Bizony előfordul, hogy minden tudatosságom ellenére maguk alá gyűrnek az élet dolgai, s kis időre elsötétedik bennem a fény és magával ragad a keserűség és a kilátástalanság érzése. Általában hamar magamhoz térek és nem kis munkával, de konokul dolgozva kiverekszem magam a gödörből.
A következő irást is egy közelmúltban átélt megingás alkalmával követtem el. Már jól vagyok.
A hosszú évtizedeken át bennem szunnyadó és néha nagy erővel feltörő iráskényszer, ami arra ösztökélt, hogy a bennem kavargó és nem szivesen kimondott gondolatokat, életem eseményeit, lelki-szellemi és fizikai kinjaimat, tépelődéseimet, küzdelmeimet megfogalmazzam, papirra vessem mára szinte teljesen kihalt belőlem.
Mivel azonban természetemből adódóan semmit nem szeretek félbehagyni és lezáratlanul, elvarratlanul hagyni, tartozom egy monológgal.
Az interneten böngészve régóta világossá vált előttem, hogy útkeresők, útonjárók számára hatalmas a választék olyan oldalakban, ahol mindenki megtalálhatja önmaga hitének, érdeklődésének, fejlettségének megfelelő fórumot, ahol kommunikálhat másokkal, választ kaphat kérdéseire, megoszthatja tapasztalatait, vezetésre találhat, információkhoz juthat és ismereteket szerezhet.
Én a magam útjáról a mostani időkig bezárólag beszámoltam. A mindennapjaim ezidőszerű bemutatásához, taglalásához nem érzem inspirálva magamat. Kinek is használnék vele?
Hosszú hónapok óta jelen van bennem egy érzés, mélyen, megrögzötten. Eleinte mint egy szellő, vagy fuvallat érintett meg gondolatban, aztán egyre sűrűbb formát vett fel, mint pára, aztán köd, mely rámtelepedett, végül dermesztő eső és jég lepett be, s befészkelte magát, tanyát vert a belsőmben, lelkemben, szellememben is. A haszontalanság, céltalanság, kilátástalanság érzése egyre csak növekszik bennem. Csak azért élni még vagy húsz évet, hogy remegő, fájó végtagokkal botorkáljak haza egy munkahelynek nevezett rabszolgatelepről, hogy fennmaradó időmet bevásárlással, takaritással, házi munkával töltsem el, mert máshoz nincs energiám, annak nincs se haszna, se értelme. Egy életnek nem erről kellene szólnia. Minden szándék, igyekezet, kitartás hiábavalónak bizonyul. Tartalommal, értékkel szerettem volna megtölteni az életem. Csontig csupaszitva fizikai testemet, harminc éven át cafatokra szedve, átvizsgálva a lelkemet, erőmön felül táplálni, művelni a szellememet, kapcsolatot keresve Vele, aki itt lakik a szivemben...mindhiába...úgy érzem nem jutottam semmire. Haszontalannak érzem magam. Nagyon rossz érzés haszontalannak lenni.
Az ötvenedik születésnapom tájékán öltött határozott, szilárd formát bennem, amikor konkrétan megfogalmazódott, s valósággá vált annyira, hogy önmagamnak ki is mondjam. De nem...leirni nem tudom még!
Egy év! Egy évet adok magamnak. S ha ez alatt az idő alatt nem leszek képes levetni az álarcaimat, ha nem tudok az lenni, aki Vagyok, akkor nem küzdök tovább. Akkor önként hagyom magam, s az vigye a lelkem-szellemem magával, aki akarja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése