2012. okt. 31.

Szentjeim



aludni készül lassan az utca
házfalakra csendet sző a félhomály
a kémények fázva összebújnak
alkonyi nap tesz fejükre koronát
ahogy a madarak öreg fák odvában
úgy bújnak meg szívemben az emlékek
sápadt gyertyaláng lobban fel szobámban
rég látott arcokon táncolnak a fények
az asztalon a terítő hófehér
ahogy minden szent és tiszta ünnepen
rajta egy pohár víz só meg a kenyér
mint mindig amikor várlak titeket
itt vannak mellettem üres székeim
nézem őket tehetetlenül bénán
úgy szaporodtak meg ahogy éveim
vallatom őket de csak néznek némán
az őszi ködtől már minden tejfehér
elmúlás ellen lázadnak sejtjeim
nemcsak egy napig november elsején
amíg csak élek lesztek ti Szentjeim


http://www.amatormuveszek.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=133871&check=44feb88ee437b52ab66c8552fbf94443

2012. okt. 30.

Sírversek


Legyen a két ló és a kocsi átkozott,
ami a temetőbe áthozott.

Reméltük, örökké él ez a szent ember,
de elvitte őt is a hűvös szeptember.

Nem mondhatnám, hogy kenyerem javát megettem,
az élet előttem volt, most itt van mögöttem.


Voltam mintaférj, voltam kiváló apa,
nem bírtam sokáig, mert megölt a strapa.

Elment örökre egy borongós hétvégen,
a család azóta nyugodhat békében.

Összeveszett a tiszttartóval az abrakon,
aki a vita hevében kihajította az ablakon.

E holt,
megbízhatatlan volt,
még az esküvőjét is lekéste,
ezért vőlegénye e szavakat: 
˝Légy pontos˝,
vésővel a fejébe véste.

Egy ígéretes pálya itt maradt torzón,
mert a halál, a szívét megállította 
a korzón.

Már több ízbe’
esett vízbe,
de most elmerült mint a balta,
a folyó magába falta.

Az elmúlás hirtelen érte,
a halál tűzbe ment érte.

A bíró úr remélte a halál
döntése alól kibúvót talál,
de nem rajta volt már a talár.

Most már tudjuk, hogy az volt a sorsa,
hogy kinyírja gyomrát az élet sava-borsa.

A trapézon lendült egy nagyot,
minket meg hátra hagyott.

Sebők Bence
a nők kedvence,
azért van itt elhamvasztva,
mert egy tehén felszarvazta.

A krokodilbőr cipőt mindig is szerette,
a krokodil is szerette őt, amikor megette.

Akkor volt ő elemében, ha mindenkinek hantázott,
az esőben, a temetésén a fejfa és a hant ázott.

Nem tudta kipiszkálni torkából a szálkát,
ezért Szent Mihály díszes szekerére szállt át.

A Három Sasban, itt helybe’
egy széklábbal ütötték fejbe.

Nem védett az amulettem,
a tűzvészben hamu lettem. 

A depresszió miatt volt állandóan bágyadt,
csak a koporsó kedvéért hagyta el az ágyat.

Fejfáját majd hirtelen haragja
faragja,
mindig azt hitte,
de a hideg sírba mégis a neje mérge vitte.

Azok között kísértek,
akik a temetőbe kísértek.

Az élet és halál közt vékony az árok,
itt a túlsó oldalon mindenkit várok.

Fel kéne kelni
énekelni!

Míg éltem, humoros ember voltam,
de most szellemesebb vagyok holtan


http://www.amatormuveszek.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=81396&check=4978b0387f565dfc1def5aed2b72911f

2012. okt. 27.

Gyerekszáj

Vannak féltett, kedves emlékeid? Amolyan kincsekre gondolok, amiket nem az elmédben, a lelked rejtett zugában dédelgetsz, hanem a ládafiában, fiókban, szekrény mélyén, vagy egy szalaggal átkötött kis dobozban.
Miután lesikáltam, kifestettem, megjavítottam mindent a lakásban, elkezdtem rendet rakni a szekrényekben, fiókokban. Kincsekre leltem. Tudtam, hogy ott vannak. Nincs nálam rendetlenség, mindennek helye van. De a hétköznapok taposómalmában nem volt kedv, alkalom és lehetőség kézbe venni őket, elmerengeni mellettük.

