A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.
Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél -
az ösvényt kémlelem, az ösvényt - mert nem jöttél.
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.
Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét - hinni, mint egy gyermek.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.
Míg az ősz - ki tudja hányadik -
a párductestű nyárról álmodik
/Nimród Laboda/
Hihetetlenül szépek a fotók, tetszik a vers is, és a blogod is nagyon tetszik. Örvendek, hogy rátaláltam. :-)
VálaszTörlésÜdv!
Végre én is megtaláltalak...és követlek. :)
VálaszTörlés