"Ha az emberek gyakrabban fordulnának magukba, 

ritkábban lennének magukon kívül."

(Kurt Tepperwein)

Ülj le, csendesedj el!

Bennem motoszkál, nem hagy el az érzés, a gondolat, ami belülről fakad, tőlem, nekem: Ülj le, csendesedj el, figyelj rám, mondandóm van számodra!

Tudom, tudom. Csak hát műtét lesz, itt vannak a napi tennivalók, plusz ki kell takarítani a lakást, ágyneműt cserélni, előszedni az előző zárójelentést, a gyógycipőt, összeírni mi kell a kórházba, majd azután. Listát szerkeszteni a gyereknek az intézni, tennivalókról, amit idecsempészek az asztalomra, hogy megtalálják, ha esetleg mégis, vagy mégsem...

Bár az olvasottság miatt nem érdemes, mégis ideültem a gép elé ránézni a blogomra. Azt sem tudom, mikor kezdtem. Talán tíz éve, vagy több? Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem olvasgatni a régi reakciókat, hozzászólásokat. Rövid, pár mondatos, beszélgetésnek alig nevezhető szösszenetek. Bohóc, Muzsi Attila, Hólabda, Ágnes, Zsuzsanna, Joe bácsi, Nyárády Károly, Csovák Tünde. Nem vagyok szentimentális ember, de annyira jó volt visszatekinteni! Az általam követett, sok esetben már rég félbehagyott blogok okos, vidám, vagy elgondolkodtató bejegyzései... Jó volt köztetek.

Ahogy a magánéletben, úgy itt is a háttérbe húzódva megvagyok magammal. De szívmelengető visszaemlékezni az aktívabb időkre.

Végeztem a mára szabott tennivalókkal, nincs kibúvó. Bevackolom magam a kedvenc sarkomba, és meghallgatom, mit akarok mondani magamnak. (Csak előbb még keresek néhány képet a sorok közé. :D )

Lassíts! Állj! Ne tovább!

Tizenhárom évvel ezelőtt operálták először a lábfejemet. Akkor egy hét után járógipszet kaptam. Mivel egyedül neveltem kiskorú gyermekemet, kényszerűségből ki is használtam az alkalmat, mentem boltba, gyógyszertárba, orvoshoz, a gyerek után és ahova kellett. Lett akkora vízhólyag a talpamon, hogy nem fért el a lábam a gipszben. Iszonyatos fájdalmat okozott a szorítás, ezért egy éjjel mindenféle, a lakásban fellelhető fegyvernek látszó tárggyal felfegyverkezve leoperáltam magamról. Meg is lett az eredménye. Nagy kanállal eszem a fájdalom csillapítót manapság, és örülnék, ha úgy nézne ki a lábam, mint az első műtét előtt.

A Covid miatt nem lehetett operálni, viszont pár héttel ezelőtt végre kaptam időpontot. Az orvos határozott utasítása ellenére továbbra is dolgoztam, mert egyik kolléganőm lebetegedett, és nem akartam a rengeteg munkával magára hagyni a másikat. Bicegve vonszoltam magam, hazafelé könnyeztem a fáradtságtól és a fájdalomtól. Erre mi történik? A másik kollégám hasra esett a munkahelyen, beütötte a térdét és végezhettem hármunk munkáját úgy, hogy a főnököm az asztalomon hagyott egy levelet arról, mit kell feltétlenül megcsinálni, és szépen felsorolta hármunk feladatait. Se kérem, se köszönöm. 

Főnöknő nem tájékoztatott, be nem mutatta, csak két nap után betoppant egy nő az öltözőbe, hogy ő az új munkatárs, felvették, a helyemre jön, mert engem operálnak. A műtét előtti két hétben tanítsam be. A térdsérült kolléga azon a napon jön, amikor én elmegyek. Addig pihen.

Nekem erre a hétre március óta be van adva a szabadságkérelem. Valahogy ráéreztem akkor. Operáció után két hétig nem kelhetek fel, kellenek előtte a napok, számítottam rá, hogy bevásárolok, rendbe teszem a lakást és kicsit átrendezem, hogy kézre legyen minden. Vérvétel, röntgen, újra szakorvos lesz a program, több órás várakozással.

Akivel beszéltem, mindenki a fejét csóválta, amikor elpanaszoltam, hogy végig dolgoznom kell, ráadásul hármunk helyett. Most nagyon kulturáltan fogalmaztam. Szimplán lehülyéztek. Volt aki pszichológust ajánlott, szerinte kezeltessem magam "terézanyaitis" ellen.

Igen. Örökké kifelé, magam köré bámulok. Reggel kinyitom a szemem és már sorolom is, mi lesz a tennivaló itthon, hova kell menni intézkedni, Mit kell elkezdeni, befejezni, beszerezni. Fájdalom csillapítót bekap, nyögve szalad, cipekedik, intéz, segít, fárad... fáj. 

A lábam fáj. Mit jelez? Lassíts! Állj! Ne tovább! 

Hát, akkor én ezennel leállok.

Erős vagyok, de a lelkem elfáradt…

Erős vagyok, de a lelkem elfáradt…

Az, hogy elfáradtam nem igazán írja le az állapotot, amiben jelenleg vagyok. Nem fizikailag fáradtam el, nem alvásra, vagy lazításra van szükségem. Ez túlmutat ezen. Érzelmileg fáradtam el. Pszichikailag, ha lehet ilyet mondani. Elfáradtam abban, hogy minden nap erős vagyok, mert annak KELL lennem.

Elfáradtam abban, hogy én nem fáradhatok el, mert szuperhősnek kell lennem, és bizony, ott kell lennem másoknak. Is.

Az igazság az, hogy nem én választottam azt, hogy erős nő legyek. Nem én döntöttem a megpróbáltatások és kemény évek mellett, sőt! Még csak azt a döntést sem én hoztam, hogy nem szabad megmutatnom, hogy néha pokolian össze vagyok törve. Egyszerűen így alakult. Egyszerűen ilyen vagyok, így hozta az élet. Nem volt idő arra, hogy összerogyjak.

Szeretek mások támasza lenni, szeretem, hogy van bennem erő és kitartás. Nem játszottam az erős nőt, félre értés ne essék… Valóban nehéz és kemény életem volt. Van.

De ideje feltennem magamnak a kérdést: szeretem magam annyira, hogy néha elengedjem a gyeplőt a saját életemben?

Amikor rám néznek azt látják, ez egy erős, kemény nő. Ott van azoknak, akiknek szükségük van rá, mindig tudja mit csinál, eléri, amit akar.

Ezt látják.

Amit nem látnak az az, hogy most fénytelen vagyok, és fáradt. Amit nem látnak az az, hogy iszonyat nehezen kérek segítséget, és iszonyat nehezen mondom ki, ha szükségem van valamire. Nem “kell”, hanem “szükség”.

Hatalmas a különbség.

Most időre van szükségem. Egy erős és ölelő karra van szükségem. Szünetre van szükségem és arra, hogy lássam, merre induljak tovább. Olyan régóta futok a saját gyengeségem elől, hogy be kell látnom: nincs már hová futni. Erős vagyok, és elképesztően gyenge is ugyanakkor.

Nincs abban semmi rossz, hogy arra vágyom, hogy szeressenek, hogy egy kicsit ne én legyek az erősebb fél. Arra vágyom, hogy el tudjam engedni magam, hogy le tudjak adni az erőmből. Tudom, hogy tudod, hogy hogy értem.

Arra vágyom, hogy ismét a büszkeség az erőm legyen, ne pedig teher.

(Hidasi Judit)