A mindennapokban elkerülhetetlenül megsebződünk. Egy-egy rossz mondat,
kellemetlen hír napokig visszarezeg a lelkünkben, nem tudunk szabadulni tőle.
Hiába, hogy közben jó is történik velünk: a kedvezőt is megkeseríti, ami fáj.
Hurcoljuk magunkkal, ráül az arcunkra, olykor a másik emberre is átsugároztatjuk nyomott
hangulatunkat.
Azt hisszük, egyedül nekünk van bajunk, s elvár...juk, hogy az
egész világ minket ajnározzon. Mohón lessük a gyógyító szót, vagy morcosan
letagadjuk megbántottságunkat. Részvétet koldulunk, vagy császárként
bezárkózunk... Nem érzéketlenséget prédikálok, nem is azt, hogy felületesen
átfuttassuk a dolgokat, esetleg páncélba öltöztessük szívünket - agyunkat, amin
aztán nem hatol át semmi, hanem azt javallom, próbáljunk meg a nagyidőben
gondolkodni, mérlegelni, súlyozni az események és benyomások között, mi az, ami
valóban lényeges, és mi az, ami tipikusan ún. "egynapos bosszúság".
Persze az
ember a rátörő érzelmekkel szemben az első percben védtelen; nehéz szelektálni.
De talán hasznos az a módszer, amit én is követek (hiszen az én pályámon aztán
csőstül akad megbirkózni való), hogy higgadtan megkérdezem magam-magamtól, vajon
egy esztendő múlva is fontos lesz-e, amit e pillanatban tragikusan fogok fel...?
Ha például leírom egy cetlire a napi rossz élményt, s egy év múlva előveszem,
sokszor már nem is emlékszem a tényre, ami annyira felbolygatott.
Vita, gáncs,
apró szeretetlenség, a hiúság sebei - nyom nélkül elenyésznek. Ami igazán
érintette a személyiségünket, húsz év alatt sem évül el, sajnos; csak a rálátás
lesz szélesebb, s a megítélés szigora vagy a kétségbeesés lesz enyhébb. Ne
pazaroljuk hát könnyeinket akármire: fogyatkozás az anyagokban, egy bármilyen
tárgy elvesztése, munkahelyi kisebb igazságtalanság, elmarasztaló vélemény
attól, akinek a szavára amúgy sem adunk sokat, hirtelen haraggal kiejtett cifra
jelző attól, aki egyébként nagyon is szeret minket... a nagyidő eltörli. Minden
átalakul - minden múlandó.
Érdekes kísérlet: vegyük elő legkedvesebb tárgyunk,
amihez görcsösen ragaszkodunk, tegyük magunk elé az asztalra, s képzeljük el a
sorsát, keletkezésétől a megsemmisüléséig. Egy töltőtoll. Egy szobrocska. Egy
jól simuló selyemblúz. Egy elegáns nyakkendőtű. Miből van? Milyen anyag és
hányféle emberi munka kellett hozzá, hogy így összeálljon? Hogy került a
tulajdonunkba? S mi lesz a sorsa később? "Az ember tragédiájában" is felsejlik a
kórtörvény, hogy még a piramisok is elpusztulnak egyszer, "lanyha szellet" hozza
rájuk a homokot, ami ki tudja, mikor, de mégiscsak betemeti őket... Ha az
örökkévalóság felől tekintünk parányi dolgainkra, minden veszteség könnyebb, s
ha meg-megkarcolják, elnézően mosolyog a szív.
/Jókai Anna/