Egy csöpp orkán kezeslábas lóg vállfán a ruháim mellett már tizennyolc éve. Sokat fogtam a karomban. A színe, az anyaga ugyanaz, az illata más. Emlékszem a pici test karjaimra nehezedő súlyára. Mindig ölben vittem sétálni. Kétségbeesve bömbölt a babakocsiban.
Apró rózsaszínű plüssállatka. Nyuszi volt valaha. Megmaradt fülecskéje ágaskodva kandikált ki a fehérneműim közül. Kézbe vettem. Torkon ragadva hurcolta magával mindenhová legkisebb fiam. Egyszer elveszett az utcán. Az elalvó gyermek elernyedt ujjai közül valahol kipottyant útközben. Rohantam a városon keresztül az üzletig, ahol a nyuszit vásároltam, hátha mielőtt a fiam felébred, találok még egyet. Sikerült. Hogy én milyen boldog voltam! Odacsempésztem az ébredező kicsi mellé. Rám mosolygott, de szeme már nyunyu-t kereste, s rögtön torkon is ragadta.


Kabalák, játékok, fél pár picike pamutzokni, ellenőrzőkönyvek beírásokkal, kedvenc mesekönyv, apró  bögre, piros szívecskékkel az oldalán, porcelán Merlin figura és kisangyal ajándékba nekem, tőlük osztálykirándulásról, és karácsonyra. 
Sorolhatnám.
Aztán kezembe került egy zacskó telis-tele cetlikkel, levelekkel, rajzokkal.
A rajzokat én kaptam alkalmakra. Némelyik engem ábrázol. A cetliket egymásnak írogatták. Emlékszem erre a szokásukra. Gyakran akkor is levelekben beszélgettek, ha mindhárman otthon voltak, egyazon helyiségben. Élvezték a kommunikáció eme formáját. Ennek köszönhetően, s hogy annak idején rendrakás közben felfedeztem és megmentettem őket az utókornak, most hatalmasakat nevettem.

Találtam egy füzetet, amibe rendre lejegyeztem a dátumot, hogy mikor és a szavakat, amiket megtanultak kimondani. Lányomnak egyéves korára egy egész A/4-es lap betellett tőmondatokkal. Hibátlanul és sokat beszélt. 
Ebben a füzetben írtam le az úgynevezett "aranyköpéseiket" is. Ezeket olvasgatva hihetetlen jókedvem kerekedett. Hatalmasakat nevettem. Legkisebb fiam, a kezeslábas valamikori lakója be is kukkantott hozzám megtudakolni, mi a vidámság oka. Felváltva olvastuk fel ezután egymásnak a bejegyzéseket, amik közül néhányat most megosztok veletek.

-Anyu! Ha az emberek a majomtól származnak, akkor a kínaiak sárga majomból lettek?

-A vaktöltényt azért hívják vaknak, mert nem tudja, merre kell mennie?

-Ha a lánypapot apácának hívják, akkor a fiúpap az pojáca?

(Dorgálás után) -Figyeld meg, a végén még kiderül, hogy ez nem is az én anyám.

(Rosszalló tekintetemet látva) -Majd akkor nézz ide, amikor már nem csámcsogok!

-Ugye anyu, a jó idő olyan, mint a Nyuszi, meg a Mikulás, és azért jön, hogy örüljenek a gyerekek?

(Orvoshoz készülődtünk) -Hát, én inkább fodrászhoz mennék.

Márc. 15.) És képzeld, mindenkinek a ruháján volt petárda.

A nagytestvérhez) -Matyi! Vegyél nekem egy szaloncukrot a fáról, de jó magasról, nehogy azt higgyék, én voltam!

Kártyáztak. Matyi felkiáltott: -Húha! Kalkulálnom kell.
Kistesó súgva: -Anya! Mi az a kalakula?

-Anya! Frankestein is matematikus volt?

-Ádi! Tudod hol lakik a medve?
-Persze, hogy tudom. A bozontosban.

-Akkor is mesélj, amikor már alszom!
-De akkor nem hallod.
-Hát, akkor jó hangosan mesélj!

(A fűbe pisilt) -Most hogyan hozzuk ide a vécét?

