Jóccakát!

Hm. A könyv utolsó fejezetével nem voltam elégedett. Valahányszor elolvastam hiányérzetem támadt. Tegnap aztán bősz jegyzetelésbe fogtam. Olyan sebességgel kezdtem ötletelni, hogy alig bírtam a csöpp notesz lapjaira firkantani, mielőtt az ihletnek nyoma vész. Reménykedem benne, hogy napok múltán is kiigazodom rajta, mert előbb nem lesz alkalmam géphez ülni. Mert ugyebár, aki négy műszakban dolgozik, az hol fizikailag, hol az elmeállapotát tekintve (hol a kettő együtt) nem alkalmas arra, hogy ihlettett állapotba kerülve szellemi tevékenységet folytasson. Érthetően fogalmazva: hét nap munka, egy nap pihenő, hét nap munka sorozat után egészen bután tudok kinézni a fejemből.

Ma hajnalban jöttem haza. Reggel nyolc óra, tizenhárom perc a pontos idő. A kezem sajog, leragad a szemem az álmosságtól és ahelyett, hogy ágyba bújnék, itt verem a billentyűzetet. Pedig ma és holnap éjszaka is dolgozni fogok. Nekünk nincs hétvége. Egyáltalán, mi az a hétvége?

Na, jó. Elmentem aludni. A számítógép megvár. Fogmosás, pizsama. Jóccakát!