Több éve annak, hogy krónikus nehézlégzést és
allergiát okozó poros emlékeimet lelkem pókhálós sufnijából elszántan
előkotorásztam, klaviatúrát kaptam az ölembe és terápiás célzattal, az eseményeket
aprólékosan felidézve – mint gyöngyöt fonalra ‒ a gondolatokat betűkké, a
betűket szavakká, a szavakat mondattá fűzve monitorra vetettem őket. Olyan
dolgokat fogalmaztam meg, amikbe előbb belegondolni sem voltam elég bátor, amivel addig nem tudtam szembenézni.
Számomra az írás eleinte eszközként szolgált. Általa
vetettem ki magamból a salakot, szültem napvilágra örömeimet. Az írás lekötött,
megnyugtatott, katarzist okozva feloldott és szabaddá tett, általa – kárt nem
okozva – elégtételt vehettem az életen. A történteket felidézve megfogalmaztam,
ezzel magamban lezártam azokat, így lelkemben minden alkalommal tágasabb,
világosabb, szebb terembe léphettem.
Kicsit félve és izgatottan nyitottam ki emlékeim gondosan zárt ládikáját, ahol valaha megélt, legszebbnek tartott,
legemlékezetesebb élményeim, találkozásaim, várakozásaim, vágyakozásaim,
legszerelmesebb öleléseim, kacagásaim, békéim és ragyogó ékkőként megőrzött, az idők
során csillámlóvá csiszolódott viharaim rejtőztek.
Korábban nem voltam bátor a kulcsot a zárba
illeszteni. Féltem szembenézni a lelkem mélyén lapuló túlérzékenységgel,
hiúsággal, elfojtott agresszióval, tehetetlenséggel. A porlepte
rossz emlékek között azonban tudtam, hogy lennie kell olyannak is, ami felemel és megerősít. Ez adott végül erőt szétválogatni, lefújni
róluk a port, kifényesíteni a valaha volt szépet, megsimogatni, elfogadni,
megszeretgetni és elengedni a fájdalmas tapasztalatokat.
Az írással önmagam olyan békés, belső,
megbonthatatlan nyugalmát akartam felépíteni, ami tud kifelé ragyogni,
melegíteni, de a mélybe, a lényegeshez nem érhet el semmi, ami megzavarhatná a
ragyogás forrását. Tudtam: tüzet kell odabent rakom, de nem olyat, ami fájón
éget, hanem meleget adót, világítót, otthonosat, amiből bőven jut másnak is. Az akkori tüzemnél csak a saját védelmemre, horzsolásaim ápolására
volt energiám.
Elszántam magam és engedve a belső késztetésnek,
hónapokon át, naponta több órán keresztül jegyeztem le a valaha átélt
életeseményeket, ennek köszönhetően a gyötrelem enyhült bennem. A történések felidézését, újraélését
követő tisztító, feszültségoldó zokogás után békesség költözött
belém, és elfogadó belenyugvás árasztott el. Hiszen tisztában voltam vele, hogy mindennek oka és értelme van az életben, nincsenek véletlenek, és ami
történt velem, azt én okoztam, hoztam az életembe tetteimmel, gondolataimmal,
érzelmeimmel, félelmeimmel, elvárásaimmal, döntéseimmel, vagy szeretetem erejével. Miért is vádolnék bárkit? Magamat sem hibáztatom. Sorsomban a kifogásolható és helytelennek tartott egykori döntések és
választások ott és akkor megfelelőek voltak, mert éppen a kívánt
megtapasztalást hozták elém.
Még nem írtam ki magamból mindent, de a terápia elérte a célját. Az önmegismerésen kívül az
önkifejezés nagyszerű módjára leltem, az írásba beleszerelmesedtem, és szeretném a tőlem telhető legtöbbet kihozni ebből a románcból.
Ösztönösen, képzettség nélkül vetettem bele magam a
tevékenységbe, önmagamért, az írás öröméért. Célom nem irodalmi alkotás
létrehozása volt, s ha valamennyire sikerült is a kritériumoknak megfelelnem,
azt csak az évek során, több száz könyv elolvasása nyomán tudattalanul rögzült
tapasztalt formák, és szabályok felismerése tette lehetővé.
Ha szembesítenének alkotásom hiányosságaival, a
kritika megérintené maximalizmusra való törekvésem, mégse lennék képes szakítani
újdonsült szerelmemmel, és nem hajítanám el a tollat, a klaviatúrát. Biztosan
nem, mert bár nem tökéletes írást követtem el, reményem szerint, talán önmagamon kívül másnak is szolgálhatok általa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése