Tegnap volt az egyik gyermekem, a középső fiam születésnapja. Általában boldogságos esemény egy gyermek születése. Valóban, nekem is csodálatos érzés volt, amikor először a karomban tartottam. Nem tehetek róla, hogy az ő világrajövetele kapcsán nem ez a felemelő érzés jut eszembe először.
Ő a harmadik gyermekem. Túl voltam már a negyvenedik terhességi héten, amikorra minden rendes magzat összeszedi a bátorságát, megembereli magát és a világra kéredzkedik. Nálam erre semmi jel nem mutatkozott. Mindenesetre jónak láttam összecsomagolni a gyerekeket, hogy a párom pénteken elvigye két kisebb gyermekünket anyósomhoz, ne legyen gond, ha hirtelen indulni kellene a kórházba. Úgy egyeztünk meg, hogy délelőtt mennek, s a férjem még aznap este visszaindul. Nem jött...és másnap sem. Abban az időben nem volt mobiltelefon, s vezetékes is elég ritka. Amikor elindultak tett egy megjegyzést, amire akkor nem figyeltem: Miért pont most szülnél meg?
Már akkor tudta, hogy ott fog maradni az anyósnál, a búcsúban.
Rendben elvégeztem a tennivalóimat. Elbúcsúztam a gyerekektől, aztán amikor elmentek átnéztem a táskát, mindent összepakoltam-e a kórházba. Nem volt fürdőszobánk. Szokás szerint melegítettem vizet a gázrezsón, s a földre helyezett műanyag fürdőkádba öntöttem, s megfürödtem. Nem volt egyszerű. Vagy a nagy pocakomtól nem fértem guggolva a vízhez, vagy amikor beleültem, eltűnt mellőlem, s kicsapott a kádból. Majdhogynem beleszorultam. Szép lassan megmosakodtam, megtörülköztem, belebújtam a hálóingbe. Aztán lehajoltam, két végén megemeltem a vízzel még mindig félig telt kádat, s ahogy minden este szoktam a gyerekek és magam után is, ha nem volt otthon a férjem, elkezdtem a falikútba csorgatni. Már nagyon nehezemre esett. Hamar el tudtam aludni, de két óra múlva megébredtem. Valami nem stimmelt!
Felálltam az ágy mellett. Két lépést tettem, amikor locsogva kezdett elfolyni a magzatvizem. Nem volt idő gondolkodni. Felöltözni sem volt időm, az emeléstől valószínű kinyílt a méhszáj és semmi nem állt már a baba megszületésének útjába. Azonnal jöttek a tolófájások. Előző nap volt nálam a védőnő és búcsúzóul kedvesnek szánt poénkodással megjegyezte, könnyű szülést kíván, nem mindenkinek adatik meg a rohamszülés. Nekem megadatott.
Hanyatt dobtam magam az ágyon. Minden erőmmel markoltam az aprópénzt, s ahogy enyhült a fájás, felpattantam, kinyitottam a kulcsra zárt ajtót, tárva hagytam és elindultam át az útkereszteződés után húsz méterre álló telefonfülkéig. Az egész távolság nem volt ötven méter. Háromszor kíséreltem meg, mindháromszor vissza kellett fordulnom, egészen az ágyig. Hevenyészett ágyrafekvés után rettegve visszatartani a szorult helyzetből egyre nagyobb igyekezettel kiszabadulni akaró babát. Aztán talpra, újra ki... Mindezt hajnali fél kettőkor.
Nem tudom milyen műszakba és melyik munkahelyre igyekezett motorral az a fiatalember, aki az úttest közepén majdnem áthajtott rajtam. Csak annyit mondtam: mentőt, hamar!
Halálra vált arccal felpattant a motorjára, s nemhogy átgurult volna a közeli telefonfülkéig, meg sem állt a nemtudomhol munkahelyéig és onnan telefonált.
Már feladtam a reményt és kezdtem megadni magam a gondolatnak, hogy ott, az ágyban megszülöm a babát, amikor a szuterén ablakán át egy lépésben guruló gépjármű lámpái villantak be az ablakon, Minden erőmet összeszedve kitámolyogtam, de már csak a hátsó felét láttam kifelé haladni az utcából. Vissza a szobába, mentő el, kitámolyogni, vissza az ágyra, gyerek visszatartva, mentő el, kitámolyogni, késő, vissza... Tudtam, hogy pár összehúzódás és ha akarom, ha nem, ez a gyerek kint lesz, nincs több esélyem. A táskát magam után cibálva az utolsó erőmmel kitántorogtam és megviselt, magzatvizes hálóingemben megálltam az úttest közepén. Az októberi hajnalok nagyon hűvösek.
És akkor megtörtént a csoda. A mentősök nem adták fel. Megfordultak és most ellenkező irányból közeledtek felém.
Ócska, zötyögős jármű volt, kőkemény székekkel, amire minden tiltakozásom ellenére le akartak ültetni. Nem volt sok erőm civakodni, hát a derekamat megtámasztva, a fenekemet lógva hagyva kínlódtam a kórházig, de nem ülhettem le, hiszen korábban már a tenyeremmel éreztem, hogy domborodik a gát a baba buksijától. Nem tudom, kiket küldtek értem. Igazolványt, adatokat kértek, szedjem elő, adjam már oda, közben minden sejtemmel a kitolást próbáltam késleltetni.
A mentőből kiszállva bokában összekulcsoltam a lábam, s akkorra már a mentősök is tisztában lehettek a helyzettel, mert behajlított könyökömnél fogva emeltek, s futottak velem, hogy lépnem sem kellett.
A szülőszobában egy üres ágyra tettek. Még láttam, hogy a másik ágyon épp kibújt egy kisbaba feje. Az orvos durván rámüvöltött, hogy: Tartsa visszaaaaa!
Hol érdekelt az már engem! Röptében kapta el a szülésznő a fiamat.
Az orvos nagyon ingerült volt. Elcsesztük az éjszakáját. Ráadásul nem voltam képes pár percet uralkodni magamon. Ahogy, amilyen indulattal a szétrepedezett gátamat összefércelte, azt nem kívánom senkinek. Folyton azt kiabálta: Ne húzza el magát! Nem érti? Ne húzza el az altestét!
Aztán végzett, balra nézett, felemelte egy folyadékkal telt fecskendőt, upsz! ez elmaradt. Nem adta be a fájdalomcsillapítót. Nem kért elnézést.
Aztán hoztak egy rongyos pelenkába csomagolt, legörbült szájú, nyöszörgő apróságot. Hirtelen estünk be, nem volt idő előkészülni a fogadásunkra, de így is imádnivalóan gyönyörűséges volt.
Csak azt nem értem, miért kaptam idegösszeomlást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése