Csak mesélek...

  Magánéletemben sok minden történt az elmúlt öt év alatt. Az események főleg gyermekeimmel kapcsolatosak, de keményen igénybe vették az én időmet, tűrőképességemet, erőmet, türelmemet és
szeretetemet.
  Időközben egyik gyermekem huszonegy évesen apa lett. Az anya először lemondott a gyerekről, mondván, hogy ő még fiatal,élni és szórakozni szeretne. Aztán amikor a gyermektartásdij szóba került, visszalépett. Úgy gondolta, ő keveset keres, nem fizet, viszi a gyereket, a nagymama, az ő anyja majd felneveli. Nem adtuk. Két évet pereskedtünk, mire a fiamnak itélte a kicsit az anyacentrikus biróság.
  Másik fiam, a legidősebb kiment az idegenlégióba. Azt mondta, ebben az országban lehetetlenség normális munkabérből lakást venni, családot alapitani.

   - Megszerzem az élethez szükséges pénzt, vagy pusztuljak el ott - mondta elkeseredetten, s nem tudtam ellenérvekkel szolgálni minden kinzó anyai ösztön ellenére sem. Hónapokig vártam, rettegtem, hogy aláirja a szerződést és ezzel megpecsételi a sorsát. Aztán egyszercsak megjelent, mondván:
  - Hazajöttem. Ott senki nem normális. Az ép eszemre nagyobb szükségem van.
  A lányom párkapcsolataiban való melléfogásaitól szenvedett és vele én is.
  Első párját kommandósok szedték ki mellőle az ágyból éjszaka kábitószerkereskedés vádjával négy hónapnyi kapcsolat után.
Nagy szerence, hogy lányom semmit nem tudott a viselt dolgairól.
 

  A második férfi Ausztriában élt. Vele is összeköltözött pár hónap után. Hamar kiderült, hogy egoista, féltékeny, brutális állatként viselkedik a hétköznapokban. Télen, derékig érő hóban, éjjel mentem megkeresni nyelvtudás nélkül egy idegen városba. Azt sem tudtam merre induljak, hol lehet a megjelölt utca, északnak, vagy délnek. Eltökéltem, hogy ha minden házba be is kell kopogjak, a lány nélkül nem megyek haza. Éjjel az utcán dolgozó tűzoltókat zaklattam, taxit követelve rajtuk, aki majd elvezet előttem haladva a megadott cimig. Ők szóltak a rendőröknek, akik szintén megunták, hogy nem értünk szót és intettek, menjek utánuk. Igy hát rendőri felvezetéssel jutottam el a házig, aminek teraszán reményvesztetten, csonttá fagyva találtam meg a lányomat.
  A harmadik férfihoz szintén pár hónap ismeretség után, de már hozzáment feleségül. Ismét pár hónap után a pszichiátriáról hoztam ki. Férje addig titkolt alkoholizmusát nem leplezte tovább, mértéktelenül inni kezdett, csavargott. A lányom nem evett, nem aludt mellette, mig egy éjszaka az ágyból kikelve összeesett, beverte a fejét az üvegasztalba, eszméletét vesztette, a párja ezalatt egy éjszakai szórakozóhelyen jól érezte magát. Magához térve magának hivott mentőt a vérző fejű lány. A kórházban ellátták a sebét, majd felismerve a pszichés problémát, kimerültséget, átszállitották a pszichiátriára, ahol ismerős kollégák felismerték és értesitettek.
 

  A férje is megjelent, aktivan érdeklődve, hogy mi történt és mélyen sértve érezte magát, miért nem őt értesitette a lányom a bajban. Odaálltam a kétajtós szekrény méretű százkilós férfi elé és azt mondtam neki, nem engedem többet hozzá alányom, én fogom hazavinni és ha nem takarodik el tüstént, úgy lehajitom a lépcsőn, hogy nyakát szegi. Sarkon fordult. Azóta nem láttam.
  A válást közös megegyezéssel azonnal kimondták.
 
  Sorolhatnám a hasonló eseményeket. Nem teszem. Ennyi elég izelitőnek. Elmúlt. A jelenben is van tennivaló bőven.