Útjaim

Valamiért mostanában élénken emlékszem utakra. Nem kirándulások, nyaralások, csavargások jutnak ilyenkor eszembe. 

Munkanélküliségem kapcsán gondolkodtam el, s kicsit megdöbbentett, milyen komoly nyomot hagyott bennem minden munkahellyel kapcsolatosan az oda való eljutás, illetve ahogy onnan hazatartottam.

Legkorábbi emlékem a vonatozás. Az első munkahelyemre vidékről vonaton jutottunk el párommal. Fél négykor keltünk aznap, mint máskor is. Féltudatos állapotban, térdig érő hóban, emelkedőn felfelé, monoton erőltetett menetben haladtunk a vasútállomás felé. Alig pislákoló lámpafénynél sárgán csillogó hóra szegezett tekintettel trappoltam legelől a szűz hóban, s az én nyomomba lépve haladtak utánam a férfiak. Valahogy így alakult. A vonaton mindig, most is fejem a párom ölébe hajtottam, s lábam a forró fűtőtestre támasztva végigaludtam az utat.

Aztán az jut eszembe, amikor az alig több, mint két éves fiamat cipeltem a bölcsődébe. Várandós voltam a lányommal, nem bírtam sokáig tartani a karomban. Akkor is tél volt. Apró lábaival szótlanul taposta a havat kilométereken át. Csöpp arca vörösre fagyott. Azon a télen nagyon megfázott a füle. Hetekig volt kórházban középfül gyulladással, ami annyira elgennyesedett, hogy az agy védelmében meg akarták lékelni a koponyáját.

Következő emlékem, amikor háromnegyed hatkor kiléptünk minden nap a lakás ajtaján a két kisebb gyerekemmel, hogy én fél nyolcra beérjek dolgozni. A kicsit leadtam az oviban, a lányomat pedig otthagytam a hatalmas, sötét iskolában egyedül. Mindig ő volt az első, ő kapcsolta fel a villanyt az épületben. Mindössze hat éves volt. A szívem majdnem megszakadt miatta.

Később gyárban dolgoztam, s oda már egy másik lakótelepről jártam. Vagyis vitt a busz. Nem egyszer műszak végeztével alig tudtam felkapaszkodni rá. Egy nem éppen jóindulatú munkatársnőm meg is jegyezte, hogy nem kellene ennyire túljátszani a szerepemet. Nem tudta, hogy beteg vagyok...és akkor még nem tudtam én sem. Késő éjjel rohant a busz a kihalt városon át. Álltam tompán, fáradtan kapaszkodva és néztem, ahogy rohannak a házak, s bevillannak az ablakon a lámpák fényei. Akkor különös érzésem támadt; bár semmi jelentős nem történik ebben a pillanatban, ez egy olyan jelentéktelen pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni.

Utána a kórházban dolgoztam. Jóformán egyetlen hosszú út vezetett odáig. Nyáron a délutáni órákban semmi sincs, ami falatnyi árnyékot lenne képes vetni. Az út teljes hosszában akadálytalanul tűz be a nap. Napi átlag tíz kilométert futva a kórházfolyosókon, kegyetlenül kínzó izületi gyulladással a lábfejemben gyalogoltam nem egyszer haza a forróságban. Azóta tudom, milyen hosszú az az utca. Nekem a leghosszabb a városban.

Az utolsó munkahelyre gyalog jutottam el. Ki hinné? Innen nem jár arra busz. Jórészt kivilágítatlan területen három kilométer oda, s nehéz fizikai munka után vissza. Aztán az utat lezárták vasúti felüljáró építése miatt. Nagyobbat kellett kerülni, még lakatlanabb területen. Aztán azt is lezárták, s mehettem még távolabb. Nyáron megégett a bőröm, télen csonttá fagytam. Az utolsó hónapokban egy munkatársnőmnek megesett a szíve rajtam, kerülőt tett, elvitt minden nap és haza is hozott. Aztán amikor szabadságra ment megtudtam, hogy át lehet osonni a legrövidebb úton, ahol kezdetben jártam és arra mentem dolgozni. Meghűlt bennem a vér a félelemtől és hihetetlen volt, hogy annyi időn keresztül volt bátorságom arra közlekedni. Most, hogy elbocsátottak, akár felfoghatom pozitívan is. Ha nem akarok, soha többé nem kell arra mennem.

Nem bánnám, ha rövidesen újabb hírekkel jelentkezhetnék az ügyben, hogyan közelítem meg mostanság a munkahelyemet. :)