Az út a cél!

  Az emberek szive-lelke telve van vágyakkal. Terveket szövögetnek, célkitűzéseik vannak. Tárgyakat eseményeket, személyeket kivánnak az életükbe és más, jobb minőségeket, mint amivel rendelkeznek, körülveszi őket.
  Körülnéztem önmagamban, találok-e hasonlókat. Kisebb elképzelésekre leltem, de én nem tudok nagyokat álmodni. Már, vagy még nem. 

 

  Súlyos megélhetési nehézségeim az új munkahely és a nagylelkűen támogató osztrák fiatalember jóvoltából megoldódni látszanak. Mindezzel annyi eredményre jutottam, hogy talpamon stabilan, egyenes derékkal megállva immár előre tekinthetek, de az emelkedést, szárnyalást még csak nem is fontolgatom. Még nem tudok repülni. Menetelek, gyalogolok át a mindennapjaimon, szem előtt tartva annak a lehetőségét, hogy egyszer majd azért utamba kerül egy kifutópálya, ahol nekiiramodva emelkedni kezdhetek, s talán egyszer végre szárnyra kapok.

  Utam során nem hagyom figyelmen kivül a közlekedési szabályokat, útjelző táblákat és lehetőség szerint azok útmutatásai alapján haladok, mert tudom, hogy akkor nem tévedhetek el. Figyelmemet nem a célra szegezem, hanem okulva a tapasztalatokból, az egyes lépésekre koncentrálok. Mert tudom, minden egyes lépés fontos, azokból tevődik össze az út egésze. Ha nem nézek a lábam elé, légvárakat kergetek, gödörbe léphetek. Ha rohanok figyelmetlenül, könnyen elbotlok, vagy idő előtt kimeritem minden energiámat.

 

  Valójában nekem nincsenek is konkrét céljaim. Halványan a távolban dereng valami, s az odavezető útról is felvillannak jelzőfények, de élesen, tisztán csak a következő lépést látom. Ez mindig is igy volt. De mig régen a bokagyötrő buktatókkal nem foglalkozva, sötétben tapogatózva, szememet megbabonázva egy misztikus fényillúzióra szegezve dühödt akarással tajtékozva küzdöttem magam előre rengeteg sérülést okozva ezzel önmagamnak, most leginkább csak az útra figyelek.

  Mert közben rájöttem: Maga az út a cél!

 

  Lesznek még megpróbáltatások, kisértések. Fogok még, mint lámpafényre szobába tévedt káposztalepke túl közel repülni a világitótesthez sérülést okozva szárnyaimnak. Fogok még falhoz csapódni őrült száguldással, mint az az ijedt denevér, amit a kórházfolyosón láttam keringeni nyitott ablakot, szabadulást keresve.

  Hosszú-hosszú idő óta most először van alkalmam magányosan ugyan, de békésen, határozottan gyalogolni az életben. De figyelmemet már a következő kihivás vonta magára. Már látom. Közeledik. Addig erőt gyüjtök és kifejezem hálámat, hogy erre lehetőségem adódik.

  S ha bekövetkezik, megteszek mindent, ami csak tőlem telik.