Szóval a nagy probléma,
hogy legtöbbször arrogánsnak tűnünk, mintha azért nem szocializálódnánk
másokkal, mert azt hisszük, hogy jobbak vagyunk nálunk.
Az emberek megtöltik a
hallgatásunkat a saját interpretációikkal, szóval ránk nyomják a “nagyképű”
vagy “félénk” címkét.
Nem vagyunk depressziósak,
félénkek, undokok, vagy antiszociálisak – a legtöbbünk legalább is. Azok
vagyunk, akik vagyunk, nem kell többet beleképzelni.
Nem mindegyikünk otthon
ülő típus, van aki rendkívül társaságkedvelő, csak gyakorlás kérdése. Rá kell
kényszerítenünk magunkat, hogy elhagyjuk a lakást. Veszélyes spirál ez, ami
könnyen beszippant, van aki azért nem hagyja el a kuckóját, mert már teljesen
elszokott tőle, és azért szokott el tőle, mert soha nem indul el.
Túlgondolunk és
túlanalizálunk sok mindent, mert túl sok időt töltünk el a fejünkben.
Megfigyelők vagyunk.
Felmérjük az új szituációkat és embereket, akkor kezdünk interakcióba lépni, ha
már mindent helyére tettünk a fejünkben. Általánosságban csak akkor vagyunk
elemünkben, ha minden otthonos és jól ismert.
Néha nagyon csendesek
vagyunk. Nem azért, mert rossz kedvünk, vagy valami problémánk van. Valaki
mellett csendben lenni a komfort legmélyebb szintje számunkra. Ne piszkálj,
vagy csinálj viccet belőlünk, emiatt kell mindenféle kitalált fejfájással és
egyéb kifogásokkal előjönnünk minden alkalommal. A csend jó dolog, rendben?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése