Régebben megütközve olvastam olyan tanitásokat, amik azt tanácsolják, hogy nehéz élethelyzetbe kerülve a megoldást, kiutat legkönyebben úgy találhatjuk meg, ha mintegy kivülállóként, elfogulatlan szemlélőként úgy tekintünk a történtekre, mintha egy másik emberrel esett volna meg. Higgadtan nézve a dolgokra, okokra, inditékokra, lehetséges következményekre, valóban egyszerűbb lenne látni a kérdőjeleket, buktatókat, illetve az alternativákat a megoldásra.
De könyörgöm! Ha nyakig benne ülök a káoszban, az elmém fogaskereke erőlködve nyikorog és zakatol, mint egy rossz gép, a szivem vadul kalapálva, vergődve keres kiutat a mellkasomból, a lelkem szorongva gyötrődik, hogyan kerülhetek olyan tudatállapotba, hogy úgy tekintsek az életemre, mint egy utazó egy térképre?
Félre lehet-e tolni minden szenvedélyt félelmet, szorongást, akarást, kishitűséget egy testben élő, idegrendszerrel terhelt lélek látása elől?
Igen, meg lehet tenni. Kisebb-nagyobb mértékben, mindenki képes lehet rá.
Én első körben szabad utat engedek a problémák okozta kinoknak. Sőt! Nagy mértékben átadom magam a kétségbeesésnek. Az önuralom működik bennem, de elfojtásokkal nem élek. Ha kell sirok, toporzékolok, engedem hadd marcangolja lelkemet a fájdalom, tomboljon bensőmben a düh. Ilyenkor üvöltenek bennem a vádak, szavakká formálódik a fájdalom és sikit a mellkasomban. Lüktető ereimben felgyorsulva száguld a vér. Hang nem jön ki a torkomon...belül gyötrő, néma fájdalom...csak szememből ömlik a könny, sokszor úgy tűnik, megállithatatlanul.
Aztán egyszercsak beáll a fordulat...az eszméletre térés. Kezdem érzékelni a szivem dobbanását, a halántékomon futó ér lüktetését, hallom szapora légvételeimet, érzem-látom kezem remegését...és rácsodálkozom arra, aki bennem igazán mélyen, legbelül nagyon békésen, gyengéd érzésekkel várakozik, figyel és szemléli ezt az egészet. Először a testem, aztán az érzelmeim, és a gondolataim látom. Magamat figyelem. Szegény test mennyire elgyengült, milyen zaklatott a lélek, s hogy csapongnak összefüggéstelenül, vadul a gondolatok!
Te! Hát nyugodj! Igy soha meg nem érted!
Aztán ahogy rámtört, kiömlött az indulat gátat törve magának, lassacskán bezárul a zsilip. Beáll fokozatosan a másik véglet. A test tompa lesz, a gondolat némaságba burkolózik, az érzelmek zsibbadt ájulásba zuhannak. A folyamat néha percekig, de órákig is eltarthat.
Beköszönt a közöny, a feladás...egy kisebb halál.
Innen éledek aztán figyelemre, ahonnan egykedvűen, elfogulatlanul, higgadtan és tényleg a traumán kivül maradva rálátok a dolgokra és felfogom a lényeget. Mintha csak valaki más életét, vagy egy filmet néznék.
Utoljára tegnap éjjel történt meg velem.
Elkövettem egy nagy hibát. Ösztönösen, de jó szándékkal, szeretetből indittatva tettem valamit. Csak figyelmen kivül hagytam, hogy akivel teszem, neki szüksége van-e rá, akarja, kéri-e. Nem várt hatást váltottam ki vele. Igazából nem volt annyira nagy jelentőségű a dolog, mint amennyire felkavart. Innen is tudhatom, mennyi ki nem mondott, fel nem dolgozott feszültséget hordoztam magamban. Értetlenül, megütközve, némi megaláztatást érezve jöttem ki a munkahelyről éjszaka. Fáradt, éhes, megkeseredett, csalódott voltam. A sötét, hideg éjszakában, feltört utakon, vasúti töltésen magányosan gyalogolva minden elnyomott keserűség kiszakadt belőlem. Rohanó, óvatlan lépteim miatt agyamig hasitott a lábamba nyilaló fájdalom, a szél durván könnymarta arcomba harapott, s vacogtatta egész testemet, a torkom sajgott a fojtott sirástól. Minden keservemet némán üvöltöttem, gondolatban...de hallották az árnyékként bókoló fák, tanuja volt a bokámat kinzó vasúti töltés, a fejem felett vigyorgó telihold, a csillagok és a fekete égbolt. Nem is szerettem volna, ha tudja más.
Most itt ülök és látom...nem értem, de látom...hogy az az ember azért került az utamba, hogy ezt a hibát el tudjam követni újra. Mert már hasonló helyzetben számtalanszor elkövettem, s csak most fedeztem fel, hogy ez a reakció, amit minden alkalommal követek, mindig ugyanoda visz, s nem oda, ahova én el szeretnék jutni. Ismét belefutottam a magam lenditette balegyenesbe és még nem átallottam szenvedni miatta!
Már látom...de vajon hasonló helyzetben, ha adódik, tudok-e más lenni. Olyan mélyen gyökereznek bennem a gátlások, a bizalmatlanság és a félelem!
Igen. Hát persze, hogy tudok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése