Lassíts! Állj! Ne tovább!

Tizenhárom évvel ezelőtt operálták először a lábfejemet. Akkor egy hét után járógipszet kaptam. Mivel egyedül neveltem kiskorú gyermekemet, kényszerűségből ki is használtam az alkalmat, mentem boltba, gyógyszertárba, orvoshoz, a gyerek után és ahova kellett. Lett akkora vízhólyag a talpamon, hogy nem fért el a lábam a gipszben. Iszonyatos fájdalmat okozott a szorítás, ezért egy éjjel mindenféle, a lakásban fellelhető fegyvernek látszó tárggyal felfegyverkezve leoperáltam magamról. Meg is lett az eredménye. Nagy kanállal eszem a fájdalom csillapítót manapság, és örülnék, ha úgy nézne ki a lábam, mint az első műtét előtt.

A Covid miatt nem lehetett operálni, viszont pár héttel ezelőtt végre kaptam időpontot. Az orvos határozott utasítása ellenére továbbra is dolgoztam, mert egyik kolléganőm lebetegedett, és nem akartam a rengeteg munkával magára hagyni a másikat. Bicegve vonszoltam magam, hazafelé könnyeztem a fáradtságtól és a fájdalomtól. Erre mi történik? A másik kollégám hasra esett a munkahelyen, beütötte a térdét és végezhettem hármunk munkáját úgy, hogy a főnököm az asztalomon hagyott egy levelet arról, mit kell feltétlenül megcsinálni, és szépen felsorolta hármunk feladatait. Se kérem, se köszönöm. 

Főnöknő nem tájékoztatott, be nem mutatta, csak két nap után betoppant egy nő az öltözőbe, hogy ő az új munkatárs, felvették, a helyemre jön, mert engem operálnak. A műtét előtti két hétben tanítsam be. A térdsérült kolléga azon a napon jön, amikor én elmegyek. Addig pihen.

Nekem erre a hétre március óta be van adva a szabadságkérelem. Valahogy ráéreztem akkor. Operáció után két hétig nem kelhetek fel, kellenek előtte a napok, számítottam rá, hogy bevásárolok, rendbe teszem a lakást és kicsit átrendezem, hogy kézre legyen minden. Vérvétel, röntgen, újra szakorvos lesz a program, több órás várakozással.

Akivel beszéltem, mindenki a fejét csóválta, amikor elpanaszoltam, hogy végig dolgoznom kell, ráadásul hármunk helyett. Most nagyon kulturáltan fogalmaztam. Szimplán lehülyéztek. Volt aki pszichológust ajánlott, szerinte kezeltessem magam "terézanyaitis" ellen.

Igen. Örökké kifelé, magam köré bámulok. Reggel kinyitom a szemem és már sorolom is, mi lesz a tennivaló itthon, hova kell menni intézkedni, Mit kell elkezdeni, befejezni, beszerezni. Fájdalom csillapítót bekap, nyögve szalad, cipekedik, intéz, segít, fárad... fáj. 

A lábam fáj. Mit jelez? Lassíts! Állj! Ne tovább! 

Hát, akkor én ezennel leállok.