Magányosság...

A magány nem olyan emberek hiánya, akikkel beszélgetni, lógni, randizni vagy szexelni lehet...... ez a hiány.
A magány nem az az érzés, amit a szeretteink hiányában élünk meg, akik nem tudnak visszajönni...ők hiányoznak.
A magány nem az az önkéntes visszavonulás, amit időnként magunkra szabunk, hogy gondolatainkat igazítsuk...... ez az egyensúly.
Nem az akaratlan bezártság, amit a sors kényszerít ránk, hogy felülvizsgáljuk az életünket... ez a természet alapelve.
A magány nem a mellettünk lévő emberek üressége... ez a körülmény.
A magány sokkal több ennél...
A magány az, amikor elveszítjük önmagunkat, és hiába keressük a lelkünket.

(Francisco Cândndido Xavier)

 „Ha nem mászod meg a keserűség szikláját, soha nem érsz föl a boldogság rétjére.”

Összeszorult torokkal emlékezem

Nem szoktam facebook bejegyzéseket kommentálni. Régebben azt tapasztaltam, írhatok bármilyen szép és kedves hozzászólást, mindig akadnak olyanok, akik azonnal ledorongolnak, mások szinte a torkomnak ugranak. 

Nem érzek kényszert a véleményem megosztására, mások meggyőzése, megváltoztatása, helyreutasítása végképp nem a feladatom. Meddő próbálkozás lenne amúgy is, mivel erővel, agresszívan küzd a többség, a maga igazáért. 

Tegnapelőtt mégis kivételt tettem. Sajnos ismét kisgyermek vízbefúlásáról szóltak a hírek.  A hozzászólók általában a szülők felelősségét firtatták, fejbelövést, ivartalanítást helyeztek kilátásba. Azonnal elhagyni készültem a bejegyzést, amikor megakadt a szemem egy kommenten. A hölgy társadalmi szintre emelte a problémát, miszerint manapság mindenki önző módon hagyja meghalni a más gyerekét, még akkor is, ha mellette történik a tragédia. Kivételesen válaszoltam neki.

"Segítenének, de nem veszik észre. A fuldoklás - ellentétben a filmekkel - nem látványos esemény. Az illető nem kapálózik, és nem kiabál segítségért. Minden erejével próbálja a víz szintje felett tartani az orrát és üveges szemmel, némán mered a semmibe." 

Kis idő múlva reakciókat jelzett a gép, visszapillantottam a bejegyzésre, és egy általános iskolai osztálytársam nevét is ott találtam a lájkolók között. Negyvenhat évvel ezelőtt ő volt az, aki osztálykiránduláson a strand vizében, orráig érő vízben ácsorgott mozdulatlanul, miközben mindenki biztatta, hogyan szökdécseljen a sekélyes víz felé. Nevettek rajta, ő pedig nem mozdult, rémülten bámult ránk. Nem voltam jó úszó, de odaúsztam hozzá, megragadtam a csuklóját, és magam után húzva biztonságos mélységig rángattam. Nevettem, amikor azt mondta, megmentettem az életét. Pedig úgy volt. 

Mélyen megrendített, hogy most képes volt egy ilyen cikket elolvasni, és nem csak a saját fuldoklása kapcsán. Ugyanis pár évvel később, kétéves kicsi gyermekét veszítette el, aki a saját házuk szennyvízgyűjtőjében lelte a halálát.

Ha akarod...

Hatalmas jó dolgunkban elfelejtjük mennyi érték van az életünkben. 

Csak rohanunk és toljuk magunk előtt nyűglődve az életet, mintha valami rohadt átok lenne az egész. Közben észre sem vesszük, hogy mennyi áldás vesz körbe minket. 

Egészség és szabadság. Ha ez megvan, mindent megkaptál. Fel sem tűnik a fene jó dolgunkban, mennyire törékeny is az élet. Csak élünk, búval baszottan, azzal az áldással, amiért másnak küzdenie kell. 

