A
kislány a fából készült, fakerekű babakocsi fölé hajolt. Egyenes szálú, hosszú,
barna haja a benne fekvő, horpadt hasú kaucsuk babára omlott, amint fontoskodó
mosollyal betakargatta, majd a zötykölődő tákolmányt az utcafrontig tolta, onnan
vissza, egészen az óvoda hátsó kertjéig. Nefelejcsmintás, világoskék
ruhácskájának pántja lecsúszott válláról, de a gyermek nem nyúlt utána. Kipirosodott
kerek arcocskája, sötét szeme feketén ragyogott, miközben vékonyka hangján maga
költötte altatódalt énekelgetett.
Újabban
nagymamája ment a kislányért az óvodába, kopogós tűsarkakon lépkedett, ezért érkezését
már az utca végéről hallotta a gyermek. Felugrott, félredobta játékát, és a
kerítésbe kapaszkodva csodálta, ahogy Mami ruganyos léptekkel közeledett,
miközben csípőjén ritmusra ringott a pettyes harangszoknya. Vörösre festett,
ondolált frizurája lángolt a nap fényében, rúzstól pirosló ajka mosolyra
húzódott, karját ölelésre tárta, és a kislány futott, majd feldöntötte
örömében. Belefúrta orrát a nyakába, és mélyen magába szívta az illatos hajlakk
és kölni bódító, mamiszagú elegyét.
Egy
nap, Mami délben elkérte az óvodából. Mosolytalan arccal, remegő kézzel,
kapkodva átöltöztette, miközben szokatlanul komor és szótlan volt. A gyermek
próbálta mosolyra bírni, kereste a tekintetét, az arcához hajolt, ránevetett
halkan, hangosan is a viszonzásra várva, de csak nem simultak ki az
összeráncolt szemöldökök közé mélyült barázdák. Az asszony futó pillantással,
gépies mosollyal viszonozta a kislány igyekezetét, majd kézen fogta és sietős
léptekkel haladva maga után húzta.
Hazaérkezve
teherautó várta őket a ház előtt. Kamilla felélénkült, amikor felfedezte benne
a bútoraikat.
–
Hová viszik, Mami? – kérdezte ámulva.
–
Elköltözünk kislányom.
–
Hova költözünk? Anya és apa hol vannak?
–
Messze megyünk kislányom, nagyon messze. Anyád dolgozik, ő később jön utánunk.
Apád meghalt.
„Költözünk...nagyon
messze...anya nem jön...apa meghalt.”
–
Hogyan? Miért nem? Miért? – törtek ki a kislányból összefüggéstelenül a
döbbenet és értetlenség okozta kérdések.
–
Ne kérdezz semmit, csak gyere szépen! Majd anyád válaszol – hangzott a halk, de
a további kérdezősködést csírájában elfojtó hangsúllyal megadott felelet.
És
Kamilla csendben maradt, mert csendre intették.
Nyolc
órán át zötyögtek a teherautón, amire céljukhoz érkeztek. A falu határán
kiszálltak, a jármű továbbhajtott. A gyermek bizonytalanul nézett utána, majd
kérdő tekintetét Mamira emelte.
‒
Gyere csillagom, sétáljunk kicsit, mert egészen elgémberedtem a hosszú úton.
Közben nézelődünk, hogy lásd, hol lakunk ezután – szólt nagyanyja, majd elkapta
a csöpp, felé nyúló kezet és derékban előredőlve, kalapáló tűsarkain megindult
felfelé, maga után húzva a botladozó kislányt.
Domboldalra
vitt az országút kanyarogva, betonkockákból kirakott járda kísérte hajlongását.
Kétoldalt vadrózsabokrok övezték, élénk rózsaszínben pompázva, citromaromát
lehelve a levegőbe. A kopasz törzsű, égig érő fenyők között oszloptornácos,
égővörös fedelű házak bukkantak fel. A dimbes-dombos területre épült település
határáig vezetett csak országút, belsejében a falu lakói járdán közlekedtek.
Kiskertek, virágok, fák, bokrok, zöld növényzet virított a kedves
rendetlenséggel szétszórt, színes vakolatú házak mellett, ameddig a szem
ellátott.
–
Nézd csak, kicsim! Ez olyan szép, mint a mesében. Jó lesz itt nekünk, mit
gondolsz? – torpant meg szuszogva Mami, sajgó bokáját dörzsölgetve leguggolt
Kamilla mellé, majd bátorítóan magához húzta a fáradtságtól elgyengült
gyermeket. A kislány nagyanyja vállának biztonságos támasztékába dőlve
végigfuttatta tekintetét az ég felé törő óriásfenyők karcsú törzsén, és
gondterhelt arca mosolyra derült.
–
Jó lesz. Biztosan jó lesz – válaszolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése