Csak negatívan!

Összeszedem egy csokorba az utolsó hónapok bosszantó tapasztalatait. Vagyis néhányat, aztán hátat fordítok az egésznek.

Számításaim szerint most, hónap végén mennék nyugdíjba. Felkerestem a nyugdíj folyósítót. Hamar jött a válasz. Két vendéglátós nem jelentett be, egy harmadik munkáltató pedig évente több hónap fizetetlen szabadságot írt ki nekem annak idején, így még négy évet kell dolgoznom, mire nyugdíjba mehetek. Mióta megkaptam a hivatalos levelet, kissé agresszív vagyok.

Havonta fizetek egy számlára pénzt. Hogy elkerüljem a sorban állást, felkerestem a bankot, hogy itthonról utalhassak. Regisztráltak, hazajöttem, nem tudtam belépni. Visszamentem, beállították, hogy számítógépről is intézhessem, ne csak okostelefonról. Be tudtam lépni, de csak az egyenlegemet láthattam, a funkciók nem voltak kiválaszthatók. Visszamentem. Javították, most már utalhatok. Nekiláttam, már kattinthattam, de nem engedett tovább, mert nem volt beállítva limit, amiről szintén csak a bankban nyilatkozhattam. Újra vissza. Ötödszörre sikerült működnie annak, aminek elsőre kellett volna. Bosszantó.

Két évvel ezelőtt jutottam be utoljára a tüdőgondozóba. Három havonta átvilágítottak, légzésfunkciót néztek, csak így kaphattam meg a gyógyszeremet. Azóta egy időpontot lemondtak a doktornő szabadsága miatt, a következőn azt mondták, rosszak a gépek, nincs vizsgálat, azóta csak covid van és gyógyszer telefonon rendelve automatikusan, szó és állapotfelmérés nélkül. Ami egy gyógyíthatatlan tüdőbetegség esetén eléggé necces.

Amióta nem fogad a háziorvos feldagadtak az ujjperceim, elgörbültek a kezem ujjai. A talpamon a gyulladt ízületeken járok, a görbe ujjakat dörzsöli a cipő, sebesedik. Így dolgozom, átlag nyolc kilométert teszek meg egy nap. Csak a gyaloglástól is hulla fáradt vagyok, az állandó fájdalom miatt pedig kissé idegbeteg. "Műtét covid után" áll a szakorvos véleménye alatt. Nem mehetek táppénzre, mivel a kormány 50 százalékos táppénzzel próbálja kiszűrni a táppénzcsalókat, lehetetlenné téve a valóban betegek megélhetését.

Ezek az én privát problémáim. Kollektív aggodalmaim is vannak. Mélyebbek, fájóbbak, elkeserítőbbek. Nem is bírom, akarom szavakba önteni őket. Bízok és remélek.

Mert rend a lelke mindennek.

Banki ügyintézésre kényszerültem. Az intézmény mosolygós biztonsági őre előzékenyen ajtót nyitott, majd az utat elállva várakozásra kért. 

Mivel rajtam volt maszk, a mögöttem ácsorgókat udvariasan felkérte a maszkviselésre. Megfordulva az előtérben várakozó hölgy után szólt, és a falra tűzött hirdetményre mutatva felhívta a figyelmét a kötelező kézfertőtlenítésre. Ezek után a mutató és hüvelykujját alaposan megnyalva felcsippentett egy kötelezően kitöltendő nyomtatványt, a kezembe nyomta, majd felkapott egy tollat, és azt is felém nyújtotta. - Köszönöm, van sajátom - hárítottam el az írószert kábultan, majd végignéztem a procedúrát, ahogy a mögöttem sorakozó emberek is elveszik az újra meg újra megnyálazott ujjak közül a papirosokat és tollakat. 

Az őr elégedetten elmosolyodott, és mint aki jól végezte dolgát, a kézfertőtlenítő automatához lépett, és kötelességtudóan lefertőtlenítette a kezét. 

Rend a lelke mindennek! 

(2021. 01. 21.)

Nem megy.

Emlékek tolakodnak, gondolatok sokasodnak, események zajlanak, hatást keltenek bennem, testi fájdalmak kínoznak, gyengítenek, indulatokat generálnak, öröm és lemondás, keserűség és elfogadás hangjai lökdösődve keresnek kiutat a belsőmből szabadulásra, megosztásra vágyva, de elakadnak a torkomban. Nem, mégsem megy ez nekem. Most nem, már nem. Vagy talán még nem.