Én a viz és a szél szeretnék lenni!

Valahol mélyen érzem...nem jó úton járok.

Orvul, a "semmiből" üvölt föl bennem a felismerés: hiszen lézengek!

Nincs is út a lábam alatt!

Vizben létezek...nem úszom...csak sodor, s én alkalmazkodom, elviselem. Mint egy csendes vizű folyóba hullt kacat...visz magával...partra sodor, mint semmi kis hulladékot, majd friss hulláma új lendülettel ismét magával ragad...hogy kis távolsággal odább új játék után kapva elveszitsen megint.

Vagy láttad már, hogy kap fel rohanó szél száraz falevelet? Emeli, emeli, pörgeti, alábújik, fölészáll, megforgatja, s máris száguld tova...s a falevél lágyan, gyengülő lebegéssel, sóhajtós megadással végül talajra nyugszik.

Rádöbbenet! Én a viz és a szél szeretnék lenni! 

Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út

Miért tör rám gyakran orvul, váratlanul, hogy mennék tüstént, akár ha semmi nyom nem is maradna utánam?

Tudom, hogy erős vagyok, hihetetlenül erős.

Nem hagyhatok veszni mindent.

Erőtartalékom utolsó morzsáját felhasználva tettem a dolgom mindig, néha egészen a fizikai megsemmisüléig, az eszméletvesztésig. Kemény ember lettem.

Mindig nyitni szerettem volna, s helyette egyre több zárat, reteszt szereltem magam köré.

Most amerre nézek, az életemben lakatok függnek minden utamon.

Nincs visszalépés, nincs egérút.

Csak a szivem, azt ne engedd, hogy bezárjam!

Ami még hátra van az útból, hadd tegyem meg nyilt szivvel, gyengéd, áradó szeretettel!

Mert anélkül semmit nem ér az eddig átküzdött, megharcolt több, mint ötven évem.

A követendő "Nyolcas út" spirituális úton járók számára

1. A helyes megismerés.
2. Ennek nyomán az erős elhatározás.
3. A meggondolt beszéd.
4. A tettek, amelyek nem szülnek többé karmát.
5. Fáradhatatlan törekvés.
6. A vágyak bilincseinek széttörése.
7. A jelenségek szüntelen vizsgálata, szűrése.
8. Belső elmélyedéssel létrehozott magasabb tudatállapot, a kivánságok, ragaszkodások kötelékeitől szabadon.

  Szobám falán már évek óta bekeretezve függ ez a nyolc pont és a következő öt. Néha ránézek, elolvasgatom. Nekem segitséget nyújt, erőt ad. Mert eszembe juttatja a céljaimat, az utamat, az okokat és indokokat, elgondolkodtat, figyelmeztet, megmagyaráz.
Ha megoldhatatlannak tűnő nehézségek előtt állok, ha minden a feje tetejére áll az életemben, ha komoly konfliktusaim adódnak, ha tragédia, betegség jelentkezik a sorsomban, ha úgy érzem semmi nem sikerül, elolvasom az öt pontot, s az elfogadás lágyan ölelő, megnyugtató burka vesz körül szinte azonnal.

Ami veled történt:

1. Próba
2. Negativ erők ellenállása.
3. A megoldáshoz meg kell változnod!
4. Kisértés, vagy megpróbáltatás. Erkölcsileg kell legyőzni.
5. Régi karma. Intelligensen viselt, ledolgozandó!
   


 


  Mert már megértettem, tudom, hogy "Az ember szellemének, jellemének a történésekhez való viszonya határozza meg jó, vagy rossz sorsát!"

 

  Mert nem mindegy, hogy a nehéz helyzetekben miről mit gondolsz, mit érzel. Ha hosszú időn keresztül csupa rettenet, félelemmel telt aggodalom nyomaszt, düh, elkeseredés, indulat, tehetetlenség kishitűség foglalja le magának minden percedet, csak ezeknek a dolgoknak megfelelő energiát növesztesz magad köré, ami nem emel fel a problémamegoldás, az elviselés köszöbéig sem, hanem csak visszaránt, s még jobban megneheziti a dolgodat. Jól gondold meg, érdemes-e kitartóan csak a rosszra, a negativ dolgokra, eseményekre koncentrálni.

  Te vagy a teremtő, nagy részben van beleszólásod, s magadnak teremted a sorsodat.

Tehát jusson eszedbe!

Gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni!

"Milyen határtalan a láncaitól szabadult éj!"

Se széditő magasságokba, se gyötrő mélységekbe nem taszitanak mostanság az érzelmeim,  indulataim. Fizikai állapotomat kicsit gyengültnek itélem meg, szellemi képességeim monoton egysikon mozogtak, mig nem kezdtem el számmisztikával felpezsditeni.
Mig testemnek pihenés, addig szellememnek inspiráló, jó szivvel, érdeklődéssel végzett tevékenység a megoldás. Nem mondtam újat, igy van ezzel mindenki.

Érzelmekben nem vágyom a régebben sűrűn átélt szélsőséges ingadozásokra, de ezt a most rám jellemző alig mozduló érzelemvilágot nem tudom miképp értelmezzem. Öntelten úgy is értékelhetném, hogy stabil, kiegyensúlyozott vagyok. Néha lefelé mozdul, kicsit kibillen rövid időre, amúgy stagnál.
Persze tudom, ha újra lennék bátor a kulcsot a zárba illeszteni, s azt az elrejtett ékszerdobozt kinyitni ott a lelkem legmélyén, magányt találnék, társtalanságot, méltatlanságot, kishitűséget, megbántottságot, alkalmatlanságérzést, létbizonytalanságot, hiúságot, túlérzékenységet, elfojtott agressziót, dühöt, tehetetlenséget, bátortalanságot, unalmat, irigységet...ott lapulna csendben mind.
Időnként veszem a bátorságot, felnyitom a ládikámat. A sok súlyos, porlepte rossz emlék, terheltség, nehézség, sértés, bántalom, lelkiismeretfurdalást okozó jellemhibák közt tudom, hogy lennie kell dolgoknak, amik felemelnek, megerősitenek, bátoritanak.

Szétválogatom, lefújom a port, kifényesitem a szépet, megsimogatom, elfogadom, megszeretgetem és elengedem ami úgy gondolom nehéz és visszatart. Sokszor megtettem már. Mindig azt gondoltam, éreztem utána, hogy sikerült, szabad lettem tőlük.
Már láttam a szárnyaimat növekedni, emelkedni, szállni kezdtem újra. Aztán ki tudja mikor, mi módon, minek a hatására szivárogtak vissza lelkem mélyére az aggodalmak? Egyszer csak ott teremtek...vagy mindig is ott voltak elbújva, titkon fészket rakva, érzékelhetetlenül, mig az újabb vállamra telepedő terhek, nehézségek hatására felbátorodtak és erősitést remélve, teret hóditani előmerészkedtek.

Nem fogadom őket ellenségesen. Újból és újból nyiltan rájuk tekintek, lelkem előszobájában köszöntöm és szivem melegéhez közel hellyel kinálom, aztán nagy szeretettel útra bocsátom őket. Köszönettel tartozom nekik. Látni, felismerni, megváltozni, megbocsájtani, szeretni, küzdeni tanitanak.
Bármikor jöhetnek hozzám látogatóba. De beköltözni, sátrat verni, fészket rakni bennem már nem adhatok engedélyt!