Van nekem egy vörös kislány macsekom.
Imádom a kutyákat, ezért másfél éve a születésnapomra kaptam a lányomtól egy cicát...mert szerinte ez igy logikus.
A kutyákról mindig tudtam, hogy értelmes, tanitható lények, akik tele vannak szeretettel, hűségesek és imádattal néznek a jó gazdira. A macskákat soha nem értettem. Nem igazán tudtam elnézni nekik, hogy mindenre meg lehet őket tanitani, amit ők meg akarnak csinálni, de csak azt, semmi mást.
Ha a kutyámnak az mondtam "maradsz!", ha a szive szakadt is meg, de nem mozdult. A macska ha el akar menni, akkor el is megy, még ha húsz körömmel rugaszkodik is el az arcodról.
Persze egy gyönyörű, icipici cicának ki is tudna ellenállni? Mostanra mindketten megszelidültünk. Már nincsenek szétmarcangolt függönyök, tépett bútorkárpitok. Ha elcsábul és próbálkozna csimpaszkodni, csak összeakad a tekintetünk és méltatlankodó nyau-val, kelletlenül elfordul vágya tárgyától.
A szekrénysor csúnyán megcsonkitott, lerágott sarkait lefestettem vizfestékkel, hogy ne villogjon messziről a világos fa szine. Dühös voltam kiabáltam a macsekkal mérgemben, miközben javitottam. Kerek, tágranyilt szemekkel, döbbenten nézett rám. Azóta is felugrik a szekrény tetejére, de nem nyúl hozzá, megértette...talán. Felengedem, mert ott szeret lustálkodni. Igaz, nem kért soha engedélyt. Elhúzom a függönyt, hogy szabadon nézegethessen, figyelhesse a repkedő madarakat.
Nagyon körültekintően kell szellőztetnem, mert vettem már ki az ablakból, amikor több macska volt a párkányon kivül, mint bent, s a probléma abból adódik, hogy a kilencedik emeleten lakom.
A konyhaablakon kiugrott már a függőfolyosóra, ahol dühöngve tombolt az északi szél. Arra lettem figyelmes, hogy vadul dörömbölt a mancsával a bejárati ajtón, bebocsájtást követelve.
Szépen összeszoktunk. Ha eszem, felül velem szemben a székre és nézi a kanalat, ahogy meritek és a számhoz emelem. Kenyérből, pogácsából mindig kap egy kis gombócot. Maga elé húzza a mancsával, s megfalatozza. Hogy mit művel a palacsintáért, azt látni kellene!
Ha húst szelek a konyhapultnál, két lábra állva ácsorog a térdeim között. Ha mosogatok, a kukára áll mellettem, mancsát a pultra teszi, fejét közéje támasztja és nézi, mit csinálok.
Értem a nyávogásból, ha inni kér és meg kell nyitnom a vizcsapot a fürdőszobában, mert csak ott hajlandó a szomját oltani.
Kerestem már háromnegyed órán át kiáltozva utána a lakásban, és a könyvespolcon a könyvek mögül volt képes némán figyelni, de nem mozdult. Máskor csak szólitom: Tita! - s már felel is jellegzetes hangon, ami semmi máshoz nem hasonlitható és azt jelenti: Igen?!
Csak megjelenik és látom az ábrázatán, testtartásán, hogy most rosszalkodás és őrült száguldozás következik, vagy egyedül szeretne lenni. Nem hizelgős cica. Néha zokon is vettem, hogy fél percig sem lehet szeretgetni, máris mehetnékje támad.
Mostanság azonban másképp vannak a dolgok.
Pár hete történt először, hogy amikor leültem a számitógép elé, felugrott az ölembe. Útban volt, letettem jobbról, felugrott balról, újra le és ismét fel. Azóta ha odaülök, rögtön megjelenik.
Mióta nem dolgozom, sokat olvasok, zenét hallgatok, meditálok, nyugodt vagyok és békés. Inkább, mint azelőtt.
Már nem tudok úgy leülni a fotelba, hogy ne akadna egy bundás vörös, aki ne gömbölyödne azonnal az ölembe, s ne dorombolna ott békésen, akár órákon át. Néha még az olvasásról is elfeledkezem. Minden szőrszálat ismerek az orrán, hogy milyen szinű és merre hajlik. Nem is tudtam, hogy a cicának apró szempillái is vannak.
S azt sem tudtam, hogy egy akaratos, öntörvényű macska olyan boldog, izgatott toporzékolásra képes, mint az enyém, ha a konyhaablakban várakozva engem hazaérkezvén a liftből kilépni meglát.
Szeretni jó...
.jpg)
