Ez nem az én napom?!

Eddig semmi nem úgy alakult, ahogy terveztem. Kedvem sincs itthonról kimozdulni.

Természetesen, akkor is elmegyek. Ki kell mennem, nyitnom a világ és az emberek felé. Ez a bezártság, ahogy telnek a napjaim, nem kedvez a baráti és társas kapcsolatoknak.

Bár alapvetően szeretek egyedül lenni, néha csábít a nyüzsgés, az emberek sokasága. Jó elvegyülni, összemosolyogni, beszélgetni.

Általában egyedül indulok útnak. Kicsit zavar, hogy mindenki fogja valaki kezét, mindenki húz maga után egy gyereket, barátnők egymást karolva, nevetgélve lépegetnek, párok bújnak össze, s én egyedül ücsörögve, álldogálva hallgatom az utcai zenészeket, nézem a nyílt színielőadásokat, árujukat kínálgató iparmüvészeket. (Bocsánat, ezen a klaviatúrán nincs hosszú ü betü!)

Ma cseréltem le, mert a másik megbolondult és kéretlenül százszámra osztja az e betüket.

Na, elindulok a Karneválra. Belekarolok önmagamba és a jó társaságnak örvendezve, vígan cseverészve besétálok a városközpontba. 

Ma kezdődik a Savaria történelmi karnevál

Négy napos ünnepség kezdődik Szombathelyen. Minden évben elmegyek. Nagyon szeretem. Ha történik velem valami fontos - mert úgy érzem történni fog -, jövök és beszámolok.

Jó hétvégét mindenkinek!

"Felejtsd el!"

   Azt mondta nekem, felejtsem el a múltat, kezdjek mindent új lappal. Meg tudom-e tenni? Nem hiszem.

   A múltam hozzám tartozik, belőle nő ki a jelenem. Minden, ami történt velem, formálta a személyiségemet, hatással volt rám. Alakult az idegrendszerem, gondolkodásmódom, felfogásom. A múltam nélkül nem lennék az, aki vagyok ma. Belekúszik, hozzá tarozik a jelenemhez, formálja ma is, hatással van rá.

Ami a múltban elindult, sokszor zajlik még ma is. Nem lehet egy snittel lezárni. Ahol, ahogyan, amilyen körülmények között élek, az mind múltbeli döntéseim, felvállalt és elodázott feladataim következménye.  Egyszóval az életem.

   Abban egyetértek, hogy nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani a múltnak, s előre kell tekinteni. De hogyha van elég erőm, hitem, akaratom és optimizmusom, az nagyban az átélt múltbeli eseményeknek, lelki, érzelmi válságoknak és élményeknek köszönhető. És ha nincs, az is. Kerek az egész. Múlt, jelen és jövő, együtt egy élet.

   Nem meredek megrögzötten a múltra, nem szegezem szemem fixálóan a jövőre. Megpróbálok a jelenben élni. Itt és most ellátni a feladataimat, figyelni az engem körülvevő emberekre, a családom tagjaira, barátaimra, a betegekre, akiket ápolok, s magamra, az én igényeimre is. De bocsáttassék meg nekem, hogy bizonytalankodom, ha bizalmatlan vagyok. Sokszor megégettem magam. Mint mindenki más!

   Nem vagyunk egyformák, sokfélék vagyunk, s ez gyönyörűséges. Csodálatos dolog és sokszor elkeserítő, hogy mennyire színes a paletta, mennyire másfélék az emberek. Ami egyiket nem rázza meg, abba a másik belehal. Van, aki százszor talpra áll, s van aki egyszer rogyik össze, de egy életre padlón marad. Van, aki képes konokul küzdeni, ezerszer ront a falnak, s végül véres fejjel sem adja fel, inkább belehal. A másik kivár, s szerencséje lesz, a harmadik is vár, s meghal úgy, hogy semmi nem történik, a negyedik félgőzzel elér mindent. Sorolhatnám.

   Én vagyok, aki vagyok. Jézus is ezt mondta. Ez van. Kell, vagy nem? De ne akarj megváltoztatni! Azon vagyok magam is és majd én elvégzem, ami tőlem telik. A múltam pedig minden keserűségével és gyötrelmével együtt is az enyém, felvállalom és nem adom. Ha pocsék volt is és látszólag eredménytelen, de az enyém. Nekem ez jutott. A jövőmmel meg megküzdök, még ha beledöglöm is!

Valahogy belémszorult a szó.

Azt gondolom, nagy fába vágtam a fejszémet, amikor azt terveztem, hogy itt valami naplófélét vezetni leszek képes a mindennapjaimról. A kész kéziratot bemásolni nem nagy kunszt. Viszont a hétköznapokról cseverészni nem mindig sikerül. Életrajzi ihletésű irományom két éve porosodik a polcomon. Azóta valahogy belémszorult a szó. Minden kínomat kiírtam magamból. Most már csak teszem a dolgom. Nincsenek szélsőséges indulataim, örömeim, vágyaim, terveim. Lecsendesedtem. Azt teszem, amit kell, ami jön, ami adja magát. Vagy én adtam meg magam... Írhatnék arról, hogy mit főztem, ki lépett a lábamra, ki és hogyan próbált konfliktust provokálni velem szemben, hogy az időjárás előrejelzéssel ellentétben mekkora vihar áztatta el a szobám szőnyegét az ablakon orvul a lakásba tolakodva, vagy hogy egy óvatlan pillanatban a macskám beleevett a pörköltembe és most is az ujjam után kapkodva zavar az írásban, míg jól nyakon nem csapom. A szövegszerkesztő kezelése pillanatnyilag az, ami a legnagyobb problémát engedem, hogy jelentsen. Hogy a lakáshitel törlesztéssel becsődöltem és több százezer forint adósságom van közüzemi számlák ki nem fizetése okán, illetve Á hitelem, meg B hitelem is van, már meg sem említem.

   Figyelem! Nem panasz csak tény. A nap süt, vagy esik az eső éppen, mindig úgy és akkor, ahogy kell. Ha perzsel, ha sok, akkor is... Majd lesz valahogy, majd kialakul. Nem vagyok döntéshelyzetben, már minden lapot kijátszottam. Veszíteni tudni kell! Még van otthonom, egészségem, családom, barátaim, munkám, a világ gyönyörű és annyi csodálatos dolog van benne, amit észre sem vettem, amíg harcoltam és küzdöttem. Az esélytelenek nyugalmával kíváncsian várom a következő osztást, hogy újra lapokat kapjak az élettől, vagy boxkesztyűt a kezemre. Most ennyi tellett tőlem. Még jövök.

Egy kis előszó

Ez itt a sok milliárd mese közül egy, az én mesém. Nem akar moralizálni, tanítani, csak megesett. Pár órát kér az életedből, ha Te is úgy akarod. Nem boldog történet. Igazából egy sem az.


Vidám embernek tartanak, akik azt gondolják, ismernek. Mennyire más a felszín és más van belül! Mi mindent rejt a tenger sötét mélye, míg fent a hullámok vidáman, önfeledten versenyt szaladnak! De tombolhat bár iszonyú vihar, ereje szigeteket elsodor, mégis csend van, mélységes csend, ha alámerülsz benne. Nézőpont kérdése. Kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, titokzatos világot rejt a tenger. Akár a lelkünk mélye. Ha búvárként szállunk a víz alá, gyönyörűséges látványban lehet részünk, nagy kalandban. De vezető és tapasztalat híján nagy a veszély, így az óvatosság is kevés.

Búvárnak születtem. Mélyre szálltam önmagamban. Egyre gyakrabban, egyre mélyebbre merészkedtem vakmerően, néha meggondolatlanul, felkészületlenül. Túléltem, bár néha vészesen kevés volt az oxigén. De nekem muszáj volt ezt tennem, ez hajtott egész életemben, hogy élményben, önismeretben gazdagodjam. Amit láttam és tapasztaltam, amire jutottam, elmesélem. Nem tettem hozzá és csak annyit vettem el, amivel a velem élők biztonságát, magánéletét védenem kellett.

