Csütörtökön reggel hat órakor, munkakezdés előtt összehivott bennünket a művezetőnk és közölte, hogy délután egy óráig eldönti, ki lesz ötünk közül az a kettő, akiknek megköszöni az eddigi munkáját és akik megkapják a felmondásukat. A döbbent csöndben kolléganőim elváltozott arcát figyeltem. Meglepetés, félelem, döbbenet tükröződött rajtuk.
Tavaly november végével befejeződött a leépités és az év utolsó munkanapján úgy búcsúzott tőlünk a főnökünk, hogy mindenki nagyon kösse fel az alsóneműjét, mert januárra már annyi megrendelést kapott a cég, hogy a csökkent létszámmal alig fogjuk győzni a munkát.
Erre tessék...
Az elbocsájtás hallatán bennem nem mozdult meg semmi. Mintha nem ért volna váratlanul, pedig...de.
Ahogy a többiek, úgy én sem sejtettem semmit. Mégis...ugyanaz, mint a kórházban...derűsen, mosolyogva vettem tudomásul, hogy esetleg mennem kell.
Ma már szombat van. Még semmi hir. Változott a helyzet. A művezető próbál egyezkedni a vezetőkkel, hiszen ő tudja csak igazán, milyen kevés embere van, s ha még csak kettőt veszit, már nem tudja hozni a műszak az elvárt teljesitést.
Hétfőn éjszakára megyünk. Akkor fogjuk megtudni, mire jutott...megyünk, vagy maradunk.
Aki ebben az országban él, tudja mit jelent ma munkanélkülivé válni egy ötven év feletti nőnek.
Ha maradnom kell, maradok. Ha menni kell, békésen kisétálok a kapun, tudva, hogy semmi nem történik ok nélkül. Valahol, valami már rám vár. Új feladat, új lehetőség, új kihivás.
Még a kórházban dolgoztam, amikor már tudtam, hogy egy gyárban nekem még ha rövid időre is, de "jelenésem van".
Talán letelt az időm, megtanultam, amit kellett, bepótoltam, amit elmulasztottam, alkalmazkodtam, elviseltem, megszerettem, ami elől előző alkalommal elmenekültem.
S most letellett a mandátumom?
Még két nap...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése