő próbálkozás lenne amúgy is, mivel erővel, agresszívan küzd a többség, a maga igazáért. 

Tegnapelőtt mégis kivételt tettem. Sajnos ismét kisgyermek vízbefúlásáról szóltak a hírek.  A hozzászólók általában a szülők felelősségét firtatták, fejbelövést, ivartalanítást helyeztek kilátásba. Azonnal elhagyni készültem a bejegyzést, amikor megakadt a szemem egy kommenten. A hölgy társadalmi szintre emelte a problémát, miszerint manapság mindenki önző módon hagyja meghalni a más gyerekét, még akkor is, ha mellette történik a tragédia. Kivételesen válaszoltam neki.

"Segítenének, de nem veszik észre. A fuldoklás - ellentétben a filmekkel - nem látványos esemény. Az illető nem kapálózik, és nem kiabál segítségért. Minden erejével próbálja a víz szintje felett tartani az orrát és üveges szemmel, némán mered a semmibe." 

Kis idő múlva reakciókat jelzett a gép, visszapillantottam a bejegyzésre, és egy általános iskolai osztálytársam nevét is ott találtam a lájkolók között. Negyvenhat évvel ezelőtt ő volt az, aki osztálykiránduláson a strand vizében, orráig érő vízben ácsorgott mozdulatlanul, miközben mindenki biztatta, hogyan szökdécseljen a sekélyes víz felé. Nevettek rajta, ő pedig nem mozdult, rémülten bámult ránk. Nem voltam jó úszó, de odaúsztam hozzá, megragadtam a csuklóját, és magam után húzva biztonságos mélységig rángattam. Nevettem, amikor azt mondta, megmentettem az életét. Pedig úgy volt. 

Mélyen megrendített, hogy most képes volt egy ilyen cikket elolvasni, és nem csak a saját fuldoklása kapcsán. Ugyanis pár évvel később, kétéves kicsi gyermekét veszítette el, aki a saját házuk szennyvízgyűjtőjében lelte a halálát.

Saját tapasztalatomat életrajzi regényemben örökítettem meg.

"– Először hétéves koromban találkoztam a halállal. A faluban, ahol laktam, strand üzemelt. A kőolajat felfedező, és a feltárást megkezdő amerikaiak hagyták a településre a víztárolót, amit később, mivel eredeti funkcióját elveszítette, úszómedencévé alakítottak át. Nagy kihasználtsággal működött a strand, több község lakóinak örömére, és én szinte az egész szünidőt ott töltöttem. Fürdenem büntetés terhe mellett, csak az úgynevezett „kacsaúsztatóban”, a kicsiknek készült, derékig érő vízzel telt, kör alakú medencében lehetett. Nem tudtam úszni, de azon a nyáron úgy hittem, elég nagy vagyok, tudok vigyázni magamra. Láttam, ahogy a gyerekek a lépcsőről ellökték magukat, és ügyesen elkapták a szemközti falat. Csak úgy hasították a vizet! Nevelőapám figyelmetlenségét kihasználva belemerészkedtem a nagyvízbe, elrugaszkodtam és az első próbálkozásnál elmerültem. Kevesen voltak a kora délelőtti órákban a strandon és főleg a medencében. Apu kiváló úszó volt, fél órája rótta a hosszakat, váltogatva az úszásnemeket. Csakis azért mertem tiltott helyen vízbe menni, mert el volt foglalva. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amire apám észrevette a hosszú hajamat a víz színén lebegni, de annál fogva húzott ki végül.


 Judit élénk érdeklődéssel hallgatta a beszámolót, közben a hinta láncát görcsösen markoló ujjai fájdalmas sajdulással a vasra hűltek.

‒ Szerinted mit csinál, hogyan viselkedik valaki, aki akarata ellenére elmerül? – kérdezte Kamilla. – Mit tettet vele az életösztön, az élni akarás?

A barátnő elkékült ujjait szemrevételezte, majd a kezét meleg zsebébe rejtve megadta az egyértelműnek tűnő feleletet:

‒ Kapálódzásra, küzdelemre készteti a menekülésvágy.

– Egyáltalán nem küzdöttem. Megijedtem, mert szófogadatlan voltam. Az ijedtségtől mozdulatlanná dermedve, várakozva néztem az átláthatatlan, zöld vizet, valószínűleg pár centiméterrel a vízszint alatt. Éreztem, ahogy fogyott a levegő, robbanásig feszült a tüdőm, a fejem helyén betongolyó nőtt, dagadtak az erek a nyakamon és vártam.

‒ Neked akkor az engedetlenséged volt a legfőbb problémád? – hüledezett Judit, nem tudni mi okból keletkezett, de arcán felejtett mosollyal.

‒ Ez csak a legelső reakcióm volt, aztán természetesen felmerült bennem az is, hogy megfulladok, meghalok. De tudod mi a leginkább megdöbbentő? – tette fel a kérdést Kamilla, ám a feleletet önként megadta: – Bár nem akartam meghalni, mégsem tettem ellene semmit! Semmit!

‒ Mozdulatlanul várakoztál a vízben? Hihetetlen! De mi járt közben a fejedben?

– Nem gondolkodtam, egyetlen szót ismételgettem magamban: „Most, most, most...”

‒ És? – hallatszott a türelmetlen sürgetés, mintha nem lett volna egyértelmű a történet vége, hiszen az esemény átélője a himbálózó gyermekhintában lógatta megdermedt lábait.

– Újraélesztettek – sóhajtott Kamilla, majd kisvártatva felállt és csintalanul barátnőjére kacsintott. ‒ Tovább is van, mondjam még?"



2021. júl. 10.

Ha akarod...

Hatalmas jó dolgunkban elfelejtjük mennyi érték van az életünkben. 

Csak rohanunk és toljuk magunk előtt nyűglődve az életet, mintha valami rohadt átok lenne az egész. Közben észre sem vesszük, hogy mennyi áldás vesz körbe minket. 

Egészség és szabadság. Ha ez megvan, mindent megkaptál. Fel sem tűnik a fene jó dolgunkban, mennyire törékeny is az élet. Csak élünk, búval baszottan, azzal az áldással, amiért másnak küzdenie kell. 

De mit nekünk egészség, hit, remény vagy tisztesség, amikor szar az élet, mert számlát kell fizetni, egyest kapott a gyerek, vagy épp utálod a munkád és különben is hétfő van. 


Hát elmondok én valamit. Az egészség és a szabadság, a döntés szabadsága az egész életed egyetlen mozgatórugója. Ha ezt elveszted, hidd el, mindent buktál. 

Törékeny és rövid a lét. Ígéretet Te sem kaptál, hogy könnyű lesz majd az élet, de arra igen, hogy csodaszép. 

Ha akarod. 

(Todorovits Rea)


2021. júl. 8.

 Az ember idővel megérti...  


Idővel az ember megérti, hogy minden történés a fejlődését szolgálja. Minden ember, aki bántott, csupán feladatát teljesítette, szembesített önmagammal. Az ember egyszer megérti, hogy a biztonságot nem keresnie kell, hanem megtalálnia önmagában. Mindegy, ki mit mond, a valóság a tettekben nyilvánul meg. Az ember idővel megérti, hogy a szerelem nem egy hatalmas fellángolás és testi vonzalom, hanem egy lélekben létrejött szövetség, melyben önmagát találja meg. Rájön, hogy az igazi szerelem nem feszültséget és félelmeket hoz, hanem biztonságot és megnyugvást. Idővel rájövünk, hogy az IGAZ emberek nem bántanak, nem aláznak, hanem biztatnak és támogatnak. Megértjük, hogy a sors mindig azokat az embereket veti elénk, akik hordozzák a fejlődésünkhöz szükséges információkat. Minden embernek saját valósága van, attól még ő nem rosszabb vagy jobb. Csupán más. Az ember idővel megérti, hogy nem kell mindenkit szeretnie. Elég elfogadni embertársainkat olyannak, amilyenek ők, bocsássunk meg nekik, ezzel már meg is oldódnak karmikus feladataink. Az ember megérti, hogy az igazság sokszor csak a lelkünkben létezik, hiszen a fizikai világ teljesen mást mutat. Idővel megtanul bízni az érzéseiben, hinni lelkének, és tisztában van vele, hogy senki más nem tudhatja, mi a jó neki, mint saját maga. Az ember idővel megérti, hogy mindig van választási lehetősége. Mindegy, mi történt a múltban, ma mindent újraírhat. S ha megváltoznak érzései a régi eseményekről, változik a múltja, s nem lesz hatással a jövőre.Az ember megérti, hogy mindegy, ki mit mond, csak az a biztos, amit ő megtesz. Hogy nem alapozhatja jövőjét a másik ember szavára, s nem hibáztathat mást élete alakulásáért. Ha rossz döntést hoz, nem fél kijavítani azt. Nem beletörődik, hanem bátran változtat irányt. Tudja, ha semmit nem tesz, minden marad a régi. Az ember idővel rájön, hogy egyedül érkezett ebbe a világba, s egyedül távozik. Hogy e két esemény között mi történik, kizárólag tőle függ. Senki nem tudhatja, mennyit tölt itt, ezért a jelenben él, kiélvezi léte minden pillanatát.
Idővel az ember megérti, hogy nem az a fontos, mit hozott a bolygóra, hanem az, mit hagy maga után...

(Guzsik-Mohácsi Viktória)

2021. júl. 4.

...mert sorsából tanul az ember...

ha akar... ha tud!

 Augusztus tizenegyedikén lesz tíz éve annak, hogy ezt a blogot megnyitottam. Mindennapi tépelődéseimet, spirituális útkeresésemet, novelláimat és készülő könyvem részleteit osztottam meg. Utóbbiakat idővel rejtettem, mert több helyen bukkantam megosztásokra, amik idegen nevek alatt jelentek meg. Hízelgő is lehetett volna rám nézve, hogy a gondolataimat méltónak találják sajátként titulálni, de én szimplán lopásnak véltem szellemi termékem eltulajdonosítását.

Most közzé teszek egy novellát mégis. Több évvel ezelőtt fogalmaztam meg. Egy zabolátlan természetű lányról szól, aki vak vadlóhoz hasonlatosan száguldozott a világban, töretlen hittel keresve a végtelen szabadságot. Akit szenvedély vezette indulata és szemének fogyatékossága mindaddig veszélybe sodort, míg négy, majdhogy nem tragikus kimenetelű kapcsolat, az elszenvedett testi és lelki sérülések hatására rá nem látott és talált a számára kiszabott helyes útra.

A novella alapja nem kitalált, megtörtént eseményeket mesél el, és ezúttal szabadon elvihető.


Viki  

Hazudtam neked anya, jókedvet, belenyugvást, békét, hogy hidd, minden rendben van. Mert hazugság az is, hogy titkolom csak, nem mondom el… Óvtam magam az ellenvetéseid Hazudtam neked anya, jókedvet, belenyugvást, békét, hogy hidd, minden rendben van. Mert hazugság az is, hogy titkolom csak, nem mondom el… Óvtam magam az ellenvetéseid­től és titkon jogosnak vélt érveidtől. Hogy igazoljam magam, dacosan azt gondoltam: úgysem értenéd, mert soha nem szerettél igazán. Pedig csak más voltál, mint akit én vágytam magam­nak. Süteményszagú anyát képzeltem mindig, puha, meleg testtel, ölelő karokkal. Te túl szi­gorú voltál és főképp megközelíthetetlen. Szeretetlennek érzett korlátaidtól dühödt faltörő kosként kerestem minduntalan szabadulást, csak az alkalomra vártam, amikor elérkezik az én időm. Szinte a perceket is számoltam a tizennyolcadik születésnapomig.

Remegő várakozással közeledett az este, amikor végre becsukhattam magam mögött a szobám ajtaját és csendesen, lopva összecsomagoltam. Elhagyni készültem az otthont, aminek falait börtönként érzékeltem, a testvéreket, akiket elkeseredésemben csak vér szerint éreztem hozzám tartozónak, a szüleimet, akik a napokkal vívott harcban megfáradtan, köteles­ségszerűen neveltek bennünket, és élték magukba zárt, szomorú életüket.

Egész éjszaka le sem hunytam a szemem, csak ültem az ágy szélén konok elhatározással, hogy ezentúl azzal az emberrel élek majd, akit úgy éreztem, hogy jobban sze­retek bárkinél.

Egy borítékot szorongattam, forgattam a kezemben. Napokkal korábban megfogalmaztam benne, amit kimondani meg sem kíséreltem.  Tudtam, ha eléd állok, ismét megakadályozol a döntésemben, ezért esélyt sem adtam az ellenkezésre.

„Örülj, hogy nem megyek el szó nélkül!” ‒ futott át rajtam a kaján gondolat, leplezve mozgolódó lelkiismeret furdalásomat.

Vánszorogva teltek a percek, a hangosan ketyegő óra harsány kattogása ingerelt, így a párna alá dugtam. A redőny résein belopakodó, ébredező nap fénye megvillant az ablaküve­gen, cinkosan rám kacsintott, fáradt szememet rosszalló hunyorgásra késztetve. Izgalomtól izzadt tenyeremet az ágyneműbe dörgöltem, körbefuttattam tekintetemet a zsúfolt, kopott bú­torzatú szobán. A valaha cifra-orgonalila, mára sárgára sápadt tapétán átsiklott a szemem, és megbotlott az ócska padlószőnyegen. „Borzadály!”

Megráztam magam, lendülettel felálltam, a csomagomat a vállamra vetettem, a borítékot a vetetlen ágyra dobtam, s nesztelen léptekkel – akár egy tolvaj ‒ kilopakodtam a lakásból.

Hetekkel később felhívtalak telefonon. Nem tudtam, érdekel-e, de ha mégis, hát közölni akartam, hogy jól vagyok. Végighallgattál, talán először az életben. Nem vádoltál, semmit nem vetettél a szememre, nem próbáltál meggyőzni, és akkor ezért igazán hálás voltam neked.

Hónapok teltek el ezután, és mi meseszerű boldogságban éltünk a párommal. Szerethető­nek tudtam magamat és viszontszerettem, kényeztettek, figyeltek rám, s amit kaptam, mara­déktalanul, bőséggel vissza is adtam. Találtam valakit, akinek az életében a legfontosabb, legértékesebb lehettem, s nekem ő apám, testvérem, barátom, kedvesem lett egyszemélyben. Szeretete magamba vetett hitemet növelte, és akkor ez volt a legfonto­sabb, erre volt a leginkább szükségem.

Nem kiáltottam világgá a boldogságomat, őriztem a meglelt harmóniát, ízlelgettem az esti, összebújós beszélgetések simogató nyugalmát, amikor halk zene mellett nevetgélve bo­rozgattunk, kettesben. Mindössze az ablakon beleső, csillagfényes égbolton kukkoló hold leste ki időnként örömömet, amikor a szeretett férfihoz bújva álomba merültem. 

Elmesélem neked, anya, mit éreztem, amikor azon a szörnyű éjszakán dörömbölés, ajtó­félfa reccsenés riasztott, majd a táruló ajtó nyomán támadt zord huzat kivágta az ablakot, s a rémülten lebbenő függöny az arcomban keresett menedéket, majd vakító, szembemarkoló fény nyomában dübörgő bakancsok dörrenése sokkolta hallásomat. Nem tudtam, álmodom vagy felébredtem már, pánik és rémület hasított belém. Félelmetesen növekvő fekete árnyék rohant fel a félhomályba burkolt szoba fehér falán, és vadul hadonászott. Vasmarok ragadott ki az ágyból, és a földre rántott. Sikítást hallottam. Én lehettem. A kiáltások zűrzavarában elmém riadtan kutatott értelem után, de csak jelentésüket vesztett szavak döngették a dobhár­tyámat.

Valaki végre lámpát gyújtott.

Fekete ruhába bújt alakok magasodtak fölénk, szűkre zárt szemrésük mögül szigorú pil­lantásokat vetve ránk, ellentmondást nem tűrő, tömör parancsszavakat ordítottak, miközben kezükben soha nem látott, félelmetesnek tűnő fegyverek villantak. Kedvesem felugrott, de nyomban földre fogták, háta mögé vont csuklóin csattanva zárult a bilincs. Lassan eszméltem, felfogtam erőteljes hangon felsorolt jogait.

‒ Szeretlek – üvöltötte tébolyultan, miközben szorosan tartva kivonszolták a szobából.

Halálra váltan bámultam utána, majd reszkető indulattal, de tompa tudattal néztem végig, ahogy kis lakásunk motozó, kutató kezek nyomán romhalmazzá válik. Távozásuk után ott maradt a polcokról lesöpört könyvek méltatlan halma, ruháktól kiürített szekrények ordító üressége, földre szórt mosószer kupaccal elegyedett, szőnyegbe taposott virágföld keveréke, cserepeiktől megszabadított szobanövények halálra ítélve, velem együtt a sarokba vetve.

Mire felfogtam az utasítást, hogy másnap jelentkeznem kell kihallgatásra a rendőrségen, már csak távolodó léptek döngése visszhangzott a lépcsőházból. A huzat lengette, zártól meg­fosztott ajtóra tapadt tébolyult tekintetem. Semmit nem értettem.

Dobogó léptek, kiáltások, ajtócsapkodás zaja visszhangzott az utcáról, majd felbőgő mo­torok, távozó rendőrautók szirénái riasztották az alvó házakat mély álmukból. Az ablakpár­kányba kapaszkodtam, és remegő lábakkal felálltam. Kihajoltam az ablakon, de csak távolodó féklámpákat láttam. A hold kajánul vigyorgott az arcomba, fénye a fák ágaiból árnyékot ve­tett a hóra. Könnyben úszó szemem a kedvesem arcát vélte felfedezni az árnyjátékban. Nem tudtam, hogy már egy világ választ el bennünket egymástól… a jeges levegővel még őt szív­tam magamba, gőzölgő páraként ő hagyta el a testem.

Heteken keresztül alig léptem ki a lakásból, árnyékként kóboroltam faltól-falig, míg le nem rogytam valamelyik sarokba. Keveset ettem, nem tudtam, nem mertem elaludni. Ha el­nyomott az álom, rémálmokkal küzdöttem, amiben fekete alakok nehezedtek rám, földre nyomtak, aztán fuldokolva ébredtem a saját sikításomra. Az örökös sírástól lüktetett a fejem, lángolt a szemem, homályosan láttam, s a néma üvöltéstől berekedt a hangom.

A kihallgatáson tudtam meg, hogy mivel vádolják őt. Állításuk szerint kábítószert szállí­tott, terjesztett, figyelték jó ideje. Engem nem gyanúsítottak, de naponta információért zak­lattak, és azt hiszem lehallgatták a telefonomat. De én erről nem tudtam, ebben nem vettem részt! A szeretet a szívemben változatlanul jelen volt, ám a végtelen csalódás miatt belülről égette a mellkasomat. Megértettem, hogy bűnt követett el, nehezteltem rá, de az iránta érzett szenvedélyem szenvedtetően mély volt. Ha becsuktam a szemem, mosolygó arccal állt előt­tem, a csend az ő hangján szólt hozzám. A folyosóról beszűrődő léptek zajára hetek múltán is reménytől feldobogó szívvel lódultam ajtót nyitni, hátha…

Hazaköltöztem. Te tudod, hogy még sokáig halálra váltan, verítékben úszva ébredtem az éjszaka kö­zepén. Tárt ajtónál aludtam, s észrevettem anya, hogy a tiedet te sem csuktad be ezután.

Egy ideig még tartottam vele a kapcsolatot. Mint a filmeken, úgy juttattam be hozzá ka­lácsba rejtett levelet, és a kiküldött szennyesre, az alsónadrágja belsejére írta a választ. Ez maradt meg nekem: lidérces álmokkal teli éjszakák és néhány, alsógatyára írt szerelmes üze­net.

Nagyon szerettem őt, de a bűnét meg nem megbocsájthattam. Megcsalt engem, a szerel­münket, amikor a könnyű kereset reményében kockára tette, feláldozta, ami szá­momra felbecsülhetetlen érték volt.

Lassacskán a szerelem barátsággá szelídült bennem. Részt vettem a tárgyalásokon, ahol hat év letöltendő börtönbüntetést kapott. Egyszer-egyszer meglátogattam a börtönben, váltot­tunk pár levelet, azután csomagoltam és külföldön álltam munkába, több száz kilométerre tőle, könnyedén, hiszen egy egész világ állt akkor már közöttünk.

Ezután sokáig nem tudtam, nem mertem senkit teljes odaadással, bizalommal szeretni. Egy valamit azonban egy életre megtanultam: Soha nem fordulhat elő ezután, hogy mindent és mindenkit, maradéktalanul, hűtlenül elhagyok egyvalakiért!

Anya 

Emlékszem, kislányom. Másfél év is eltelt, míg a csalódás okozta trauma lelkedben csendesedni látszott. Havonta jöttél haza megpihenni pár napra. Elevenséged, látványos féktelenséged, ami természeted alapját képezte, ami soha nem hagyta az irántad való aggodalmamat nyugodni, lassan visszaköltözött beléd.

Számomra a napok, mint egyszerű ékszer kopott láncszemei fonódtak egymásba egyfor­mán, néha gubancosan, vagy unalmasan kisimulva, de ragyogás nélkül. Jöttöd hírére egy­szerre vidultam fel, és fogott el a féltő izgalom. Ha megérkeztél, szememmel gyanakvóan ta­pogatóztam apró rezdüléseid, és erre változatlanul jó okom volt. Álltál már járógipszben az ajtóm előtt, mert ledobtak a lépcsőn, kötéssel a karodon, ahová egy albán férfi kése hasított sebet a munkahelyeden, agyrázkódással, hatalmas púppal a fejeden, amit egy lakókocsiban a hirtelen fékezéstől fejedre csúszott televízió ütése okozott, s egy alkalommal a táskád tetejéről árulkodón kikandikáló nyakmerevítő rémített meg, amit, mielőtt ajtót nyitottam volna, gyorsan és nem elég ügyesen a szatyorba rejtettél.

Időnként indulatba hozott a gondolat, hogy miért is engedtelek oly messzire, de nem volt okom magamat vádolni, hiszen téged még soha nem sikerült visszatartanom attól, amit a fe­jedbe vettél, s amikor velem egy városban éltél sem tudtalak másoktól, de főleg magadtól megóvni. Neked mindig saját törvényeid voltak.

Idegenben élni, szórakozóhelyen felszolgálni munkában megfáradt, magányos vendég­munkásoknak, akik család, szeretet és otthon hiányában italozással, duhajkodással múlatják szabadidejüket, nem egy fiatal lány vágyálma, és cseppet sem veszélytelen. Néha úgy érez­tem, ezzel bünteted magad, s a büntetés nyomait rendre haza is cipelted magaddal a testeden. Szerettem volna, ha újra találsz valakit, aki melléd áll, védelmez, de főként nagyon szeret.

Két éve voltál odakint, amikor azt üzented jössz, már úton vagy, de nem egyedül érkezel.

Öröm, izgalom és várakozás érzése elegyedett bennem. Alig tudtam kivárni, hogy meg­szólaljon a csengő és ajtót nyithassak végre. Amikor beléptetek, szerettem volna megtapogatni, megforgatni, megszagolni, mélyen a szemébe nézni, beszéltetni, hallgatni őt, a fiút, hogy minden sejtjében megismerjem, ki az, akit a lányom szeret. Ennek ellenére, csak kezet fogtam vele, s figyelmem rád irányult: látni akar­tam, mennyit jelent neked ez a férfi, mit árulsz el viselkedéseddel az érzéseidről.

Ragyogtál, nekem ennyi elég is volt. Szemem sarkából érzékeltem a fiút, akaratlanul, mélyen beszívtam áradó parfümje illatát. A beszélgetésbe nem tudtam bekapcsolódni, néme­tül zajlott, te tolmácsoltál kettőnk között. A hangulat mesterkélt természetességből, udvarias­kodásból észrevétlenül alakult fesztelenné. Időnként kitört belőlünk a nevetés, mert a beszél­getés hevében néha hozzám beszéltél németül, és a fiúnak fordítottál magyarra.

Nem kerülte el a figyelmemet, amint egy gyönyörű zöld szempár gyengéd szeretettel kö­vette mozdulataidat. Ha hozzád szólt a fiú, selymes szavai engem simítottak meg az arcomon, mégis különös érzéseim támadtak. Viselkedésedet kissé túlzónak, színpadiasnak véltem, mert úgy tűnt, mint aki nagyon akarja, de mégsem éli a mutatott boldogságot. Reméltem, hogy rosszul ítélem meg, nem firtattam a dolgot, és inkább a háttérbe vonulva alaposan szemrevé­teleztem kísérődet.

Külsejének – a ma divatjának hódoló ‒ szigorú megtervezettsége számomra nélkülözte az egyediséget, természetességet. Lemásolt valamit, amiben eltűnt a saját ízlése, személyisége – vagy éppen ez lenne az? Szolárium-barna bőr, tökéletesen kidolgozott izomzat remek öltö­zékbe bújtatva, szálanként gondosan trendire zselézett, dús, hullámos hajzat, szélesen geszti­kuláló, hatalmas tenyerek, fehéren villogó, hibátlan fogsor, testékszerek fülben és szemöldök­ben volt a kirakatban, mindez átható illatfelhőbe burkolva.

Közös nyelv híján, benyomásaimat róla csupán megjelenése, hangja, a veled szemben ta­pasztalt viselkedése, rád vetett pillantásai, gesztusai, mozdulatai alapján rögzíthettem. Öröm­től ragyogó szemed és rég nem hallott önfeledt kacagásod akár boldogsággal is tölthetett volna el…csak az a pillangó ne verdesett volna egyre nyugtalanabbul a gyomrom tájékán, szabadulást keresve!

Hamarosan szedelőzködni kezdtetek. Búcsúzkodás után kikísértelek benneteket a kilen­cedik emeleti lakásom lengőfolyosóra nyíló ajtaja elé, ahol veled még váltottunk pár szót. A fiú talán elunta magát, vagy csak az erejét, ügyességét kívánta fitogtatni, mert egyetlen határozott lendülettel kézállásba lódult a folyosó korlátján, pedig alatta kilenc emeletnyi mélység tátongott be­tonnal bélelve.

Az újra talpra toppanó fiú kihívó tekintettel, elismerést váróan nézett rám. A döbbenettől zsibbadtan álltam, rád pillantottam ‒ szemedben félelem villant –, arcomat elöntötte a vér az indulattól. Jólneveltségem korlátait döngve ledöntve nyertek utat ösztöneim, s az összes álta­lam ismert nyelven, váltakozva szűrtem a szavakat a fogaim között: ‒ Hülye! Hülye! Hülye!

A fiú értetlenül nézett rám, a sértettség jelei jelentek meg arcának vonásaiban. Hátat for­dítottam neki és megöleltelek.

– Majd jelentkezem ‒ súgtad a fülembe, sarkon fordultál és eltűntetek a liftben.

Tudtam, hogy tőlem Görögországba indultok nyaralni. Már a harmadik napon záporoztak tőled az SMS-ek. Egyre riadtabb, elkeseredettebb, félelemmel, indulattal teltebb levélkék voltak. Beszámolók kétszázzal száguldó motorozásokról, kényszerített, veszélyes hegyi túrák­ról, vízi kalandokról, féltékenységi drámákról. Nem volt kétséges, hogy a fiú üldözi a ve­szélyhelyzeteket, és ezektől nem kíméli a lányomat sem.

Tizenkét órákat dolgoztam a kórházban, nemegyszer rohantam a folyosón egyik kezem­ben tele ágytállal egyensúlyozva, a másikban telefonnal, amit úgy markoltam, mint köldökzsinórt, ami a gyermekemhez köthetett.

Csiga-lassúsággal telt el a tíz nap, amikor visszautaztatok Ausztriába. A következő hó­napban csak egyszer jöttetek hozzám. A fiú bocsánatot kért a múltkori viselkedéséért, meg­ajándékozott, de csak összeszorított fogsorral tudtam mosolyogni köszönetképpen. Óvatos kérdéseimre ennyit válaszoltál:

– Ó, anya, ha tudnád…! Ez az ember nem normális!

‒ Gyere haza! Hagyd el!

– Nem tudok. Nem merek. Félek.

Eleinte kéthetente hazajöttél, azután elmaradtak a látogatások. Itthon szűkszavú voltál, nem panaszkodtál. Alig-alig sejthettem, mi történik.

Beköszöntött a tél. November vége volt, fogcsikorgató hideg lett és leesett az első hó. Akkor jött a segélykiáltás. Felhívtál telefonon.

‒ Anya segíts! Ments ki innen!

Nem mondtál többet, nem tudtál. Félelemtől szűkölő szívedből elillantak a szavak, csak a reszketés dadogott.

Két nap alatt megszerveztem az utat, a harmadik volt alkalmas az indulásra. Christian, mert így hívták, egyetlen délután és éjszaka lesz távol tőled – így tudtam. Előbb egy ócska Robour indult útjára apró, de nehéz bútoraid felpakolni. Fűtetlen autóban, hólánc nélkül mentek, nyári gumikkal, az anyósülésen az egyik bátyád ült kíséretképpen. Veszélyes, nagyon hosszú, kínzóan hideg útjuk volt. Őrület, nagy felelőtlenség így útra kelni, de nem volt más lehetőségünk. Két nap nem volt elég az előkészületekre, s ilyen időben senki nem vállalta az utat, csak egyvalaki, nagyon sok pénzért. Ők már visszafelé jöttek, amikor mi, estefelé, egy barátom személyautójával elindultunk a határ felé. Sokáig haladtunk némán, szó nélkül. Nem voltam ideges. A hatalmas feszültség megingathatatlan elszántsággá nőtte ki magát bennem. Tudtam, hogy innentől fogva sem Isten, sem ember, sem időjárás nem akadályozhatja meg, hogy fel­kutassalak és hazavigyelek. Harag, indulat már nem hevített, hideg voltam, akár a hatalmas pelyhekben hulló hó.

Teljesen besötétedett, a fényszórókkal megvilágított úttestre, mint kisebb hógolyók zu­hantak alá a magasból a pelyhek. Nem hullott, szinte zuhogott. Semmi libegés-lebegést, hul­longást nem észleltem, s ha a szélvédő felé vették az irányt, előfordult, hogy reflexszerűen elkaptam a fejem, mintha az üvegen keresztül képesek lettek volna az arcomba csapódni.

A markomban szorongattam a cetlit, amire a város megjegyezhetetlen nevét és a címet feljegyeztem. Többet nem tudtam. Ekkor ért az első döbbenet. „De melyik lehajtón hagyjuk el az autópályát?” Akár több száz utca, s több ezer ház is lehetett a sárga fényű lámpák által szikrázó aranyba öltöztetett, hófedte városban. Elvarázsoltan néztem a lélegzetelállítóan szép, meseszerű, mégis félelmetes látványt.

„Szörnyű város! Meg se próbálj szépségeddel hatni rám! Valahol titkon a lányomat rejte­geted.”

A fáradtság, a feszültség, az elfojtott érzelmek a látvány elérzékenyítő hatására felszínre igyekeztek, de nem adhattam utat nekik, mert ott, akkor nagyon elkapott volna az elkeseredés. Felhívtalak, próbáltál navigálni bennünket, de még az általad javasolt lehajtóra sem sikerült ráhibáznunk, így találomra hajtottunk be a városba, és tanácstalanul kóboroltunk a kihalt ut­cákon. Társammal ingerült vitába kezdtünk a továbbiakat illetően, amikor hirtelen felbukkant egy ácsorgó tűzoltóautó, mellette tevékenykedő tűzoltókkal. Mire várakoztak az éjszaka kö­zepén, nem tudom, mert tűznek szerencsére nyomát sem láttuk, ezért bátorkodtam megzavarni őket, de talán, ha oltanak, ennyi kóborlás után akkor is odamerészkedtem volna.

