Örömhírek

Több örömhírrel is szolgálhatok ma. Másfél óra megfeszített próbálkozás eredményeképpen be tudtam lépni a saját blogomba. 

Talán van, aki észrevette, akit eddig zavart, hogy hosszú í betűk helyett rendesen rövidet használtam. Egy év után megtaláltam a német klaviatúrán a hosszút. Alt plussz J. A plusz jelet még nem sikerült felkutatni. De az i betűk zavartak. :)

Van egy kismacskám. Ausztriából, egy macskatelepről hoztunk el tíz halálra ítélt macsekot, s ismerősök, barátok fogadták örökbe őket. Igen ám, de egy a szívemhez nőtt. Bár már van egy kétéves cicám ugyanonnan, megtartottam ezt is. Sajnos hazahoztuk a két héttel korábbi látogatás alkalmával a macskanáthát okozó vírust, amit a nagy rendesen be is nyelt. Az utolsó filléreinken fizettük az állatorvost, a vakcinát, vitamint, lázcsillapítót neki. Negyvenegy fokig mértem a lázát. Ebben a melegben plédbe bugyolálva vacogott. Injekciós fecskendővel nyomtam kortyonként a vizet a szájába, mert inni sem volt ereje. A kiscicát elkülönítettük a fiam szobájába, a nagy az enyémben volt. Kézfertőtlenítéssel léptünk egyik szobából a másikba és mezítláb, a papucsot az ajtó előtt hagyva, nehogy becipeljük a vírust. Meggyógyult. Naponta ölben bevittem a kicsihez a nagyot, hadd lássa, ismerkedjen a látvánnyal, a szaggal. Nem tudom elmondani, mennyire utálták egymást. Ennek két hete. Vannak még hatalmas csatározások, pofozkodások, de reggelente úgy köszöntik egymást, hogy összedugják a piszéjüket és szimatolnak. Éjjel el vannak különítve, de volt már úgy, hogy dolgozni mentem és délelőttre együtt lehettek és mindkettő sérülésmentes volt hazatértemkor. Külön edényből esznek, de általában egymás ételét. Órákon át el tudom nézni őket, ahogy játszanak, küzdenek egymással.

Ebben a nagy melegben nem is tehetek mást. Minden hétvégén dolgozom, szabadnap elvétve akad. A meleg miatt nincs energiám kimozdulni, de nincs is hova.

Kicsit elgondolkodtam, hogy alakulhatott úgy az életem, hogy általában népszerűségnek örvendek a munkahelyeimen, könnyen ismerkedem, barátságos ember vagyok, mégsincsenek kötődéseim, szoros barátságaim. Lassan húsz éve tartó baráti kapcsolatom egy házaspárral mostanra kezd komolyan meglazulni. Az utolsó kötelék is felbomlani látszik. Vagy egy hónapja tettem szóvá, hogy egy éve voltak nálam utoljára. Fáradt vagyok, nehéz munkát végzek, keveset vagyok itthon, ezért nehezen mozdulok ki a fészekből, igazán eljöhetnének ők is hozzám, hiszen barátnőm sajnos évek óta munkanélküli, a párja meg nyugdíjas, autóval rendelkeznek, én meg buszozok, gyalogolok félórákat a város másik végébe hozzájuk. Barátnőm zokon vette a megjegyzésemet, de ki kellett mondanom. Két hét szünet után felhívtam újra. Mikor vagy szabad? Kérdezte egyből. Megbeszéltük, hogy hétfőn hív és pontosítjuk az időt, mikor találkozunk kedden egy sétára, beszélgetésre, a macska betegsége miatt a szabadban. Átszerveztem a dolgaim, megcsináltam, amit kellett, szabaddá tettem magam, elkészültem.

Én hívtam kedden délután, s már kint voltak a hétvégi házukban. Ó, hát másnap értem jönnek és kivisznek magukkal. Lemondtam. Az egy szabadnapomon nem akartam egész nap távol lenni itthonról. Talán én vagyok a hibás. Ha én azt mondom kedd, akkor kedd. Ha azt mondom két óra, akkor két óra előtt öt perccel ott vagyok a kanyarban, hogy pontos legyek. 

De elég a morgásból! Semmi nem történik véletlenül.

Szabadságra nem mehetek, mert én váltok minden munkatársat, akit viszont elengednek. Úgysem tudok nyaralni menni, még a strandbelépőt sem tudom kispórolni. Meg aztán kivel is? 

A munkahelyen olyan klíma van, hogy néha jeges a kezem és kocog a fogam. De még mindig jobb, mint itt a lakásban, ahol harmincöt fok van a szobámban. Van egy munkatársnőm, aki hetek óta kérés nélkül hoz-visz a munkahelyre és haza, jelentős mértékben könnyítve rajtam. Kevésbé fáradok el és nem égek el a tűző napon, mert egy csepp árnyék nincs az úton. Belejöttem a munkába, egyre több mindenhez értek. Néha már kimondottan szeretek ott lenni. Soha nem gondoltam volna!

A gyerekeim miatt érzett aggodalom, a sok magamba fojtott érzés és ki nem mondott, át nem beszélt gondolat, az anyagi nehézségek okozta feszültség, a magány kezd nyomot hagyni bennem. A héten hatalmas mellkasi fájdalom döntött le a lábamról a munkahelyen. Jól bírom a fájdalmat, s a pánik mint olyan ismeretlen előttem, hacsak nem a gyerekeimről van szó, így hát tudtam várni a riasztással, segítségkéréssel perceket, azalatt viszont elmúlott. De jelzés a szervezet részéről: Vigyázz, valami nincs rendben!

Mit találjak ki, hogy ne ilyen riasztóan fejezzem be ezt a bejegyzést? Nem jut eszembe semmi. Teszek fel inkább jópofa képeket és egy szép idézetet. :)

Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,

hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,

hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,

mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább.