Az élet olyan, mint por a szélviharban

  Mégis jöttem, mert esemény van.
  Nem tudom a sokadik munkanap, a fáradtság, a nagy meleg, vagy valami szervi probléma okozta-e, de különös érzeteim voltak egész éjjel munka közben. Mégsem léphet le az ember csak úgy szó nélkül az élők sorából, nem igaz?
 

  Aki volt már várandós, tisztában van azzal, milyen érzés, amikor egy kicsi végtag belülről üti, rúgja az ember hasfalát. Én ehhez nagyon hasonlót tapasztaltam, de a mellkasomban. Szünet nélkül mozog, üt, motoszkál, kopogtat valami, épp úgy, mintha egy élőlényt hordoznék a mellkasomban.
Mintha csak egy megrémült madár verdesne a szárnyával, majd fáradtan megremegne.
Nem érzem kimondottan rosszul magam, fájdalmaim nincsenek. Gyenge vagyok kicsit, de ezt indokolja a feszitett munkatempó.
  Nincs bennem félelem, de zavaró, nagyon zavaró. Ma lesz a nyolcadik munkanapom és lehet, hogy különös éjszaka elé nézek. Aztán lenne három szabadnap, ha az egyetlen szabad hétvégére nem irtak volna elő kötelező túlórát. Mindenesetre eldöntöttem, ma éjjel kimélő üzemmódban fogok tevékenykedni.
  Most megyek, s bár a fürdés a rendszeres napi tennivalók közé tartozik nálam, alaposan puccba vágom magam. Borotválkozás, hajmosás, ondolálás követi.
  Mégsem fordulhat elő, hogy csapzottan vigye el az ember lányát a rohammentő! Nem igaz?