‒ Mire készülsz? – kérdezte a barátom, amikor leállítottam az autót és kiszálltam.

– Segítséget kérek. Eljöttem idáig, és ha a házakba egyenként kell is bekopognom, akkor sem megyek a lányom nélkül haza.

Két lépés után majdnem derékig süppedtem a hóba. Hősiesen kiverekedtem magam az árokból, küzdelmemmel felkeltve a tűzoltók érdeklődését. Ez máris valami: felfigyeltek rám. De ha csak a képzeletem szülöttei lettek volna, akkor is hozzájuk fordulok segítségért.

Magyarul szóltam hozzájuk, megértették, hogy azt kérem, hívjanak taxit, csak azt nem fogták fel, minek az nekem. Úgy terveztem, a taxi majd elvezet bennünket a kívánt címig. Nem jutottunk dűlőre, de azt hiszem, valamelyikük telefonált, mert hamarosan begurult mel­lénk egy rendőrautó, s egy morcos tekintetű rendőrnő szállt ki belőle. Beszélt a tűzoltókkal, majd komoran végigmért, én pedig határozott mozdulattal a kezébe nyomtam a cetlit a cím­mel. Rápillantott, majd hosszan, fürkészően nézett az arcomba. Konokul álltam előtte, makacs tekintettel, várakozóan. Kis idő múlva értetlenül megcsóválta a fejét, elfordult, intett, hogy kövessük és beszállt az autóba. Rohantam rögtön és most nem, nem süppedtem el. Szívemről a nyomasztó, súlyos terhet pehelyként dobta félre a benne feltámadt remény, szinte a hótakaró tetején futva tettem meg az utat vissza a járműig. Lassan, lépésben haladtunk, s néhány perc múltán megálltak előttünk. Melléjük gurultunk, a rendőrnő bemutatott egy utcába, majd fe­lém bólintott. Arcomra kiült a döbbenet: „Ilyen közel lettünk volna?”

Letekertem az ablakot és mosolyt próbálva, hálásan szóltam át:

- Danke schön. Guten acht!

Enyhülést jelző, apró ránc jelent meg szigorú szeme sarkában, ismét bólintott, azonnal el­fordult és surranva indultak tovább.

Rendőri felvezetéssel, de végre célhoz érkeztünk. A lámpa fényénél, az erős hóesésben alig látszott a földbe vert utcanévtábla, ezért kiugrottam az autóból, és felágaskodva, kabátom ujjával lesöpörtem róla a havat. Futva indultam az apró zsákutca mélye felé, aminek legvégén, pont szemben állt egy kétszintes ház, aminek adventi díszbe öltöztetett, villogó égősorokkal megvilágított erkélyén állt egy törékeny, átázott, csonttá fagyott angyal.

Hazahoztalak.

Azt hittem, ha a közelemben vagy, akkor már nem érhet nagyobb baj.

Ért! És még nagyobb!

Lassan nyíltál meg előttem kislányom, apránként adagolva az információkat, mint lázas betegnek a kanalas orvosságot. Hozzám intézted a szavakat, de amit mondtál, önmagadnak szántad. Úgy tűnt, mintha döntésed helyességéről magadat szeretted volna inkább meggyőzni, nem engem. Időnként tartottál egy sóhajnyi szünetet, amikor óvatos tekinteted végigsiklott az arcomon, ily módon próbáltad felmérni, milyen hatást váltott ki belőlem a monológod.

Felbátorodtál mosolyomon, ami, mint gipsz a formában, lassan, érezhetően rám mereve­dett. Csak én hallottam, amint elmémben lázadón, féltőn kiáltozott egy gondolat: „Az nem lehet, hogy valaki folyton rossz lapokat húzzon!”

Nem is sejtettem, hogy te már ismét mindent feltettél a szerelemnek neve­zett szerencsejátékban, és majdnem az életeddel fizetsz érte.

Kapcsolatom veletek, a gyermekeimmel egyáltalán nem volt szokványosnak nevezhető. Ezért az előzményeket figyelembe véve sem élhettem volna kritikával, bármi lett volna a be­nyomásom. Hogy miért?

Huszonhárom évesen már három kisgyermek anyja voltam, s elmondhatom, hogy segít­ség nélkül kellett boldogulnom. Szüleim távol éltek, házasságom hamar kezdett kudarcba fulladni, a növekvő gondok, a sok tennivaló elviselhetetlenné növekedve nehezedett rám, és nemegyszer térdre kényszerített. Hogy valamennyire boldogulni tudjak, talán túl nagy fegyelmet követeltem tőletek, és nem tettem eléggé nyilvánvalóvá végtelen szeretetemet irántatok. Ennek okán fiatal felnőttként ‒ bár időközben beláttam tévedésemet és változni, változtatni próbáltam szeretetetek megtartása érdekében – hamar ledobtátok a rátok kénysze­rített láncaimat, és tisztes távolságba húzódtatok befolyásom elől a „Ne szólj bele az éle­tembe!” – jelszót aktívan hangoztatva.

Ismertelek jól. „Szeress, de ne úgy, ahogy tőled telik, hanem úgy, ahogy én akarom!” ‒ kijelentés volt a leginkább jellemző rád. Vad szabadságszereteted miatt keveseket engedtél igazán közel magadhoz, közben pedig majd elpusztultál a szeretethiány miatt. Bár ösztöneid szédült irány­tűje gyakran vezetett szakadék felé, meg sem próbálhattalak eltéríteni a szándékodtól.

Ha megkérdezted a véleményemet valamiről, és nem azt mondtam, amit hallani akartál, annak rendszerint veszekedés, vagy vita lett a vége. Egy alkalommal a fejedhez is vágtam sértetten:

– Ha kérdésed van hozzám, ha érdekel a véleményem, légy szíves csatold a választ, amit hajlandó vagy meghallani, elfogadni és én majd felolvasom neked!

Párválasztásodat illetően egyetlen egyszer szegültem ellen neked. Emlékszel? Cirkusz érkezett a városba. Roggyant sátorban, valaha ékes-cifra, mára kopott, foltozott jelmezbe bújtatott artisták szórakoztatták a nagyérdeműt, és te meg akartál szökni a bohóccal. Megakadályoztam. Nem hittem volna, hogy képes vagy akkora indulatra, gyűlöletre irántam!

Régóta már csak elsősegélycsomagként működöm az életedben. De az lényeges, abban majdnem minden benne van, ami kell, amit megengedsz nekem: Ellátni a sérülést, csökken­teni a fájdalmat, bekötözni a sebet, ha már megtörtént a baj. Ha befolyásolni nem lehet, meg­előzni nem tudom, hát ott legyek, ha kell!

Ismét megismertél valakit. Megtudtam tőled, hogy Jánosnak hívják és tizenkét évvel idő­sebb nálad. Komoly, megfontolt férfi, aki erős támaszként áll melletted egy ideje, s neked arra van a leginkább szükséged, hogy biztonságban, szeretetben élhess.

János szép lakást bérelt a városban, egy autókereskedésben dolgozott, volt egy gyönyörű autója, egy annál is szebb kutyája és hatalmas, érző szíve. Azt mesélted, hogy soha ennyi éjszakát még nem beszélgettél át senkivel. Úgy érezted, ennek a férfinak a kezébe teheted végre az életed, ő az, akivel családot szeretnél alapítani, akinek boldogan szülnél gyermeket. Lelkesen bizonygattad, hogy nincsenek titkaitok egymás előtt, rongyosra olvasott, nyitott könyv vagytok egymás számára. Ismered az összes gondolatát, vágyát, örömét, bána­tát, félelmét és a magadét maradéktalanul megosztottad vele. Ennyit tudtam róla, amikor el­hoztad bemutatni.

Az ajtóban, az én kicsi, törékeny lányom mellett egy két méter magas, enyhén kopaszodó, kisportolt testű, izmos férfi állt. Kezet fogtunk. Enyhén megszorítottam, hagyta, majd tenyere élettelenül kicsusszant az enyémből. A szemét kerestem…volt neki. Futó pillantást vetett rám, az arcom mellé nézett, miközben a nevét mondta, és egy leheletnyi mosolyt küldött a szek­rénynek a hátam mögött.

Visszafogott, zárkózott ember benyomását keltette, ami ugye nem baj, csak megnehezíti az is­merkedést. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de kérdéseimre, közeledésemre olyan szűkszavúan reagált udvarias, kimért stílusban, hogy nem erőltettem.

A kanapén ülve fogtátok egymás kezét, néha összenevettetek, csacsogtál vidáman, közben ő gyengéden simogatott. Olyan ismerősnek tűnt a helyzet!

Négy hónapja voltatok együtt, amikor hirtelen elhatározással bejelentkeztetek az anya­könyv-vezetőhöz, és elkezdtétek szervezni az esküvőt.

‒ Nem lesz túl korai, kislányom? – tettem fel a kérdést óvatosan.

‒ Ugyan, anya! Ne láss mindig rémeket! Négy hónapja vagyunk együtt éjjel-nappal, és a legnagyobb összhang van közöttünk. Keresve sem találok különb férfit magam mellé. Vannak hibái, nekem is vannak, ezzel együtt szeret és szeretem én is.

– De ma már nem kell azonnal házasságot kötni, együtt is élhetnétek egy ideig – próbál­koztam.

‒ Mielőbb gyereket szeretnénk, ezért így döntöttünk – adtad meg a feleletet.

Úgy tettem, mint máskor. Hagytam, tegyél belátásod szerint…ugrásra készen, hogy le­gyek…ott legyek, ha kellek, ha szükség lenne rám.

Szűk családi körben tartottuk meg az esküvőt. Legjobb barátaitok voltak a tanuk. Gyö­nyörű, habos-babos menyasszonyi ruhában voltál, a falumúzeumban mondtátok ki az igent. Elérzékenyülve néztelek, és arra gondoltam konok reménykedéssel, hogy ezúttal biztosan sikerül. Sikerülnie kell!

János továbbra sem engedett fel. Roppant udvariasan, ámde teljesen megközelíthetetlenül viselkedett, és úgy láttam, ez egyedül csak nekem szúrt szemet. Titokzatos férfiak tűnt…vagy inkább olyannak, akinek titka van!

Két hónap telt el az esküvő óta, amikor váratlanul leestél a lábadról. Szemmel láthatóan elvékonyodott amúgy is karcsú termeted, hányás és hasmenés kínzott. A kialvatlanságtól szürke karikák fénylettek a szemed alatt, tekinteted ragyogása elhomályosult. Vírusra gyana­kodtam, vettem gyógyszert, elláttalak tanácsokkal. Ha meglátogattalak volna, elhárítottad: „Kell a mozgás, a friss levegő!” ‒ És magad támolyogtál el hozzám néhanapján.

Túl sokáig tar­tott ez az állapot. A vírust, mint ártatlant kezdtem felmenteni, helyette lelki és pszichés okokat vádoltam. A betegség erőddel együtt makacsságodat sem kímélte, megnyíltál kissé előttem. Panaszkodtál Zoltán ingerültségére, szűnni nem akaró siránkozására, mert a vizsgálatok sze­rint annak idején annyi szteroidot tömött, nyomott magába a kívánt izomtömeg elérése érde­kében, hogy egyetlen életképes spermája se maradt. Szedte a gyógyszert, amit kapott, de mint mondta, elviselhetetlen a stressz számára, attól tartott nemzőképtelen, és esetleg sikertelen lesz a kezelés. Egyre gyakrabban kikapcsolódni vágyott. Te inkább lettél volna vele kettes­ben, de ő szórakozni akart. Ha gyengeséged miatt nem kísérhetted el, hát elment a haverokkal. Ha otthon maradt, engedve a könyörgésnek, akkor egy üveg Vodkát csatlakoztatott maga mellé bánata kísérőjeként, azzal múlatta az időt. Eleinte nem vitte haza nyíltan az italt. Na­ponta többször, felettébb feszült állapotban, remegő lábakkal hagyta el a lakást kutyasétáltatás ürügyén, és lecsillapodva, megnyugodva tért haza. Ilyenkor házon kívül pótolta a szervezete követelte alkoholszükségletet. Utólag döbbentél rá, hogy ez korábban, házasságkötésetek előtt is előfordult. Zoltán remekül palástolta alkoholizmusát.

Meséid kínt okoztak bennem miattad, és azért is, mert az általad megfogalmazott gondo­latok, események saját emlékeimet idézték. A magányban töltött órák fájdalmas remegésének emléke még engem is gyötört.

Aznap hajnalban dolgozni mentem. Délelőtt telefonhívás érkezett, a pszichiátriáról keresett egy ismerős nővér.

‒ Figyelj csak! Van itt egy lány, most hozta a mentő. Nem az a vezetékneve, mint a te lá­nyodnak, de nagyon hasonlít rá.

Percekkel később az utcán rohantam fehér munkaruhában. Kétségem sem volt, tudtam, csak te lehetsz az!

Úgy mesélted, hogy aznap éjjel megint sírva aludtál el, de rövid idő múltán felébredtél. Rosszul érezted magad, fel akartál kelni, de éhezéstől, fáradtságtól elgyengült lábaid kisza­ladtak alólad, és tehetetlen tested az üvegasztalra zuhant. Fejed az asztal sarkának csapódott, felszakította homlokodon a bőrt. Halk, segítséget hívó szavad tétován dülöngélt a sötétben halló fülekre vadászva, majd észrevétlen csenddé oszlott. Amikor eszméletre tértél, hívtál mentőt magadnak, akik beszállítottak a sürgősségire, ahol ellátták fejsérülésedet. Elhaló han­gon panaszoltad, hogy napok óta nem aludtál. Az orvos kezébe kapaszkodva altatóért könyö­rögtél, ekkor infúziót kötöttek be vékony karodba, és egy ampulla nyugtatót fecskendeztek bele.

Gyengült lelki állapotodat felmérve átszállítottak a pszichiátriára, konzultációra.

Az orvos beszélgetett veled zárt ajtók mögött, amikor odaértem. A falnak támaszkodva várakoztam, amikor megjelent Zoltán. Berobbant a bejáraton. Amikor meglátott, mozdulatlanná meredve bámult rám. Csak egy pillanatig tartott, amíg érzelmeket nem tükröző arca helyére felkúszott az aggodalom. Színpadiasan mélyeket lélegezve, mesterkélt zaklatott­sággal nekem szegezte a kérdést:

–Nem tetszik tudni, mit keres itt Viki?

‒ Én is azt szerettem volna megtudni öntől, kedves Zoltán, hogy három havi házasság után, ugyan miért is került ide a lányom?

A férfi óriási lélegzettel hatalmas adag levegőt préselt a mellkasába, és indulattal telve süvítette arcomba a következő szavak kíséretében:

– Talán én tehetek róla? El sem tudja képzelni, én mit éltem át az alatt a három hónap alatt!

Rideg tekintetem akár a kés hegye szántott végig az arcán, szinte elcsodálkoztam, miért nem ejt sebet, hogyan nem serken ki nyomán a friss vér.

‒ Igen, kedves Zoltán? Akkor meg tudná mondani, mégis miért Viki van most odabent és nem maga?

A szóváltást hallván a folyosón tébláboló ismerős betegszállítók védelmezőn közelebb húzódtak. Nyugodtnak tűnő, de erélyes hangnemben, öklelő tekintettel folytattam a mondandómat:

– Figyeljen jól! A lányomat én viszem haza, és mindaddig nem engedem vissza az ottho­nába, amíg maga onnan kutyástól, Vodkástól el nem takarodik. Most pedig hordja el magát, mielőtt ledobom a lépcsőn! ‒ Mondtam mindezt egy kétméteres óriásnak, és a szavaimat el is hittem.

Határozottságom megtette a hatását. Arca színe vörösre váltott, kicsit még állt ott inga­dozva, majd sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót. A lépcső rémülten döngve dübör­gött távolodó léptei alatt.

Nem vetetted a szememre, hogy döntöttem helyetted. Negyvennégy kiló voltál, amikor hazavittelek, és lassan kaptál erőre. Napokig az ölembe bújva soroltad a panaszaidat, s ahogy hallgattam, úgy szorult össze egyre jobban a szívem. „Tehettem volna valamit? Mit tehettem volna?” Magamat vádoltam.

Beadtad a válókeresetet. Szeptemberben házasodtál, és a karácsonyt már elvált asszony­ként ünnepelted velünk.

Nem sejtettem, hogy az élet téged újra ringbe vár, mert ez még mindig nem az utolsó me­net…

Viki 

Évek teltek el azóta. Te tudod, anya, hogy ma már boldog feleség és anya vagyok, ami az erőmet visszaadta, de azt nem sejthetted, hogy a múlt keserű lehelete most is fuldokló zoko­gásra késztet. A válásom után újra elmenekültem, idegen országban álltam munkába. Ott találkoztam vele. Elmesélem neked.

Dominik által ismertem meg a gyász ízét, bár elsirattam őt, az emlékezés nyo­mán ma is forró hullám árad el a mellemben.

Az esőcseppek, mint apró, csillámló gyöngyök hullottak az égből. A több száz kilométer­nyi úton tartó vezetés miatt megfáradt hátamat a temető cirkalmas kovácsoltvas kapujának támasztva, fejemet fásultan lehorgasztva hallgattam-néztem, hogyan koppan az eső a kabátom alól kikandikáló csizmám orrán, hogyan fröccsen róla szerteszéjjel. A nedvesség beivódott a hajamba, fejbőrömön elunva magát, lustán lecsúszott tincseimen, pimaszul az arcomba szö­kött. Feleszméltem. Mint fagyott zárban a rozsdás kulcs csikordult szívemben a gondolat, hogy alig pár lépésnyire tőlem, a kerítés túloldalán, annak a kis háznak jeges falai – aminek apró, fekete ablakai, mint világtalan szempár meredtek rám az éjszakában ‒ fájdalmas kin­csemet rejtegetik: az Ő megdermedt, fiatal, ronccsá zúzott testét.

Egy héttel korábban utaztam el. Teljesen el akartam zárkózni, nem vittem magammal telefont sem. Az üdülésből visszatérve egyből a munkahelyre vezetett az utam. Mivel napokig elérhetetlen voltam, főnökasszonyommal közölték a tragédia hírét, aki érkezésemkor zaklatottan állt elém. Könnyeit nyeldekelve dadogta el, hogy Dominiket autóbaleset érte, másnap lesz a temetés.

A hír hallatán megszűnt számomra a világ, nem létezett egyéb a mindent elborító fájda­lomnál. A sokk okozta bénultságot a halovány bizakodás nyomán támadt kételkedés és a lá­zadás söpörte félre. Remegő kézzel tárcsáztam a fiú szüleit, akik zokogva vették el tőlem az utolsó reményt: Este hatkor lezárják a koporsót, ha addig odaérek, még láthatom, és elbúcsúz­hatok tőle.

Próbálták utamat állni, megakadályozni, hogy elinduljak – mindhiába. Irgalmatlan hó­esésben, hóviharban keltem útra, egy percnyi megállás nélkül szeltem át Ausztriát. A megbe­szélthez képest több óra késéssel érkeztem, a koporsót lezárták, a temetőt zárva találtam. Té­bolyultan kapaszkodtam a kerítésbe, őrjöngve birkóztam Dominik utolsó szavaival. Nem tudtam, hogyan söpörjem őket félre, hogy még mélyebbre ne taszíthassanak.

„Soha nem fogod tudni elfelejteni, mennyire szerettelek!”

Előző nap, békés délutáni sziesztámon a hófedte hegyekre néző ablak előtt üldögélve spi­rituális témájú könyvet olvasgattam. Az állt benne, hogy a lélek megszületése előtt megter­vezi az életét a legapróbb részletekig: minőséget, helyzeteket, tanulnivalót, feladato­kat, szolgálatot, kapcsolatokat… Mindehhez a szükséges képességeket, erőt is kiválasztja, és becsomagolja magának az útra. Másnap ott álltam egy idegen országban, egy éjjeli órában, kimerültségtől és hidegtől remegő tagokkal, egy temető bezárt kapujának jeges vasrácsát markolva, és egy egész emberöltőnyi félelem dúlt bennem!

Lehetséges lenne, hogy abban a mindent tudás tökéletes állapotában mégis túlvállaltam magam, nem a megfelelő testbe bújtam, vagy menet közben elvesztettem azt a batyut, ami az erőmet tartalmazta? Mert ezt lehetetlen, képtelenség ép ésszel túlélni!

Gyásztól meggyötörve, hóviharon átkelve étlen-szomjan, esőben bőrig ázva, átfagyva, egy temető kapujában rettegve, hamar tovatűnik a spirituális hangulat!

A hátam mögött támadó halk, surranó zaj ijesztett eszméletre. Riadt ösztönnel kaptam a fejem a hang irányába. Egy macska meredt rám nagy szemekkel, kővé dermedve. Mivel nem mozdultam, feladta a szempárbajt, s téli bundája, vagy túltápláltsága okán dagadtnak tűnő testével lomhán tovakocogott a homályba vesző síremlékek felé. A lelki megterheléstől, éh­ségtől és a hidegtől erőmet vesztve egy esőtől oszladozó, lucskos hókupacra rogytam. A szél mit sem törődve riadalmammal beleharapott a fák ég felé nyújtózó, lombtalan, fagyott ágaiba és azok csattogva, zörögve riasztották fel a csendet éjszakai szendergéséből.

Segítséget hívtam. Dominik szülei értem jöttek, náluk, velük töltöttem ébren az éjszakát. Megtudtam, hogy ketten ültek az autóban a barátjával, és teljes sebességgel csapódtak egy út menti fának.

Másnap reggel felnyittatták a koporsót, hogy búcsút vehessek a fiútól.

Halálában is gyönyörű volt az én angyalkám, sérülésnek nyoma sem volt rajta. Hófehér arccal feküdt selyempárnába mélyedve, imádott szőke fürjei rakoncátlanul, elevenül szöktek ki cirógató ujjaim közül. Szemének hosszú pillái árnyékot vetettek sápadt, hűvös bőrére. Már nem nézhetett rám, de élénken emlékeztem utolsó pillantására, égetett, azóta sem tudtam letö­rölni az arcomról. Fájdalomtól elgyötörve sütöttem le a szemem, hogy így kell viszontlát­nom őt.

Álltam mellette, néztem és sírtam.

Nem maradtam ott a temetésen. Én már elbúcsúztam tőle. 

Mindig hittem abban, hogy az ember, amíg él, változik. S úgy tudtam, a valódi változás csak felismeréseken keresztül vihető végbe, aminek motorja a változni, változtatni akarás. Engem is a kudarcba fulladó, traumát okozó kapcsolataim késztettek belátásra, hogy az ese­ményekből tanulva máskor, másképp lehessen, sikerülhessen.

Dominiket most éppen ezzel, én gyilkoltam meg!

Jó szándékom ellenére szennyesnek éreztem magam. Ha mocskos a testem, meg­fürdetem. De a tisztátalan lelket hogyan moshatnám tisztára? Úgy gyötört a bűntudat, hogy ha a megtörténtet kitörölhettem volna a sors könyvéből általa, hát cserébe gondolkodás nélkül adtam volna magam a halálra.

Dominik halk szavú, szerény fiú volt. Észrevétlenül üldögélt a szórakozóhelyen, ahol dolgoztam és barátságos tekintettel nézelődött. A helyi vagányok hamar felfigyeltek az új jövevény csendes lényére, és szórakozni, kötözködni kezdtek vele. Előbb finoman ugratták, majd miután arcizma sem rezdült, csendes mosolygáson kívül egyéb reakciót nem mutatott, egyre keményebben zaklatták, végül egyikük kezet emelt rá. A fiú addig kedves gyermekarca elborult, haragtól összeszűkült szemréséből ijesztőn villant a tekintete. Felugrott, s a hatalmas tölgyfa széket, amin ült, maga alól kikapva, egy lábánál fogva könnyedén a magasba lendí­tette.

A roppant erő láttán meghökkent, meghunyászkodó, hátráló társaság Dominiket ismét mosolygásra késztette. Egy könnyed mozdulattal a levegőbe lökte a súlyos széket, tenyerével felfogta, és artista módjára egyensúlyozott vele. Produkcióját közönséggé átlényegülve bá­multák, majd miután a bútort letéve színpadiasan meghajolt, megtapsolták. Senki nem zak­latta ezután.

Beszélgetésbe elegyedtünk. Elmondta, hogy annak a cirkusznak a társtulajdonosa, ami egy hete táborozott le a város határában. Figyelmesen hallgattam, mert érdeklődésemet fel­keltette a szabadság, ahogyan éltek.

Emlékszel, anya? Valahányszor cirkusz érkezett a városba, nevetve kérdezted:

‒ Na, mész bohócot fogni?

Arra céloztál, amikor egy alkalommal kis híja volt, hogy meg nem szöktem egyikükkel.

Ellenállhatatlan vonzalmat, kötődést éreztem Dominik iránt. Valami különös varázzsal rendelkezett. Egy kedves, gyengéd gyermek megjelenésével, a vad, szilaj férfi természetével egyszerre látta el a teremtő. Igazi egzotikum volt az én világomban, lényével a tökéletes sza­badságot testesítette meg. Állandó lakcím nélkül kóborolt, kopott cirkusz volt az otthona, he­tente szó szerint szedte a sátorfáját és továbbállt. Artistamutatványokkal szórakoztatta az em­bereket, azt csinálta, úgy élt, ahogy akart, nem parancsolt neki senki.

Vonzalmunk egymás iránt kölcsönös lett, és úgy növekedett, mint ideális környezetben, ámde vadon élő növény, ami gondoskodás hiányában is gyönyörűen szárba szökken és vi­rágba borul.

Úgy öltözködött, mint egy utolsó kis hajléktalan, két fillér nem volt a zsebében, borzas volt és szutykos, lódított össze-vissza. Tudtam, de nem bántam. Ha órákon át autóztunk cél­talanul, miközben az általa imádott olasz dalokat üvöltötte a hangszóró, felhőtlenül boldog voltam. Amikor kiszállt a járműből összeszorult a gyomrom, amiért el kell válnom tőle. Mintha egy darabot téptek volna ki belőlem, pedig akkor még nem örökre szólt a távozása. A kezemben, a zsebemben szerettem volna hordani magammal mindenhová.

Túl későn kaptam észbe. Pár hónapja ismertük egymást, amikor úgy éreztem, lépnem kell, mielőtt az érzelmeim fölém kerekednének és ismét rossz útra tévednék. „Nem szabad engednem a vonzalomnak, nem szabad ismét hibáznom! Eddig az ösztöneim, érzelmeim, a szenvedélyeim vezettek és soha nem jóra. Tudom, hogy mit akarok, mire van szükségem és azt nem téveszthetem szem elől!˝ Szinte kényszerítettem magam, hogy ridegen mér­legeljek, és előre elhatároztam, ha döntésre jutok, ahhoz saját érdekemben konokul tar­tani fogom magam.

Dominik ellentéte volt mindannak, amire józan ésszel vágytam, s aminek megvalósítását előző kapcsolataim tapasztalatai alapján eltökéltem magamban. Amikor megismertem, volt valaki az életemben, aki ebbe a tervbe tökéletesen beleillett. Azzal a kapcsolattal a szerelem helyett tudatosan a biztonságot választottam volna. Az a fiú, aki akkor megkörnyékezett, na­gyon szeretett. Épp olyan volt, akiből meglátásom szerint tökéletes férj és apa válhat. Fan­tasztikus embernek tartottam, akibe az összes épelméjű nő halálosan beleszeretett volna a természete és megjelenése alapján. Csak én nem voltam belé szerelmes. Elfogadtam a szere­tetét, és arra gondoltam; majd szülök neki gyermeket és beleszeretek…a kisbabámba. Őt pe­dig tisztelni, becsülni fogom, úgy szeretni, ahogy telik tőlem. Mert ő megadhatta volna, amire szükségem lehetett: nyugalmat, szeretetet, ingerszegény környezetet, ahol senki nem bánt­hatna többé. Csendes szeretet és elfogadás élt bennem iránta. Ha nem volt velem, nem kínzott a hiánya, ha hazudott, nem gyötört vele. Semmivel nem tudott szélsőséges érzelmeket kivál­tani belőlem, így meglátásom szerint, konfliktusmentesen élhettünk volna.

Békére és nyugalomra vágytam, eseménytelen, unalmas életre, mert tragikusan végződő kapcsolataim miatt eluralkodott bennem a félelem, és legyőzött. Ezért aztán eltűntem Dominik szeme elől. Szabadságot vettem ki, nem mentem dolgozni, sehol nem talált. Ha otthon keresett, nem nyitottam ajtót. Sírva verte a redőnyt, én odabent zokogtam. Órákig állt lesben a ház előtt, és én bent hulltam apró darabokra. Aztán elutaztam a másik fiúval üdülni, hogy döntésemnek megfelelően éljek ezután, de reggelente, amikor felébredtem mellette és kinyitottam a sze­mem, az volt az első gondolatom: „Mit keresek én itt?”

Szüntelenül Dominik járt a fejemben. Nem ismertem nála különlegesebb embert. Egy más világban, más körülmények között, ő lett volna nekem a tökéletes társ.

Egy más világban… a másvilágon…

Mire hazautaztunk, ő meghalt.

Minden nap sírtam azóta, nem enyhült, csak egyre mélyült bennem a fájdalom. A másik fiúval szakítottam… nem tehettem másképp.

Egyre inkább hatalmába kerített az érzés: ha nem lehettem vele életében, akkor holtában akarok vele lenni. Ha úgy sejtem, hogy van „odaát” és elérhetem őt, gondolkodás nélkül kö­vettem volna, hogy elmondhassam, őt választom, vele szeretnék maradni, mert nemrég még olyan voltam, mint egy dúsan termő fa, aki boldogan roskadozott édes termésétől, most pedig gyümölcsétől megfosztva, csupaszon álldogál.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy a párna könnyben úszik a fejem alatt, s panaszosan hüppög­ve könyörgök, nem menjen el, ne hagyjon magamra. Ahogyan a párnahuzatot „tudta” markoló tenyerem, ahogy a könnyem éreztem hűlni az arcomon, annyira valóságosan éreztem egy lágy tenyér gyengéd, vigasztaló simogatását a hajamon. Fájdalmam már nem tudott to­vább növekedni, hát visszájára fordult. Újra látni szerettem volna őt, ezért a világhálón videó­kat keresgéltem a cirkusz felvételei között.

Az egyik weblap kéretlenül játékot dobott elém: Üzenetek, idézetek… Ki a valóságban nem talál vigaszt, a transzcendensbe kapaszkodik. Lehet talán, hogy mégis van kapcsolat? Lát és hall, tudja minden szívdobbanásomat? Nagyon-nagyon hinni akartam benne, hogy nem tűnt el teljesen, valahol még létezik, és ki tudja, akkor egyszer viszontláthatom. Könnyben úszó szemmel fohászkodtam:

– Dominik, kérlek, jelezd, ha hallasz, ha szeretsz!  Ha látod megbánásomat, ha képes vagy megbocsájtani, még egyszer, utoljára szólj hozzám, üzenj nekem! – mondtam fennhan­gon, egy kattintással elindítottam a programot, és egy pillanat múlva idézet röppent a képer­nyőre:

„Nem pára volt ez a szerelem, amelyet a napfény szétoszlat, nem is homokba rajzolt képmás, amelyet elmos az eső. Márványkőbe vésett név volt ez, amely csak a márvánnyal együtt enyész el.”