2012. júl. 22.

Fogságom története

  Remek érzés, amikor sokszori próbálkozásra sem tudok belépni a blogomba. Vagy ha mégis sikerül és írok valamit, egyszerűen eltűnik a semmibe. Régebben soha nem volt gond, most meg rendszeres. Kétsoronként mentenem kell, amit bepötyögök.
Nem elég, hogy egy semmi kis kép miatt nyilvánosan megbélyegeztek a neten, mint egy tolvajt, közzé téve a linkemet! Még valaki rá is küldött a blogra valami vírust. Miért böki bárki szemét a közzé tett tartalom? Ami nekem nem tetszik, azt elkerülöm, nem nézem. Ennyi.
Reggel leugrottam a boltba. Hiába van hétvége, én nem tartom számon, hiszen én is egy kivételével, minden hétvégén dolgozom. Elfogyott a macskakaja, ez nekem elég nyomós indok.
Hazaérve felnéztem a betonszörnyetegre, amiben lakom, s nem éppen parádés jókedvvel léptem a még lehangolóbb liftbe. Kínosan ügyelek rá, hogy a talpamon kívül ne érintkezzek vele semmilyen formában.
Nem árulom el, mi minden látható nyomokban benne.
(Haha! Megint eltűnt az egész bejegyzésem, de visszamásoltam. Mi folyik itt kérem?)
Egy néni minden héten lelkiismeretesen fertőtlenítővel szétkeni a "talajt", de a lényegen mit sem változtat.
Enyhe undorral néztem körül, s miközben a lift lomhán, kelletlenül nyikorogva meglódult és elindult a kilencedik emelet felé, megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet is.
(áááá! Ez meg már megint mi itt? Nem akartam szöveghátteret!)

Komolyan hálás vagyok  a sorsnak, hogy van kényelmes otthonom, fedél a fejem felett, de az odavezető út valahányszor megvisel és mindig az jut eszembe, ha tehetném, azonnal elmennék innen.
Irtózva szemrevételeztem a ma reggeli állapotokat, s amikor konkrétan megfogalmazódott bennem, hogy "jaj, csak ezt ne kellene néznem minden alkalommal!", egy hatalmas rángással elakadt a fülke.
Első gondolatom mindjárt az volt: Nesze neked! Most aztán lesegetheted, amíg meg nem unod! Miért nem vigyázol a gondolataidra?
Hányszor, de hányszor fordult elő velem, hogy ha valami gondolatot hatalmas negatív energiával indítottam útra valamivel kapcsolatban, azt a sors rövid időn belül az arcomba nyomta.
Nesze vazze! Nem tetszik? Hát szokjad és viseld el!
Miért nem tudok én pozitív dolgokba ennyi energiát feccölni? Hogyaszongya: Kell, mert kell! Mert imádnám, szeretném, akarom. A sors meg azt mondja: Tessék angyalom! Kérted, megkapod. Élvezd!
Háromnegyed órának tűnt, ezért lehetett vagy huszonöt perc, mire a segítség megérkezett. Ahhoz képest, hogy negyven éves koromig nem szálltam be sehol semmilyen liftbe egy gyermekkori beszorulás rossz élménye miatt, s ahhoz képest is, hogy szívritmuszavarokkal, szívelégtelenséggel utaltak a héten kardiológiára, kiválóan viseltem a bezártságot. Egyszer lódult neki a ketyegőm, de rászóltam kedvesen, hova, hova, te!? Gond egy szál se!
Aztán nyílott az ajtó és egy fiatalember köszönt rám kedvesen: Jó reggelt!
Kiszabadultaaaaam!

2012. júl. 21.

Morfondír

Tényleg nem tudom, mi történt a blogommal. Minden egyéb működik a számítógépen, csak ide nem tudok belépni sokszor. Azt már írtam, hogy a kezelőpanel egy részét eltakarja valami reklám, de hogy ne úgy nézzen ki egy bejegyzés, ahogy szeretném, azt nem jól viselem. Az előzőnél is a világos szövegháttér szándékommal ellentétben került oda, de meg sem próbálom kijavítani, mert eltűnik az egész. Amúgy is korábbi lelkesedésem a blogolást illetően elhamvadni látszik. Itt tart még, hogy néha kapok privátban személyhez szóló leveleket, kéréseket, kérdéseket amik valahogy mindig akkor érkeznek, amikor a blogot lezárni készülök.

Valójában a célom csak az volt eredetileg, hogy az évtizedeken át írt naplóm feldolgozásának helyet adjak, maradandóvá tegyem valahol, hogy a blog linkjét majd magam után hagyva gyermekeim számára elérhetővé tegyem, ha "elmegyek". Az első harmad ezt tartalmazza. Utána már kedvem szerinti idézetekkel, tanításokkal, szép képekkel jelentkeztem csak, s ritkán személyes dolgokkal.
Az olvasottság és ismerkedés számomra sokadrendű és elhanyagolható dolog. Persze örülök, ha valaki jelzi tetszését, hogy valami módon hatást váltott ki benne amit írtam, vagy közöltem, láttattam. 
Sajnálom, ha valakit megbántottam, bár nem emlékszem, hogy lett volna ilyen. Nagyon zárkózott ember vagyok, s nem híve a levelezgetésnek. Minden megkeresésre válaszolok, de interneten keresztül nem tudok kapcsolatot, barátságot kialakítani.

Tegnap amikor beléptem, egy levél fogadott a szolgáltatótól, miszerint valaki bejelentést tett, egy bejegyzésemet vázlattá alakították, mert jogtalanul használtam fel, mint kiderült egy képet. A Szeretet című bejegyzésnél a szöveg ennyi: "Ők tudják...tudják...és tudják. Öt kép, ölelkező kisállatokról, amiket nyilvános helyről mentettem le. Tömegcikk. Töröltem a megjelölt képet. Nagy szeretettel üdvözlöm a bejelentőt. Remélem helyreállt a lelke békéje!

A héten szabadságot vettem ki. Nem nyaralni, hanem gyógyulni és megnyugodni. Vérvétel, kardiológia stb. volt a program. Tudom, hogy rosszullétem nem szervi eredetű. Komoly harcok dúlnak bennem, s kezdek alulmaradni. Fogást kell találnom, hogy bennem a feladást két vállra kényszeríthessem.

Évekkel ezelőtt írt verseim kerültek a kezembe. A versírás semmilyen szabályának nem felelnek meg, csak úgy megszülettek, lélekből, indulatból. Akár most is írhattam volna őket.


Arcomba hajol az arcod
Tekintetemet szemed égeti
Sóhajod érinti leheletem
Nélküled semmi nem vagyok

Hiába kérdem a létet
Mi lehet célja nélküled velem
Egyedül élem az életemet
Nélküled semmi nem vagyok

Fejem a melledre hajtom
Szívemet kergeti lélegzeted
Izmos férfikar vágyakat indít
Nélküled semmi nem vagyok

Faggatom ébren az éjjelt
Marad csak páromnak a pirkadat
Kihűlt párnámat senki nem őrzi
Tudom, hogy nem lehetsz velem



Verset hoztál, dallamot,
színt, fényt és illatot,
szerelmes szívdobogást,
zamattal telt friss levegőt,
repkedő lépteket,
feszülő, telt izmokat,
hangos kacagást,
lobogó, dús hajzuhatagot.
Tavaszt elsöprő vágyat,
halált megvető ágyat,
a jelenben élő álmot,
perzselő simogatást...



Szívem imában kérte. 
Ha csak tegnapig tart,
akkor is megérte!






2012. júl. 7.

Örömhírek

Több örömhírrel is szolgálhatok ma. Másfél óra megfeszített próbálkozás eredményeképpen be tudtam lépni a saját blogomba. 
Talán van, aki észrevette, akit eddig zavart, hogy hosszú í betűk helyett rendesen rövidet használtam. Egy év után megtaláltam a német klaviatúrán a hosszút. Alt plussz J. A plusz jelet még nem sikerült felkutatni. De az i betűk zavartak. :)


Van egy kismacskám. Ausztriából, egy macskatelepről hoztunk el tíz halálra ítélt macsekot, s ismerősök, barátok fogadták örökbe őket. Igen ám, de egy a szívemhez nőtt. Bár már van egy kétéves cicám ugyanonnan, megtartottam ezt is. Sajnos hazahoztuk a két héttel korábbi látogatás alkalmával a macskanáthát okozó vírust, amit a nagy rendesen be is nyelt. Az utolsó filléreinken fizettük az állatorvost, a vakcinát, vitamint, lázcsillapítót neki. Negyvenegy fokig mértem a lázát. Ebben a melegben plédbe bugyolálva vacogott. Injekciós fecskendővel nyomtam kortyonként a vizet a szájába, mert inni sem volt ereje. A kiscicát elkülönítettük a fiam szobájába, a nagy az enyémben volt. Kézfertőtlenítéssel léptünk egyik szobából a másikba és mezítláb, a papucsot az ajtó előtt hagyva, nehogy becipeljük a vírust. Meggyógyult. Naponta ölben bevittem a kicsihez a nagyot, hadd lássa, ismerkedjen a látvánnyal, a szaggal. Nem tudom elmondani, mennyire utálták egymást. Ennek két hete. Vannak még hatalmas csatározások, pofozkodások, de reggelente úgy köszöntik egymást, hogy összedugják a piszéjüket és szimatolnak. Éjjel el vannak különítve, de volt már úgy, hogy dolgozni mentem és délelőttre együtt lehettek és mindkettő sérülésmentes volt hazatértemkor. Külön edényből esznek, de általában egymás ételét. Órákon át el tudom nézni őket, ahogy játszanak, küzdenek egymással.

Ebben a nagy melegben nem is tehetek mást. Minden hétvégén dolgozom, szabadnap elvétve akad. A meleg miatt nincs energiám kimozdulni, de nincs is hova.
Kicsit elgondolkodtam, hogy alakulhatott úgy az életem, hogy általában népszerűségnek örvendek a munkahelyeimen, könnyen ismerkedem, barátságos ember vagyok, mégsincsenek kötődéseim, szoros barátságaim. Lassan húsz éve tartó baráti kapcsolatom egy házaspárral mostanra kezd komolyan meglazulni. Az utolsó kötelék is felbomlani látszik. Vagy egy hónapja tettem szóvá, hogy egy éve voltak nálam utoljára. Fáradt vagyok, nehéz munkát végzek, keveset vagyok itthon, ezért nehezen mozdulok ki a fészekből, igazán eljöhetnének ők is hozzám, hiszen barátnőm sajnos évek óta munkanélküli, a párja meg nyugdíjas, autóval rendelkeznek, én meg buszozok, gyalogolok félórákat a város másik végébe hozzájuk. Barátnőm zokon vette a megjegyzésemet, de ki kellett mondanom. Két hét szünet után felhívtam újra. Mikor vagy szabad? Kérdezte egyből. Megbeszéltük, hogy hétfőn hív és pontosítjuk az időt, mikor találkozunk kedden egy sétára, beszélgetésre, a macska betegsége miatt a szabadban. Átszerveztem a dolgaim, megcsináltam, amit kellett, szabaddá tettem magam, elkészültem.
Én hívtam kedden délután, s már kint voltak a hétvégi házukban. Ó, hát másnap értem jönnek és kivisznek magukkal. Lemondtam. Az egy szabadnapomon nem akartam egész nap távol lenni itthonról. Talán én vagyok a hibás. Ha én azt mondom kedd, akkor kedd. Ha azt mondom két óra, akkor két óra előtt öt perccel ott vagyok a kanyarban, hogy pontos legyek. 
De elég a morgásból! Semmi nem történik véletlenül.


Szabadságra nem mehetek, mert én váltok minden munkatársat, akit viszont elengednek. Úgysem tudok nyaralni menni, még a strandbelépőt sem tudom kispórolni. Meg aztán kivel is? 
A munkahelyen olyan klíma van, hogy néha jeges a kezem és kocog a fogam. De még mindig jobb, mint itt a lakásban, ahol harmincöt fok van a szobámban. Van egy munkatársnőm, aki hetek óta kérés nélkül hoz-visz a munkahelyre és haza, jelentős mértékben könnyítve rajtam. Kevésbé fáradok el és nem égek el a tűző napon, mert egy csepp árnyék nincs az úton. Belejöttem a munkába, egyre több mindenhez értek. Néha már kimondottan szeretek ott lenni. Soha nem gondoltam volna!
A gyerekeim miatt érzett aggodalom, a sok magamba fojtott érzés és ki nem mondott, át nem beszélt gondolat, az anyagi nehézségek okozta feszültség, a magány kezd nyomot hagyni bennem. A héten hatalmas mellkasi fájdalom döntött le a lábamról a munkahelyen. Jól bírom a fájdalmat, s a pánik mint olyan ismeretlen előttem, hacsak nem a gyerekeimről van szó, így hát tudtam várni a riasztással, segítségkéréssel perceket, azalatt viszont elmúlott. De jelzés a szervezet részéről: Vigyázz, valami nincs rendben!
Mit találjak ki, hogy ne ilyen riasztóan fejezzem be ezt a bejegyzést? Nem jut eszembe semmi. Teszek fel inkább jópofa képeket és egy szép idézetet. :)



Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább.

2012. júl. 4.

Igy ki lehet bírni!

Kellemes nyarat kívánok!


Még hogy a madarak nem okosak!


A semminél ez is több.
Játék a vízben boldogan.

S ha megszomjazik az ember, akarom mondani kutya...
És a számomra legfenségesebb állat hűsölése.