Vigyázz, kész, jövök!

Néha benéztem ugyan, de több mint három éve nem írtam bejegyzést. Gyermekkorom óta kis füzetekbe jegyeztem a fontosabb eseményeket, ezek segítségével készült el a könyvem is. 

Egy ideje nagy zsákokba szedem a lakásomban található felesleges holmit, amik vagy a kukában, vagy a pincében kötnek ki. Ennek a selejtezésnek estek áldozatul a jegyzeteim, naplóim is. Viszont gondolataim azóta is kikívánkoznak, közlési kényszer él bennem, amit a mostani helyzet okozta bezártságnak, illetve extrém introvertáltságomnak köszönhetően itt fogok kiélni.
Tavaly kezdtem el otthonom lomtalanítását, ezzel egy időben a facebook ismerőseim szelektálását. Teljesen megszakadt a kapcsolatom több évtizedes barátság után több emberrel, apró nézeteltérés, nézetkülönbség miatt, komolyabb konfliktus nélkül. A sors is szelektált körülöttem.
Nyitottam egy füzetecskét a gyermekeim számára, amiben minden fontos, rám vonatkozó hivatalos adat, szám, elérhetőség, jelszó és tennivaló megtalálható. Végrendelet nem készült, mert nincs, amit örökölhetnének utánam. 
Négy gyermekem van. Nagy nehézségek és küzdelmek árán neveltem fel őket. Betegségtől, fáradtságtól gyakran elgyötörve mondogattam: Kitartok, a sorsomnak megfelelek, ha belerokkanok is. Ám, csak hatvan évet vállalok, egy nappal se többet!
Karácsony táján ért a megdöbbenés, amikor munkatársnőm a korom után érdeklődött. Öt hónap múlva hatvan éves leszek.
A szelektálást, lomtalanítást ösztönösen kezdtem el, de mintha értelmet nyert volna a felismerés által.
A gyermekeim felnőttek. Hosszú idő óta először tudom őket biztonságban. Nem szorulnak rám úgy, mint eddig. Élik az életüket. Most kezdődne az az idő, amikor én szorulok rájuk, a segítségükre.Nem akarok drámázni, humorral várom a hatvanadik születésnapomat, és nem, nem fogok elmenni. Hiszen tavaly végre költhettem magamra is, szuper télikabátot vettem, nyáron helyes kis blúzokat leértékelve, az idén egy cuki zöld bundát. Mi lenne velük nélkülem?