Mosolyra fel!

Beszállt mellém a liftbe egy öregúr. 
- Ej, de szépségesnek tetszik lenni - szólt rám pillantva, majd így folytatta: - Legyen kedves nyomja meg a hetes gombot, mert nem jól látok.

Ortopédiai szakrendelésről bicegve érkeztem a munkahelyemre, ahol az ajtóban egy kollégába ütköztem.
- Hát te meg honnan jössz? Csatából? - kérdezte megütközve.
- Igen - feleltem és hozzátettem ügyetlenül poénkodva: - Lőttek is rám.

Végigmért, majd így felelt: - Ahogy látom, el is találtak.

 A hóesésről mik nem jutnak az ember eszébe?

• Óvónőképző szakközép iskolába jártam. Ma már főiskolai végzettségű óvónőket alkalmaznak.
• Nyomdában is dolgoztam, montírozó lettem, az én teljesítményem alapján állították be a normát annak idején. De azt a munkát manapság számítógéppel végzik.
• Gyárban voltam hét évig, az utolsó években mentoráltam, én tanítottam be az új dolgozókat. Bevezettem őket a gyártás folyamatába és a lézerhegesztő kezelésébe.
• Szociális gondozó és ápoló képzésen kiváló eredménnyel, dicsérettel végeztem. Kórházban helyezkedtem el, hematológián, belgyógyászaton, általános sebészeten és mellkas sebészeten dolgoztam. Csak hálát és köszönetet kaptam, de két beteg volt, akik a szüleim lakhelyéhez közel élve gyógyulásuk után felkeresték az öregeket is, hogy közöljék velük, büszkék lehetnek a lányukra.
• Novellaíró pályázaton nyertem az Apuka és a Szoba kilátással című írásommal és Instant karma címmel könyvet írtam.
• Hatvan éves leszek júniusban, és felkavart, amikor ébredés után felfedeztem, hogy az éjszaka sötétjében rejtekezve alattomosan újra leesett a hó. A lábam rettenetesen fáj, kínoz minden lépés, mert mindjárt indulok dolgozni és nagyon sok munka vár rám. 

Esett a hó. Ma sok lesz a dolgom. Irodatakarító vagyok a kórházban.

Ej, ráérünk arra még!

Egyelőre mégse megy ez nekem. Délelőtt tizenegykor indulok dolgozni, és este nyolckor érek haza. Akkor elkezdek főzni, kétnaponta sütni a fiamnak, aki reggeltől estig Ausztriában dolgozik és éthordóban viszi az ételt. Mivel délelőtt nincs se étvágyam, se időm, késő este ebédelek. Így megy ez egy éve. Tudom, tudom, nem egészséges. Régóta ötvenhat kiló vagyok, amit este megeszek, azt nappal ledolgozom, illetve soha nem alszom el éjfél előtt, és ez időtlen idők óta így van.

A hétvégék? Házimunka, pihenés, család. De! Két hete leszedtem az előszobában a tapétát derékmagasságig. Teljesen le akartam, de mivel az előző lakó gondosan lefestette lemosható falfestékkel, rettentő nehezen tudtam eltávolítani. Így hát csak addig szedtem, véstem le, ameddig a macskáim kicsomagolták az előszobafalat. Csiszolni kell, glettelni kétszer, aztán rá az új tapéta, és átfestem. Két hétvégén meglettem volna vele a festést kivéve. De! 

Múlt hétvégén a lányom a két unokámmal átjött Ausztriából látogatóba. Ők teszteltettek indulás előtt, én megkaptam a Pfizert. Öt hónapja nem láttam őket, alig vártam, hogy jöjjenek, elmaradt a felújítás. Következő héten a fiam jelzett Olaszországból, hogy teszteltettek, pár napra hazaugranak a főnökével. Újabb boldog hétvége. Tegnap volt nálam, alig ismertem meg, amikor Szandokánként becsöngetett. Őt már nyolc hónapja nem láttam, szakállat növesztett, és vállig ér a haja. A középső fiam is betoppant a családjával. Az unokát cipelve rosszul léptem, nagyot reccsenve kifordult a térdem. Eddig is bicegtem, ez igazán nem hiányzott. Nem fáj állandóan, csak váratlanul, hirtelen hasít bele a fájdalom, de akkor sikítok.

Most itt ülök a gépnél, a házimunkát nem tudom ki fogja elvégezni, boltba menni nem merek, a felújítás újból csúszik, mert hajolni, guggolni talán hetekig sem tudok. Nagyon elfogadó tudok lenni, hosszú évek munkája van benne. Így belegondolva, nem is néz ki olyan rosszul az a derékig érő vasbeton dizájn az előszobafalon.

Vigyázz, kész, jövök!

Néha benéztem ugyan, de több mint három éve nem írtam bejegyzést. Gyermekkorom óta kis füzetekbe jegyeztem a fontosabb eseményeket, ezek segítségével készült el a könyvem is. 

Egy ideje nagy zsákokba szedem a lakásomban található felesleges holmit, amik vagy a kukában, vagy a pincében kötnek ki. Ennek a selejtezésnek estek áldozatul a jegyzeteim, naplóim is. Viszont gondolataim azóta is kikívánkoznak, közlési kényszer él bennem, amit a mostani helyzet okozta bezártságnak, illetve extrém introvertáltságomnak köszönhetően itt fogok kiélni.
Tavaly kezdtem el otthonom lomtalanítását, ezzel egy időben a facebook ismerőseim szelektálását. Teljesen megszakadt a kapcsolatom több évtizedes barátság után több emberrel, apró nézeteltérés, nézetkülönbség miatt, komolyabb konfliktus nélkül. A sors is szelektált körülöttem.
Nyitottam egy füzetecskét a gyermekeim számára, amiben minden fontos, rám vonatkozó hivatalos adat, szám, elérhetőség, jelszó és tennivaló megtalálható. Végrendelet nem készült, mert nincs, amit örökölhetnének utánam. 
Négy gyermekem van. Nagy nehézségek és küzdelmek árán neveltem fel őket. Betegségtől, fáradtságtól gyakran elgyötörve mondogattam: Kitartok, a sorsomnak megfelelek, ha belerokkanok is. Ám, csak hatvan évet vállalok, egy nappal se többet!
Karácsony táján ért a megdöbbenés, amikor munkatársnőm a korom után érdeklődött. Öt hónap múlva hatvan éves leszek.
A szelektálást, lomtalanítást ösztönösen kezdtem el, de mintha értelmet nyert volna a felismerés által.
A gyermekeim felnőttek. Hosszú idő óta először tudom őket biztonságban. Nem szorulnak rám úgy, mint eddig. Élik az életüket. Most kezdődne az az idő, amikor én szorulok rájuk, a segítségükre.Nem akarok drámázni, humorral várom a hatvanadik születésnapomat, és nem, nem fogok elmenni. Hiszen tavaly végre költhettem magamra is, szuper télikabátot vettem, nyáron helyes kis blúzokat leértékelve, az idén egy cuki zöld bundát. Mi lenne velük nélkülem?