"Milyen határtalan a láncaitól szabadult éj!"

Se széditő magasságokba, se gyötrő mélységekbe nem taszitanak mostanság az érzelmeim,  indulataim. Fizikai állapotomat kicsit gyengültnek itélem meg, szellemi képességeim monoton egysikon mozogtak, mig nem kezdtem el számmisztikával felpezsditeni.
Mig testemnek pihenés, addig szellememnek inspiráló, jó szivvel, érdeklődéssel végzett tevékenység a megoldás. Nem mondtam újat, igy van ezzel mindenki.

Érzelmekben nem vágyom a régebben sűrűn átélt szélsőséges ingadozásokra, de ezt a most rám jellemző alig mozduló érzelemvilágot nem tudom miképp értelmezzem. Öntelten úgy is értékelhetném, hogy stabil, kiegyensúlyozott vagyok. Néha lefelé mozdul, kicsit kibillen rövid időre, amúgy stagnál.
Persze tudom, ha újra lennék bátor a kulcsot a zárba illeszteni, s azt az elrejtett ékszerdobozt kinyitni ott a lelkem legmélyén, magányt találnék, társtalanságot, méltatlanságot, kishitűséget, megbántottságot, alkalmatlanságérzést, létbizonytalanságot, hiúságot, túlérzékenységet, elfojtott agressziót, dühöt, tehetetlenséget, bátortalanságot, unalmat, irigységet...ott lapulna csendben mind.
Időnként veszem a bátorságot, felnyitom a ládikámat. A sok súlyos, porlepte rossz emlék, terheltség, nehézség, sértés, bántalom, lelkiismeretfurdalást okozó jellemhibák közt tudom, hogy lennie kell dolgoknak, amik felemelnek, megerősitenek, bátoritanak.

Szétválogatom, lefújom a port, kifényesitem a szépet, megsimogatom, elfogadom, megszeretgetem és elengedem ami úgy gondolom nehéz és visszatart. Sokszor megtettem már. Mindig azt gondoltam, éreztem utána, hogy sikerült, szabad lettem tőlük.
Már láttam a szárnyaimat növekedni, emelkedni, szállni kezdtem újra. Aztán ki tudja mikor, mi módon, minek a hatására szivárogtak vissza lelkem mélyére az aggodalmak? Egyszer csak ott teremtek...vagy mindig is ott voltak elbújva, titkon fészket rakva, érzékelhetetlenül, mig az újabb vállamra telepedő terhek, nehézségek hatására felbátorodtak és erősitést remélve, teret hóditani előmerészkedtek.

Nem fogadom őket ellenségesen. Újból és újból nyiltan rájuk tekintek, lelkem előszobájában köszöntöm és szivem melegéhez közel hellyel kinálom, aztán nagy szeretettel útra bocsátom őket. Köszönettel tartozom nekik. Látni, felismerni, megváltozni, megbocsájtani, szeretni, küzdeni tanitanak.
Bármikor jöhetnek hozzám látogatóba. De beköltözni, sátrat verni, fészket rakni bennem már nem adhatok engedélyt!