Az utcán egy fiú pólóján betűzte NIKE.
-Tudod, ez egy angol szó és úgy kell ejteni, hogy nájki.
Másnap újból láttuk.
-Ugye, ez a NIKE és Úgy kell ejteni, hogy umbro?

(Apja nyakát tapogatja) -Mi ez?
-Ádámcsutka.
Elgondolkodik, majd így szól:
-Az nem! Ádám én vagyok. Az apacsutka.

2012. okt. 16.

Egy emlékezetes születésnap

Tegnap volt az egyik gyermekem, a középső fiam születésnapja. Általában boldogságos esemény egy gyermek születése. Valóban, nekem is csodálatos érzés volt, amikor először a karomban tartottam. Nem tehetek róla, hogy az ő világrajövetele kapcsán nem ez a felemelő érzés jut eszembe először.
Ő a harmadik gyermekem. Túl voltam már a negyvenedik terhességi héten, amikorra minden rendes magzat összeszedi a bátorságát, megembereli magát és a világra kéredzkedik. Nálam erre semmi jel nem mutatkozott. Mindenesetre jónak láttam összecsomagolni a gyerekeket, hogy a párom pénteken elvigye két kisebb gyermekünket anyósomhoz, ne legyen gond, ha hirtelen indulni kellene a kórházba. Úgy egyeztünk meg, hogy délelőtt mennek, s a férjem még aznap este visszaindul. Nem jött...és másnap sem. Abban az időben nem volt mobiltelefon, s vezetékes is elég ritka. Amikor elindultak tett egy megjegyzést, amire akkor nem figyeltem: Miért pont most szülnél meg?
Már akkor tudta, hogy ott fog maradni az anyósnál, a búcsúban.

Rendben elvégeztem a tennivalóimat. Elbúcsúztam a gyerekektől, aztán amikor elmentek átnéztem a táskát, mindent összepakoltam-e a kórházba. Nem volt fürdőszobánk. Szokás szerint melegítettem vizet a gázrezsón, s a földre helyezett műanyag fürdőkádba öntöttem, s megfürödtem. Nem volt egyszerű. Vagy a nagy pocakomtól nem fértem guggolva a vízhez, vagy amikor beleültem, eltűnt mellőlem, s kicsapott a kádból. Majdhogynem beleszorultam. Szép lassan megmosakodtam, megtörülköztem, belebújtam a hálóingbe. Aztán lehajoltam, két végén megemeltem a vízzel még mindig félig telt kádat, s ahogy minden este szoktam a gyerekek és magam után is, ha nem volt otthon a férjem, elkezdtem a falikútba csorgatni. Már nagyon nehezemre esett. Hamar el tudtam aludni, de két óra múlva megébredtem. Valami nem stimmelt! 

Felálltam az ágy mellett. Két lépést tettem, amikor locsogva kezdett elfolyni a magzatvizem. Nem volt idő gondolkodni. Felöltözni sem volt időm, az emeléstől valószínű kinyílt a méhszáj és semmi nem állt már a baba megszületésének útjába. Azonnal jöttek a tolófájások. Előző nap volt nálam a védőnő és búcsúzóul kedvesnek szánt poénkodással megjegyezte, könnyű szülést kíván, nem mindenkinek adatik meg a rohamszülés. Nekem megadatott.
Hanyatt dobtam magam az ágyon. Minden erőmmel markoltam az aprópénzt, s ahogy enyhült a fájás, felpattantam, kinyitottam a kulcsra zárt ajtót, tárva hagytam és elindultam át az útkereszteződés után húsz méterre álló telefonfülkéig. Az egész távolság nem volt ötven méter. Háromszor kíséreltem meg, mindháromszor vissza kellett fordulnom, egészen az ágyig. Hevenyészett ágyrafekvés után rettegve visszatartani a szorult helyzetből egyre nagyobb igyekezettel kiszabadulni akaró babát. Aztán talpra, újra ki... Mindezt hajnali fél kettőkor.

Nem tudom milyen műszakba és melyik munkahelyre igyekezett motorral az a fiatalember, aki az úttest közepén majdnem áthajtott rajtam. Csak annyit mondtam: mentőt, hamar!
Halálra vált arccal felpattant a motorjára, s nemhogy átgurult volna a közeli telefonfülkéig, meg sem állt a nemtudomhol munkahelyéig és onnan telefonált.
Már feladtam a reményt és kezdtem megadni magam a gondolatnak, hogy ott, az ágyban megszülöm a babát, amikor a szuterén ablakán át egy lépésben guruló gépjármű lámpái villantak be az ablakon, Minden erőmet összeszedve kitámolyogtam, de már csak a hátsó felét láttam kifelé haladni az utcából. Vissza a szobába, mentő el, kitámolyogni, vissza az ágyra, gyerek visszatartva, mentő el, kitámolyogni, késő, vissza... Tudtam, hogy pár összehúzódás és ha akarom, ha nem, ez a gyerek kint lesz, nincs több esélyem. A táskát magam után cibálva az utolsó erőmmel kitántorogtam és megviselt, magzatvizes hálóingemben megálltam az úttest közepén. Az októberi hajnalok nagyon hűvösek.
És akkor megtörtént a csoda. A mentősök nem adták fel. Megfordultak és most ellenkező irányból közeledtek felém. 

Ócska, zötyögős jármű volt, kőkemény székekkel, amire minden tiltakozásom ellenére le akartak ültetni. Nem volt sok erőm civakodni, hát a derekamat megtámasztva, a fenekemet lógva hagyva kínlódtam a kórházig, de nem ülhettem le, hiszen korábban már a tenyeremmel éreztem, hogy domborodik a gát a baba buksijától. Nem tudom, kiket küldtek értem. Igazolványt, adatokat kértek, szedjem elő, adjam már oda, közben minden sejtemmel a kitolást próbáltam késleltetni.
A mentőből kiszállva bokában összekulcsoltam a lábam, s akkorra már a mentősök is tisztában lehettek a helyzettel, mert behajlított könyökömnél fogva emeltek, s futottak velem, hogy lépnem sem kellett.
A szülőszobában egy üres ágyra tettek. Még láttam, hogy a másik ágyon épp kibújt egy kisbaba feje. Az orvos durván rámüvöltött, hogy: Tartsa visszaaaaa!
Hol érdekelt az már engem! Röptében kapta el a szülésznő a fiamat.
Az orvos nagyon ingerült volt. Elcsesztük az éjszakáját. Ráadásul nem voltam képes pár percet uralkodni magamon. Ahogy, amilyen indulattal a szétrepedezett gátamat összefércelte, azt nem kívánom senkinek. Folyton azt kiabálta: Ne húzza el magát! Nem érti? Ne húzza el az altestét!
Aztán végzett, balra nézett, felemelte egy folyadékkal telt fecskendőt, upsz! ez elmaradt. Nem adta be a fájdalomcsillapítót. Nem kért elnézést.
Aztán hoztak egy rongyos pelenkába csomagolt, legörbült szájú, nyöszörgő apróságot. Hirtelen estünk be, nem volt idő előkészülni a fogadásunkra, de így is imádnivalóan gyönyörűséges volt.
Csak azt nem értem, miért kaptam idegösszeomlást.






2012. okt. 13.

Ősz

Verseket kerestem az őszről. Nem értem... Kevés kivétellel mind az elmúlásról, halálról és rothadásról szól. Szomorú siratódalok. Valóban...egy mag mindaddig nem képes életet adni, kisarjadni, amíg meg nem szűnik önmaga lenni, át nem adja magát az elhalásnak, hogy más formában éledjen újjá. Ha nincs elmúlás, nem keletkezik új élet.

Az ősz és a tavasz a leggyönyörűségesebb évszak számomra. Nem szeretem a szélsőségeket, sem a kánikulát, sem a jeges hideget. Szívemhez legközelebb a színpompás, páratelt, ragyogással teli ősz áll.
Nem érzem az elmúlást. Életkedvet érzek, kirobbanó energiát és lehetőséget az újrakezdésre.


"Ó hogy szeretem én bús évszak ezt a zsongást

Hangját a magától hulló gyümölcsnek

A szelet és erdőt ahogy lásd

Elejti levelét egyenként mint a könnyet

A lombot

Ha lehullik

Egy vonat ha

Elhúz itt

Az életet ha múlik." 

G.Apollinaire

2012. okt. 12.

Útjaim


Valamiért mostanában élénken emlékszem utakra. Nem kirándulások, nyaralások, csavargások jutnak ilyenkor eszembe. 
Munkanélküliségem kapcsán gondolkodtam el, s kicsit megdöbbentett, milyen komoly nyomot hagyott bennem minden munkahellyel kapcsolatosan az oda való eljutás, illetve ahogy onnan hazatartottam.

Legkorábbi emlékem a vonatozás. Az első munkahelyemre vidékről vonaton jutottunk el párommal. Fél négykor keltünk aznap, mint máskor is. Féltudatos állapotban, térdig érő hóban, emelkedőn felfelé, monoton erőltetett menetben haladtunk a vasútállomás felé. Alig pislákoló lámpafénynél sárgán csillogó hóra szegezett tekintettel trappoltam legelől a szűz hóban, s az én nyomomba lépve haladtak utánam a férfiak. Valahogy így alakult. A vonaton mindig, most is fejem a párom ölébe hajtottam, s lábam a forró fűtőtestre támasztva végigaludtam az utat.

Aztán az jut eszembe, amikor az alig több, mint két éves fiamat cipeltem a bölcsődébe. Várandós voltam a lányommal, nem bírtam sokáig tartani a karomban. Akkor is tél volt. Apró lábaival szótlanul taposta a havat kilométereken át. Csöpp arca vörösre fagyott. Azon a télen nagyon megfázott a füle. Hetekig volt kórházban középfül gyulladással, ami annyira elgennyesedett, hogy az agy védelmében meg akarták lékelni a koponyáját.

Következő emlékem, amikor háromnegyed hatkor kiléptünk minden nap a lakás ajtaján a két kisebb gyerekemmel, hogy én fél nyolcra beérjek dolgozni. A kicsit leadtam az oviban, a lányomat pedig otthagytam a hatalmas, sötét iskolában egyedül. Mindig ő volt az első, ő kapcsolta fel a villanyt az épületben. Mindössze hat éves volt. A szívem majdnem megszakadt miatta.

Később gyárban dolgoztam, s oda már egy másik lakótelepről jártam. Vagyis vitt a busz. Nem egyszer műszak végeztével alig tudtam felkapaszkodni rá. Egy nem éppen jóindulatú munkatársnőm meg is jegyezte, hogy nem kellene ennyire túljátszani a szerepemet. Nem tudta, hogy beteg vagyok...és akkor még nem tudtam én sem. Késő éjjel rohant a busz a kihalt városon át. Álltam tompán, fáradtan kapaszkodva és néztem, ahogy rohannak a házak, s bevillannak az ablakon a lámpák fényei. Akkor különös érzésem támadt; bár semmi jelentős nem történik ebben a pillanatban, ez egy olyan jelentéktelen pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni.

Utána a kórházban dolgoztam. Jóformán egyetlen hosszú út vezetett odáig. Nyáron a délutáni órákban semmi sincs, ami falatnyi árnyékot lenne képes vetni. Az út teljes hosszában akadálytalanul tűz be a nap. Napi átlag tíz kilométert futva a kórházfolyosókon, kegyetlenül kínzó izületi gyulladással a lábfejemben gyalogoltam nem egyszer haza a forróságban. Azóta tudom, milyen hosszú az az utca. Nekem a leghosszabb a városban.

Az utolsó munkahelyre gyalog jutottam el. Ki hinné? Innen nem jár arra busz. Jórészt kivilágítatlan területen három kilométer oda, s nehéz fizikai munka után vissza. Aztán az utat lezárták vasúti felüljáró építése miatt. Nagyobbat kellett kerülni, még lakatlanabb területen. Aztán azt is lezárták, s mehettem még távolabb. Nyáron megégett a bőröm, télen csonttá fagytam. Az utolsó hónapokban egy munkatársnőmnek megesett a szíve rajtam, kerülőt tett, elvitt minden nap és haza is hozott. Aztán amikor szabadságra ment megtudtam, hogy át lehet osonni a legrövidebb úton, ahol kezdetben jártam és arra mentem dolgozni. Meghűlt bennem a vér a félelemtől és hihetetlen volt, hogy annyi időn keresztül volt bátorságom arra közlekedni. Most, hogy elbocsátottak, akár felfoghatom pozitívan is. Ha nem akarok, soha többé nem kell arra mennem.

Nem bánnám, ha rövidesen újabb hírekkel jelentkezhetnék az ügyben, hogyan közelítem meg mostanság a munkahelyemet. :)