De mit nekünk egészség, hit, remény vagy tisztesség, amikor szar az élet, mert számlát kell fizetni, egyest kapott a gyerek, vagy épp utálod a munkád és különben is hétfő van. 

Hát elmondok én valamit. Az egészség és a szabadság, a döntés szabadsága az egész életed egyetlen mozgatórugója. Ha ezt elveszted, hidd el, mindent buktál. 

Törékeny és rövid a lét. Ígéretet Te sem kaptál, hogy könnyű lesz majd az élet, de arra igen, hogy csodaszép. 

Ha akarod. 

(Todorovits Rea)

 Az ember idővel megérti...  

Idővel az ember megérti, hogy minden történés a fejlődését szolgálja. Minden ember, aki bántott, csupán feladatát teljesítette, szembesített önmagammal. Az ember egyszer megérti, hogy a biztonságot nem keresnie kell, hanem megtalálnia önmagában. Mindegy, ki mit mond, a valóság a tettekben nyilvánul meg. Az ember idővel megérti, hogy a szerelem nem egy hatalmas fellángolás és testi vonzalom, hanem egy lélekben létrejött szövetség, melyben önmagát találja meg. Rájön, hogy az igazi szerelem nem feszültséget és félelmeket hoz, hanem biztonságot és megnyugvást. Idővel rájövünk, hogy az IGAZ emberek nem bántanak, nem aláznak, hanem biztatnak és támogatnak. Megértjük, hogy a sors mindig azokat az embereket veti elénk, akik hordozzák a fejlődésünkhöz szükséges információkat. Minden embernek saját valósága van, attól még ő nem rosszabb vagy jobb. Csupán más. Az ember idővel megérti, hogy nem kell mindenkit szeretnie. Elég elfogadni embertársainkat olyannak, amilyenek ők, bocsássunk meg nekik, ezzel már meg is oldódnak karmikus feladataink. Az ember megérti, hogy az igazság sokszor csak a lelkünkben létezik, hiszen a fizikai világ teljesen mást mutat. Idővel megtanul bízni az érzéseiben, hinni lelkének, és tisztában van vele, hogy senki más nem tudhatja, mi a jó neki, mint saját maga. Az ember idővel megérti, hogy mindig van választási lehetősége. Mindegy, mi történt a múltban, ma mindent újraírhat. S ha megváltoznak érzései a régi eseményekről, változik a múltja, s nem lesz hatással a jövőre.Az ember megérti, hogy mindegy, ki mit mond, csak az a biztos, amit ő megtesz. Hogy nem alapozhatja jövőjét a másik ember szavára, s nem hibáztathat mást élete alakulásáért. Ha rossz döntést hoz, nem fél kijavítani azt. Nem beletörődik, hanem bátran változtat irányt. Tudja, ha semmit nem tesz, minden marad a régi. Az ember idővel rájön, hogy egyedül érkezett ebbe a világba, s egyedül távozik. Hogy e két esemény között mi történik, kizárólag tőle függ. Senki nem tudhatja, mennyit tölt itt, ezért a jelenben él, kiélvezi léte minden pillanatát.

Idővel az ember megérti, hogy nem az a fontos, mit hozott a bolygóra, hanem az, mit hagy maga után...

(Guzsik-Mohácsi Viktória)

...mert sorsából tanul az ember...

ha akar... ha tud!

 Augusztus tizenegyedikén lesz tíz éve annak, hogy ezt a blogot megnyitottam. Mindennapi tépelődéseimet, spirituális útkeresésemet, novelláimat és készülő könyvem részleteit osztottam meg. Utóbbiakat idővel rejtettem, mert több helyen bukkantam megosztásokra, amik idegen nevek alatt jelentek meg. Hízelgő is lehetett volna rám nézve, hogy a gondolataimat méltónak találják sajátként titulálni, de én szimplán lopásnak véltem szellemi termékem eltulajdonosítását.