Véletlenek pedig nincsenek!

 Már három éve, hogy beköltöztünk ebbe a lakásba. Sok idő és munka kellett hozzá, mig otthonommá vált.

  Csak olyan dolgok, tárgyak, könyvek vannak most körülöttem, amiknek kézbe vétele, látása, használata örömet okoz, feltölt energiával. Minden rólam mesél, rólam szól, engem jellemez. Tükörképem a szobám, s minden, ami körülvesz. De egyetlen dolog sincs, amitől ha kell, ne tudnék megválni jó szivvel.
  Az otthon léte, melege, mindig fontos volt számomra.
  Két és fél éven keresztül erőmön felül harcoltam azért, hogy megtarthassam ezt az otthont, hogy ne bukjam el a lakáshitelemet. Egyedül élek keresőként, egy gyereket tartok el, tanittatok, lakáshitelt és rezsit fizetek. Gyakran annyi élelmünk volt, amennyit a kórházi maradékból hazavittem. Évekig semmi szórakozás, se egy könyv, sem mozi, csak a felszinen maradásért dolgoztam, egyre kilátástalanabbul.
 

  Aztán egy napon világossá vált, hogy minden küzdelem ellenére tartozásaim annyira megnövekedtek, hogy ennyi volt, nincs tovább...képtelenség! Belefáradtam, már nem is lázadoztam. Elfogadtam, hogy amennyi tőlem tellett megtettem és nem rajtam múlott, hogy kevésnek bizonyult. Felkészültem rá, hogy a bank felmondja a lakáshitelemet és elárverezik az otthonomat.
  Fogalmam sem volt, mihez fogunk kezdeni. Ha a lakástörlesztés helyét átveszi egy albérlet dija, akkor ugyanott vagyok. Már szüleim lakható szőlőpincéje is eszembe jutott lakhatás gyanánt, de mivel az vidéken van másik megyében, a munkahelyemet vesztettem volna el és a gyerekem az iskolába járás lehetőségét.
  - Mit tegyek? - gondolkodtam - Menjek talán egy hid alá lakni?
 

  Akkor jött látogatóba lányom egykori főnöke, barátja Ausztriából.  Vendégül láttam, elbeszélgettünk. Érdekelte a fiatalembert, hogyan élnek nálunk az emberek. Pár rövid mondatban ecseteltem neki a tényeket, az átlagember keresetét, lehetőségeit és kiadásait, saját példámmal illusztrálva.
  Először nevetett, azt hitte viccelek. Aztán hitetlenkedett, ámuldozott, aztán elkomorodott, végül elgondolkodott. Sokáig ült közöttünk töprengve, nem vett részt a beszélgetésben. Térdére könyökölt, állát az öklén megtámasztva nézett maga elé, néha észrevettem, hogy figyel, ahogy beszélek. Mivel ő nem ért magyarul, nem értette, miről volt szó, csak ült közöttünk, aztán egyszercsak váratlanul közbeszólt. Mint derült égből villámcsapás tett egy visszautasithatatlan ajánlatot ő, akit akkor láttam életemben először. Hogy megmentsen az árverezéstől, megveszi a lakásomat a banktól, ami az ő tulajdona lesz, s a lánya fogja örökölni. Én amig élek, benne lakhatok.
 

  Meglepett kérdésemre, hogy miért tenne ilyent, mosolyogva azt felelte:
  - Hadd tegyek valami jót egyszer én is az életben!
  Ez a férfi egy huszonkilenc éves osztrák üzletember. Mindeddig több száz kilométerre élt tőlem ismeretlenül. Vajon véletlenül kerültünk most egymás útjába? Nem, nem! Én rászorultam...ő tartozott, törlesztett...én hálával elfogadtam. Azt hiszem, valamit lerendeztünk egymás között, ami egy előző élet hozadéka lehetett.
  - Nagyon szépen köszönöm. Kimondhatatlanul hálás vagyok. - mondtam neki.
  - Nincs mit. - kacsintott pajkosan pironkodva - Vedd úgy, hogy meg voltál hivva!
  Megjegyzem: hétmillió forintról van szó!
 

  Nem félek.

Soha, semmitől nem féltem igazán az életben.

Bizom a gondviselésben és meg is tapasztalom azt.

A segitség a legnagyobb küzdelmek

és nehézségek közepette,

néha a végső pillanatban,

de mindig megérkezik.