"A földön éltem és lassan felderültem." (M.S.)

  Nagyon várom a holnapi napot. Iszonyúan ki vagyok éhezve valami szellemi táplálékra. Mivel napról-napra, beosztással élek, számolom a napokat, mennyit kell még aludni, hogy jöjjön a fizetésnap, s mehessek a könyvesboltba. Hiszem, hogy az a könyv kerül aztán birtokomban, ami mostani helyzetemben, állapotomban leginkább a segitségemre lesz.
  Mindig igy szokott lenni.
 

  A héten a cégen belül saját kérésemre, egészségügyi okokra hivatkozva másik üzemrészbe kerültem. Sajnos a kezem már nem alkalmas a betanult munka végzésére. A mostani talán menni fog. Ez sem könnyebb, hiszen őrült iramban ontják magukból a gépek az anyagot, s ha nem gépen dolgozom éppen, akkor az előirt darabszám teljesitése követel feszitett, néha már embertelennek tűnő munkatempót.
  Újra kell betanulnom, több helyre is. Ismerkedem az anyaggal, a feladattal, a gépekkel, a munkafolyamattal, az adminisztrációval, az új munkatársakkal. Igyekszem megfelelni mindenkinek, főképpen magamnak és ez elég nagy elvárás önmagammal szemben. Nem vagyok lelkes, nem boldogkodom, de teszem a dolgom legjobb tudásom szerint.
 

  Az előző helyről az első pillanattól kezdve utánam járnak a volt munkatársak. Megállnak a hátam mögött, amikor szünetre mennek, viccelődnek, évődnek, érdeklődnek, mit csinálok most és hogy tetszik. Hangos köszöntéssel fogadnak, ha munkába érkezem, keresik a társaságomat az udvaron ha szünetelünk és gyakran hallom: hiányzol.
  Bizony, jó elmenni bárhonnan, hogy ha nem is hittem el, de vegyem végre tudomásul, szerethető vagyok, szeretnek.
  Egyik lány ma azt mondta nekem: Aki veled nem tud kijönni, az nem jön ki senkivel.
  Hihetetlenül boldoggá tett ez az egyetlen mondat. Mert felismertem abban a pillanatban, mennyire igaz. S mert tudom, emlékszem ki voltam valaha. Mert látom a kettő énem közötti óriási különbséget, érzékelem a hatalmas változást.
 

 
  Valaha nem volt békesség a környezetemben. Örökös harc, versengés, csatazaj, intrikák, pletykák okozta összetűzések, örökös vitatkozás, veszekedés, hangoskodás, locsi-fecsi...ez zajlott úgy körülöttem, mint bennem. Nagyon sok mindentől sem riadtam vissza, hogy elérjek valamit, amitől szebb, jobb, okosabb, és értékesebb lehettem mások szemében.
  Most, hogy már nem küzdök az elismerésért, a figyelemért és elfogadásért, most kapom meg csak úgy, magam miatt. S tudom, a változásért a változtatást legelőször és elsősorban önmagamon kellett elkezdenem.