Azt kérte az olvasó, írjak a szerelemről.
A másik meg, hogy írjak a barátságról.
Hogy milyen?
A legjobb, hogy nem lehet akarni, tenni érte, csak lesz. Olyan, mintha meglesnének és kilőnének. Vénusz fia orvlövész, a gyanútlanok a kedvencei.
Egy döbbenet. Hogy mit mozgat meg az emberben. Mikre rá nem veszi.
Tizenhét éves lesz tőle az ember.
Úgy írja le a nevét egy kockásfüzet-lapra kétszáznegyvenhétszer, úgy fagy át egy épület előtt, és úgy örül, ha megérkezik, úgy les minden sarkon fordulót, úgy fabrikál idétlen ajándéktárgyakat.
Játék ez az egész, de olyan, hogy mennybe megy az ember tőle, és aztán (!) bele lehet halni.
Mert az ember a teljes bizonyosság és a mardosó kétely között tíz percen belül is tud vibrálni.
Fontossá felfénylő nüanszok és bagatell haragok. A félelem, hogy már nem szeret, hogy elveszik tőlem. És a boldog biztonság, hogy csakis.
Nem lehet elégszer mondani, hogy te, te, hogy szeretlek, te drága, édesss, sőt, újabban: kedvellek, szimpatikus vagy, szívesen meginnék veled egy kávét.
Úgy dobbanok ma is, amikor a telefon kiírja ama csodálatos, kételemű nevet, pont úgy, mint amikor először szólt ez a telefon, a hivataloskodás már izgalommal átitatott korszakában, a pre-egyetlenem érában, amikor még csak a szívem tudta, mi lesz itt.
Összenézés újságcikk és grillrács és göndörgyerekfej fölött sülnek a húsok.
Várni és megérkezni, ó!
Tényleg döbbenet, mondják mások is.
A saját testét formásnak és gusztusosnak érzékeli az emberlány. A melle kitelik. Viszi végig a világon át. Akárkinek levágja akárhány fejét. Sérthetetlen. Mit neki acsarkodás. A szerelem:önvaló. Őt szeretik, s aki acsarkodik, azt meg senki.
Tényleg sugárzik, mondják mások is.
De azért tulajdonképen hogyan láthat engem, pont engem, halandót vonzónak ez a tökéletesség?
Végigmondja az emberlány az összes dátumot. Randevúkat, első, második és negyedik csókot, szexuális stádiumokat, fájdalmakat, legszebb levelet, ajándék noteszt, lecsöpögő meggyfagyit, különlétet és egymásba csattanást.
Elmosolyodik, pont akkor amikor az ország egy messzi pontján is a másik.
Felfénylik a világban a rendezőelv. Értelmük lesz a dolgoknak. Megmutatkozik a legjobb verzióm: a vicces, a kamaszos, a csitri, a bölcs, a laza, a nagyvonalú, a kreatív, a szépséges. Jogot formálok a mindenségre. Kié lenne másé?
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.
Jóvá tettél.
És hát a testi szerelem csodája. A módosult tudatállapot. A zsongás, a sejtmilliomok áradása. Egy madár kiált. Vagy én?
A teste, a csoda. Ahogy innám bármijét, minden ismerős és minden elképesztő. Azonosság és másság. Más fényben, más szögben és kedden megint más.
A testem érzete. A bőröm, a kipárolgásaim, a mozdulataim. A mosolyom innen nézve, és a mosolyom az ő szeme tükrében. A szeme közelről, orr csókol orrot: küklopsz. Ahogy az arcbőröm belülről is szép, innen nézve is, mert ő amonnan szépnek látja. A testem, amint kompetens, és tudja pontosan, és arra megy, amerre a két öröm elviselhetetlenné szorozza egymást.
A tökéletes illés, finom kommunikáció, finom rezdülés, az épphogy lepkeszárny és a drasztikus erő.
Hogy talán először fordul elő, hogy nem tudom végigmondani a szokásos krono-racionalitással, mi hogyan történt a lepedőn, és nem zavar a szösz, a szúnyog, a beszakadt köröm, mert kiragad ezekből a centrifugális erő.
A közelség. Egymás tudása, teljes bizalom, titkai ismerete és őrzése. A közös titok.
Nincs szégyen, sodrás van, nyílás, gyógyulás, folyékony mosoly.
Van, hogy hajlok, engedek, van, hogy sodrok, mindig az a pont jó, amelyik van.
A szagok és textúrák. Ínyemre tapad a szerelme.
A játék, pici poénok, kedvességek, a pillanatokban felfénylő újdonságok, a céltalan önfeledkezés, a mámor.
A bőr. Nagy bőrfelület, amíg a szem ellát, és minden milliméterére fér harmincnégy és fél csók. Ni, egy anyajegy!
Tökéletes.
Az orgazmus. Hogy ilyen fajtája is van. Verődik tovább a galaxisban.
Hogy ilyenkor azt érzem, sose halok meg.
Hát ilyen. És még tízezer szó és egymillió csönd.
Majd a barátságról is írok.
http://csakazolvassa.hu/2014/09/24/milyen-is/
