Dió bajban van!
Kicsit úgy érzem, felfalni készül az élet.
Az a baj, hogy nem is bánnám, ha bekapna, megrágna és végül kiköpne.
Csak történjen már valami!
Unalom. Elvesztegetett értékes percek, napok, órák és hetek...
Az idő szalad, monoton robog el mellettem....és engem itt hagy mozdulatlanul.
Tenném a dolgomat, harcolnék, küzdenék...ha látnám értelmét...ha lenne kihivás...ha lenne motiváció. Ugyanaz minden nap. Egyhangú taposómalom... Dehogy vágyom én háborúba, dehogyis akarok fájdalmas ütközeteket,vérre menő csatákat! Csak életet szeretnék, nem pedig vegetálni. Hol a búbánatba rontottam el? Merre induljak? Merre nyissak? Néha felcsillan valami, elindulok felé és azonnal szertefoszlik...szemfényvesztés az egész! Eltervezek valamit, úgy tűnik minden támogat, s mire önbizalmam növekedne, s belevágnék a dolgokba, hirtelen utamat állja minden és mindenki...én meg sokkoltan állok és nem értem. Csalogatóan kinálja magát, feltárul, megnyilik egy út, elindulok rajta előbb óvatosan, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel, s csak a gondviselés, s néha a józan eszem tart vissza attól, hogy a hirtelen támadt orv szakadékba bele ne vigyen a vágyam támasztotta hatalmas lendület. Már nem tudok mindig a szélén megállni...bele-bele csúszom, egyre mélyebbre. Mindig akad valami kapaszkodó, egy segitő kéz, egy ösztönös gondolat, amit megragadhatok, amiért érdemes kimászni...valami, amit a sors nyújt felém. Még megfogom...még kitornászom magam...bár néha már felteszeszem a kérdést: Nem lenne-e jobb végleg odalenn?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése