2012. márc. 31.

Tépelődés

Az elmúlt hónapban megemlékeztem lányom egy barátjáról, aki autóbalesetben elhunyt. Friss szakitásukat követően következett be a tragédia. Az én gyermekem teljes szivével szerette azt a fiút, de tisztán látta, hogy annak életvezetése, felfogása, túl fiatal kora és ennek okán felelőtlensége, éretlensége miatt a kapcsolat életképtelen. 
Eltelt két hónap és a lányom elfogadta egy minden tekintetben hozzá illő szerelmes fiú közeledését, de előző párja nem tudott belenyugodni a szakitásba. Követte mindenhová, a háza előtt aludt a hóban, éjszakákon át álldogált a munkahelye előtt, és szünet nélkül csörgette telefonját. Nagyon szenvedtek mindketten. Az előzmények ismeretében tudom, megértem és helyeslem, hogy miért nem merte, tudta vállalni kislányom ezt a kapcsolatot, bármennyire is kötődött a fiúhoz.

Első szerelmét a kommandósok szedték ki mellőle az ágyból az éjszaka közepén. Csodálatos, lángoló szerelemmel izzó kapcsolat volt, épp csak elkezdődött. A fiú kábitószert szállitott, lebukott. Évekig tartottak a kihallgatások, a vizsgálat, a per. Négy évet ült a fiú...megérdemelten. 
Másodszor Ausztriából szöktettem haza a lányt hatalmas hóviharban egy éjszaka. Csak a város nevét tudtam és egy utcanevet, ahol megtalálhatom. Szerelemnek indult ez is, agresszió lett belőle. A hogy vettem a segélyhivást, autót keritettem és indultam. Éjszaka teljesen reményvesztetten autóztunk a város utcáin. Tűzoltókba botlottunk, s annyit hisztiztem nekik magyarul, hogy hivjanak taxit, aki elvezet minket a cimre, hogy rendőrt hivtak. Azok aztán rövid idő alatt feladták a kétnyelvű vitát és rendőri felvezetéssel értünk el a ház elé, ahol az erkélyen integetve, összefagyva találtam meg a lányom. Pár percünk volt összepakolni és elmenekülni a munkából megérkező párja elől.

Harmadszor háromhavi házasság után a pszichiátriáról hoztam ki. Már a házasságkötés másnapján elővette a férje a vodkás üveget, s utána le sem tette, csak ha újat vett a kezébe. Mai napig nem értem, hogyan nem vettük észre, hogyan tudta igy leplezni az alkoholizmusát. Hatalmas csalódásában a lányom nem evett, ha evett ki is jött belőle. Nem tudott aludni, csak sirt, mig egy nap legyengülve összeesett és betörte a fejét az üvegasztalon. Magához tért, hivott mentőt magának, mert a férje éppen valami szórakozóhelyen múlatta az időt sértődötten, mert nem ment el vele. Negyvennégy kiló volt akkor a lány, a férfi száztiz, de amikor elém állt a a kórházban, azt mondtam neki, én viszem haza a lányom, soha többet nem engedem vissza hozzá és ha nem takarodik el azonnal, ledobom a lépcsőn. Egy évbe telt, amig rendbe jött a gyerekem és kigyógyult a szerelemből, mert még akkor is szerette a férjét. Elváltak. Aztán jött Dominik. Újra egy problémás, nagyon szerethető emberke. Meg is lett szeretve. Aztán jött a felismerés és a szakitás. Ezt követte a tragédia.

Pár hónapja kaptam itt egy olvasómtól egy szivhezszóló, tanácskérő levelet. Ennek a lánynak meghalt az első szerelme. Házasságban él, gyermeke van, de nem tudja feledni azt a másikat. Vele álmodik, örökké rá gondol. Annyira erősen kötődik hozzá, hogy ez a kötődés erősebb bárminél, ami az élőkhöz kapcsolja. Menne is utána, vissza is hozná, ha lehet. Örökké azon rágódik, mi lett volna, ha vele marad, ha őt választja, ha másképp alakulnak a dolgok. Szeretne kapcsolatot létesiteni az elhunyttal, kérdezni tőle, beszélni vele.
Akkor irtam választ, adtam tanácsot. De ezt az esetet már elfeledtem.
Tegnapelőtt kaptam egy levelet a lányomtól. Mindent leirt, amit szóban nehéz lett volna elmondani, ami kikivánkozott belőle éjszaka, amikor egyedül volt otthon és álmatlanul gondolatok gyötörték.
Válaszoltam neki, szintén levélben. 
Aztán tegnap a munkahelyen eszembe jutott annak a segélykérő idegen nőnek a levele, hogy az mit tartalmazott, s hogy neki mit válaszoltam. Sokkolt a dolog.  Megdöbbentem a hasonlóságon. Összehasonlitottam a két választ. Mit irtam, tanácsoltam egy idegen embernek és a saját gyermekemnek szinte ugyanazon problémával, fájdalommal kapcsolatban. 
Vajon úgy válaszoltam egy ismeretlennek is, mint a saját lányomnak, vagy úgy válaszoltam a saját gyermekemnek, mint egy idegennek? 

Most már nem emlékeztem, nem hoztam kapcsolatba a két esetet. Nagyon hasonlóan, szinte ugyanúgy reagáltam. Az ismeretlen nő nagyon hálás volt és azt irta, a válaszom után minden könnyebb és világos számára. De lehetséges, hogy a lányom számára nem voltam eléggé "anya"?
Félek, hogy egy szivből jövő ölelés sokkal többet jelenthetne számára minden okos szónál.
Édes Istenem!
Miért van az, hogy én soha senkit nem tudok megölelni?

2 megjegyzés:

  1. Mindig itt vagyok, mindent elolvasok, megnézek, akkor is, ha nem jelzem. Nagyon tanulságos, bár szomorú történet. A csoda az benne, hogy a lányod újra, és újra fel tud állni. Nem véletlenül. Te úgy érzed, hogy soha senkit nem tudsz megölelni? Mit gondolsz, mit tesznek a jókor érkezett, segítő szavak? A mentés, a megmentés, lehetetlen helyzetekből? Átölelik, megölelik, óvják, vigyázzák azt, akit szeretsz, és akinek mindezt ajándékozod: éreznie kell! Jó anya vagy, senki sem írhatja elő a gyermekének, hogy mit tegyen, mert annál rosszabb helyzetek alakulhatnak ki. Igaz így is, de ebben az esetben elszámolással csak önmagának tartozik. Megtapasztal, és megért. Van, akinek nagyon ki jut, a legjobb szándéka mellett is, és meglehet minél jobban kerülné, annál jobban belebonyolódik. Furcsák ma az emberek, nem nehéz mellényúlni, különösen annak, aki hinni mer még a jóban, és szépben. Nem akarok hosszú lenni, de higgy nekem: nemcsak fizikai ölelés létezik. Sokszor a leírt, kimondott szavak, szorosabban ölelnek, de jobban is kínozhatnak fordított esetben egy nagy pofonnál.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a virtuális ölelést. Viszonzom. :)

    VálaszTörlés