Nem akarlak meggyőzni, befolyásolni felfogásodban, hitedben. Ez az írás az enyémet tükrözi. Lehet, hogy már azóta másképp érzem, másképp gondolom, de ott, akkor, amikor leírtam, az enyém volt. Csak olvasd, ha érdekel, ha kiváncsi vagy egy másik ember útjára, küzdelmeire, botladozásaira. Ez az én sorsom, rám van szabva. Neked lehet, hogy túl sok, vagy túl kevés lenne. Ne mérd magadhoz, nincs értelme.

Éld az életed a tőled telhető legnagyobb jóindulattal és szeretettel. Ennyi az egész. Nincs itt semmi titok!

Most is annyi, de annyi mondanivalóm lenne! Csak volna egy épkézláb, logikus gondolatom!

Érzelmek, indulatok, gondok és extázisok emlékei és valóság most... Múltba húzó, jelenbe kötő, jövőbe burjánzó... Volt, van, lesz. Volt? Van? Lesz?

Stabilan, keményen alig állok a lábamon!!!!

Meg kellene fésülni, ki kellene kócolni a lelkemet.

És most ne gyere nekem megint Lipótmezővel!

Harminc éven át írtam naplót. Ma már nem megy. Élek, vagyok, teszem a dolgom. Nem kínoznak nagy kérdések.
Elfogadás, vagy feladás? Majd beérik bennem.

Múltam és jelenem.

Már egy éve lesz lassan, hogy sok éven át írt naplóimat kéziratba rendeztem.

Nem kacérkodom a kiadás gondolatával.

Kellő önértékeléssel rendelkezem, tudom, hogy nem lenne értelme.

Viszont soha nem lehet tudni, lehet, hogy van, akit érdekel.

Negyvenkilenc éves ápolónő vagyok. Huszonnégy évig éltem házasságban. Hat éve lesz, hogy elváltam. Négy gyermeket neveltem fel, a legkisebb most is velem él.

Kéziratom első negyede nagy vonalakban öleli át harmincegynehány évemet.

Aztán megtérésem, misztikus élményeim, megpróbáltatásaim sorának meséje következik. Voltam megveszekedett ateista, bigott keresztény, misztikus és ökomenikus.

Voltam nyomdász, gyári munkás, dolgoztam lelkisegély telefonszolgálatban, voltam jósnő jósdában, bejárónő, szobaasszony, szociális gondozó, ápolónő.

Voltam hűséges feleség, anya, barátnő, szerető, kitartott és szerelmes nő, elhagyó és elhagyott, kéjsóvár és frigid asszony.

Most?

A koromhoz képest jól nézek ki - mondta a kéményseprő.

Külsőleg roppant mód meg vagyok elégedve magammal.

Bőkezűen bánt velem a teremtő a küllemet tekintve.

A lélek?

Akár az alma, ha kettévágva megmutatja, betegre emésztette valami kór.

Feladni készülök. Fogytán az erőm.

Elhalt bennem a "végig csinálom, ha beledöglök is!" indulat.

Most úgy döntöttem, felváltva közlöm ezután a jelenem, a mindennapjaim főbb eseményeit, s hogy mi zajlik bennem és a kéziratom egy-egy fejezetét. Ha már annyit dolgoztam vele, legyen valami értelme a munkámnak.

Legyél az olvasóm!

"A tegnapi bánat célt is adott:

Bár szívembe mart, de élni hagyott.

Jöhetnek százszám szélviharok,

Mert ezen a Földön nem félni vagyok...

A tegnapi könny sok jót nem igért,

De keserű sója a tengerig ért.

Szemeim nézd, hogy sírtam is,

el se hinnéd!"