Nem lángolok, nem küzdök, mint két éve tettem egy ismeretlenért. A kiváncsiság és az unalom vitt bele ebbe a lamourba és képes vagyok higgadtan, csalódás nélkül hátat fordítani neked. Nem csalódtam, mert pont erre számítottam.
Van ékkő ami csillog, ragyog szikrázóan, szemet vakítóan, de nem kell ékszerésznek lenni ahhoz, hogy érzékelje az ember, szemfényvesztés az egész, csupán egy kirakatba való, szépen csiszolt üvegdarab az egész.
Értéket keresek. Értékes, gazdagító, boldogító emberi kapcsolatot. Nem elégszem meg az alkalmi lommal. S hajlandó vagyok egyedül maradni addig, amíg olyan férfit nem találok, aki számára bizsu helyett ékszer lehetek.
Nem könnyítem meg a dolgodat. Nem küldöm el elhamarkodottan ezt a jegyzetet, hogy azt mondhasd, te még annyi mindent terveztél kihozni ebből a kapcsolatból, mint két éve írtad.
Megvárom, hogyan jössz ki ebből, hogyan próbálsz kihátrálni. Élvezettel figyelek.
Alig három hete vagyunk együtt. Ezalatt egyszer már hátat fordítottam neked és azóta is ezt teszem gondolatban szinte minden nap...de még nem léptem meg. Nem akarok elhamarkodottan dönteni. Biztos szeretnék lenni a dolgomban, s ha eljön az ideje, nyugodt lelkiismerettel és meggyőződéssel, kételyek nélkül akarom megtenni.
Mindig szeretet nélkül éltem, társkapcsolatomban is magányosan, bezárkózva, Így alakult. Nem választhattam. De most igen. Senki nem kell mindenáron, csak azért, hogy ne legyek többé egyedül. Nem koldulok figyelmet, szeretetetet, ragaszkodást. Azt kicsikarni úgysem lehet. Ha úgy veszem észre kevés vagyok neked, mást szeretnél, mint ami én vagyok és valaha is lehetek számodra, lehúzom a rolót. Visszavonulok a félhomályba, elzárom az utat a derengó sugár elől, ami néha felőled felém pislákol, mert én már ennyi borongás után melegedni, fürdőzni, hunyorogni szeretnék a szeretet fényében, melegében.
Adott egy férfi. Hedonista. Mindig a mának élt. Kielégítette lehetőségeihez képest maximálisan a vágyait. Szórakozott, evett, ivott, divatolt, utazott, szeretett kedve szerint. Élt, ahogy tetszett. Kemény munka, családi kötelezettségek, nélkülözés nem nyomasztotta. Elégedett volt az életével.
Most kicsit másképp áll a dolog. Lassan ötven évesen az ötven ingén, harminc pulóverén és húsz pár cipőjén kívül nincs semmije. Talán nem látja, de nincs szilárd talaj a lába alatt. Elég elveszíteni a munkáját és oda minden. Barátok vannak. Az jó. Nők? Flört? Ami belefér. Mert még most is az a legfontosabb dolgok egyike.
Azt kérdezte tőlem, hol a bizalom, hol az oda-vissza működő bizalom kettőnk között?
Nehéz ügy. Amikor újra kezdtük és beszélt magáról az első alkalommal, nekem azonnal az fordult meg a fejemben: Nincs otthona, az albérletből is menni kell, elvesztette az üzleteit, elvették az autóját, megtapasztalta a munkanélküliséget...amíg minden rendben volt körülötte, nem kellettem...most hogyhogy megelégedne velem is?
Láttam a flörtejeit az interneten és valamennyit látok ma is.
Látom a rajongást, kiolvasható a bepróbálkozás, a csábító szándék...közben pedig itt vagyok én, itt lennék neki.
Lételeme a flört, a tetszeni, hódítani vágyás.
Luxuscicák, plasztik ajkak és mellek, költői lelkek, dekoratív külső, ez kellene. Igen, vannak igények.
Én nem ilyen vagyok. Ötven éves koromra ki tudom hozni magamból azt, amit ennyi idősen szűk anyagi keretek között lehetséges, de semmi túlzást nem engedek meg magamnak és büszke vagyok magamra.
Könyvet írsz?-kérdi, de nem kíváncsi rá.
Azokat te rajzoltad? - kérdi, de nem akarja megnézni.
Sok veled egy korú férfi rokonom él a városba - mondom és nem kérdi kik azok.
Nem kérdez, nem kiváncsi, nem figyel.
Pedig az apró dolgok...ki kellene derülniük...fontosak. A nagy dolgok láthatóak, nyilvánvalóak...az aprók bizalmasak, vagy nem nyilvánvalóak és attól lényegesek.
Mesterkélt, betanult menő, laza szöveggel kommunikál velem. Emberit szeretnék...szavakat...mosolyt...érintést.
Ahogy rámnéz, nincs kedvesség és szeretet a szemében. Néz és lát, mint egy havert. Figyelem mozdulatait. Egymás mellett fekve símogat. Nem azért, mert én vagyok, mert hozzám érhet, hanem mert szereti a bőrt érinteni, végigsimítani...úgy általában.
Persze, kedvel. Tudom és érzem. De ha élhetné a két évvel ezelőtti életét, lenne pénze utazni azokhoz a távoli nőkhöz, ha adnák magukat, én ismét nem lennék sehol az életében. Itt vagyok, kéznél vagyok. Ki lehet velem mozdulni, adott a figyelmem, társaságom, mosolyom, testem. A flörtöt, csábítást pedig azóta is más kapja, mással műveli.
Én nem a mára koncentrálva keresek társat, párt. Arra gondolok, ki lesz, lehetne velem húsz év múlva is. Ki az, aki elé le akarom tenni a reggeli kávét, akivel egymás kezét fogva, beszélgetve, vagy mélyen hallgatva sétálni indulok. Ki az, akiről gondoskodni tudok és akarok, ha betegség, fájdalom gyötri. Ki az, akinek mosolyog a szeme, ha csak meglát, s hatvan évesen is a fenekembe csíp, átkarolja a derekam és belecsókol a nyakamba, s a fülembe súgja: Jó, hogy vagy nekem, kicsim.
Te azt gondolod, elvarázsoltál teljesen. Hát nem. Csak nézlek és csóválom a fejem.
Nem vagyok hiánypótló, aki itt van, kéznél van, jó, hogy van, és a szenvedélyeid, ábrándjaid, romantikus érzelmeid és csábító, gyengéd késztetéseid közben másokkal, máshol éljed. És ennek semmi köze a bizalomhoz. Nem vagyok bizalmatlan és féltékeny, csak nyitva a szemem és látok. És nem vagyok hajlandó szemet húnyni csak azért, hogy megmaradj nekem.
Kalandozz csak bátran! Ez vagy, ilyen vagy te. Nem baj, ha jó így neked. Miattam ne változz meg, igaz, nem is tudnál már. Csak ez így nem az a kapcsolat, s nem az a férfi, aki kell nekem.
Másodszor sem sikerült. Az első próbálkozásunkat megirtam a "Majdnem szerelem" bejegyzésemben.
Harmadik iromány nem lesz. Velünk, rólunk nem. Kijózanodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése