Azt gondolom, nagy fába vágtam a fejszémet, amikor azt terveztem, hogy itt valami naplófélét vezetni leszek képes a mindennapjaimról. A kész kéziratot bemásolni nem nagy kunszt. Viszont a hétköznapokról cseverészni nem mindig sikerül. Életrajzi ihletésű irományom két éve porosodik a polcomon. Azóta valahogy belémszorult a szó. Minden kínomat kiírtam magamból. Most már csak teszem a dolgom. Nincsenek szélsőséges indulataim, örömeim, vágyaim, terveim. Lecsendesedtem. Azt teszem, amit kell, ami jön, ami adja magát. Vagy én adtam meg magam... Írhatnék arról, hogy mit főztem, ki lépett a lábamra, ki és hogyan próbált konfliktust provokálni velem szemben, hogy az időjárás előrejelzéssel ellentétben mekkora vihar áztatta el a szobám szőnyegét az ablakon orvul a lakásba tolakodva, vagy hogy egy óvatlan pillanatban a macskám beleevett a pörköltembe és most is az ujjam után kapkodva zavar az írásban, míg jól nyakon nem csapom. A szövegszerkesztő kezelése pillanatnyilag az, ami a legnagyobb problémát engedem, hogy jelentsen. Hogy a lakáshitel törlesztéssel becsődöltem és több százezer forint adósságom van közüzemi számlák ki nem fizetése okán, illetve Á hitelem, meg B hitelem is van, már meg sem említem.
Figyelem! Nem panasz csak tény. A nap süt, vagy esik az eső éppen, mindig úgy és akkor, ahogy kell. Ha perzsel, ha sok, akkor is... Majd lesz valahogy, majd kialakul. Nem vagyok döntéshelyzetben, már minden lapot kijátszottam. Veszíteni tudni kell! Még van otthonom, egészségem, családom, barátaim, munkám, a világ gyönyörű és annyi csodálatos dolog van benne, amit észre sem vettem, amíg harcoltam és küzdöttem. Az esélytelenek nyugalmával kíváncsian várom a következő osztást, hogy újra lapokat kapjak az élettől, vagy boxkesztyűt a kezemre. Most ennyi tellett tőlem. Még jövök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése