Ölelj át!

A munkáltatótól nehezen kierőszakolt két napot idős szüleinél töltötte. Az úton odafelé érzelmek és gondolatok nélkül nézte az elrohanó, egyre ismerősebb tájat. A kötelességtudat hozta, hogy idős, beteg szüleinek örömet okozzon.

Eseménytelenül, lassan vánszorogtak a percek a szülői házban. Nem beszélt, inkább hallgatott. Az öregek meséltek. A hallott nevek már szinte semmit nem mondtak számára, olyan régen elkerült a faluból. Megtudta kinek született gyereke, kinek halt meg rokona, ki szeretett, ki bántott meg kit, ki rossz, ki jó.

Nem rohanták meg a gyermekkor emlékei, nem érzett semmit, nem gondolkodott. Jött, mert hivták, várták, s mert tudta, örülnek neki.

Dolga nem lévén, sétára indult. Jött-ment az autóút nélküli, járdákkal behálózott, veteményesekkel, virágoskertekkel dúsan beültetett, fákkal, bokrokkal bőven boritott lakótelep dimbes-dombos tájain, s nézelődött. Szép itt. Csend van és nyugalom - gondolta.

A szülői ház felett közvetlenül nagy domb emelkedett szőlőtőkékkel, gyümölcsfákkal sűrűn beültetve. Arra vette útját. Szilvát szedett kosárba, s mig haladt fel a domboldalon, minden második szőlőtőkéről megizlelt egy szem gyümölcsöt. Édes az idei termés, mint a méz - állapitotta meg.

A hatalmas diófa alól valaki kéretlenül felszedte már a lehullott diót. Ötven kilósra fogyott könnyű testét gyárban edzett izmos karjaival könnyedén húzta fel a fára, s minden érett gyümölcsöt a földre rázott róla szülei örömére. Aztán egy lendülettel leugrott, s a törzsnek támaszkodva a távolt kémlelte. Ahol állt, onnan az egész határt belátta. A távolban magas dombok látszottak, oldalukon csöpp falvak ültek, fehér falaikkal, templomtornyukkal messzire kiáltottak.

Itt jó lenne házat épiteni, s a teraszon megpihenve mindig csak a távolba, messzeségbe nézni.

Talán a szokatlanul erős vidéki levegő tette, vagy valami más, de szemhéja folyton lecsukódni indult, teste aludni vágyott.

Semmi nem történt ebben a két napban. Csak figyelte, hogyan élnek, ténykednek az öregek. A napi ritmust, rituálékat nem módositotta lányuk jelenléte. Csak egy teritékkel több került az asztalra, még egy tiszta törülköző lógott a fürdőszobában, és egy vetett ággyal több lett a szobában.

Két nap múltán hazaérkezett. Szülei talán most is a teraszon üldögélnek, s vizizű kávéjukat kortyolgatva arról beszélgetnek, mennyire más lett, mióta utoljára találkoztak. Feltűnően szótlan volt, egykedvű, vagy elgondolkodó, csendes és visszahúzódó. Az okát nem tudhatják pontosan...nem is kérdezték. Sok mindent tudnak gyermekük életéről, gondjairól, megbeszélik: "nehéz neki."

A lány közben otthonába érkezik. Már csak a vidékről hozott gyümölcs emlékezteti arra, merre járt. Pár óra alatt végigtakaritja az amúgy tiszta lakást, majd mint vendég, úgy ül le a szobájában.

Itt minden az enyém. Minden rólam szól - gondolja. - Miért nem érzem hát magaménak? Ahogy a tárgyak, úgy ez a test, amivel élek, s ez az élet sem az enyém. Idegennek érzek mindent. Az otthon nem az én otthonom, a munkám nem az én dolgom, örömet okozó tevékenységem nincs. Családom, barátaim eltávolodtak, kötődésem sincs senkihez.

Élek, mert lélegzem, mert dolgozik a szivem, van keringésem, működik az anyagcserém, az idegrendszerem, az izmaim. Munkahelyre járok, mert keresetem kell legyen, hogy a társadalmi kötelezettségeknek eleget tehessek, a számlákat kiegyenlithessem, s a testemet is táplálni, ápolni kell.

Ennyi az élet? Erről szól az élet? Amúgy beszűkűlt élettér, motiválatlanság, eseménytelenség... Holtpontra jutottam. Ez igy számomra élhetetlen állapot. Csak nézek a távolba és nincs gondolatom. Érzem, ahogy egyre gyengülök elszáll az idő és vele inall az akarat.

Lassan minden erő elhagy, mégis tudom, hogy újból talpra állok. Tudom! Tudom! Tudom!

Ne hagyj el,ölelj át Istenem!