Az öreg lelkek jellemzői

1. Soha nem érzik azt, hogy igazán megértenék őket

Mivel mások a meggyőződéseik, érdeklődéseik és elképzeléseik, az öreg lelkek úgy érzik, a környezetük soha nem érti meg igazán őket. Gyakran érzik úgy, hogy elválasztja őket valami a világ többi részétől.

2. Zárkózott, magányos embereknek bélyegzik őket

Az öreg lelkek gyakran a társadalmon kívül rekednek. Még ha vannak is barátaik, ők a csoport „fekete bárányai”. Másnak és egy kicsit furcsának tartják őket az emberek. Ahelyett, hogy időt szánnának rá, hogy megismerjék és megértsék őket, gyakran eltaszítják őket, és magányos, maguknak való embereknek bélyegzik őket.

3. Gyakran elítélik őket azért, mert a megérzéseik alapján döntenek

Az öreg lelkeket az intuíciójuk vezérli. Ha valami legbelül irányt mutat nekik, akkor hallgatnak erre az érzésre, és elindulnak azon az úton. Mivel hajlamosak az érzéseik alapján dönteni, azok, akik ezt nem képesek megérteni, gyakran ítélkeznek felettük.

4. Más elképzeléseik vannak a szórakozásról

Egy öreg léleknek nem kell feltétlen vidámparkba mennie ahhoz, hogy jól szórakozzon. Örömét leli az apró pillanatokban is, és vonzza a természet. Egy hétvégi kirándulás, egy turmix kortyolgatása, miközben a naplementét nézi, vagy hintázás a parkban – ezek a dolgok teszik igazán boldoggá.

5. Szeretnek egyedül lenni, és ez hatással lehet a kapcsolataikra

Az öreg lelkek néha kifejezetten elszigetelődnek másoktól. Szeretnek a családjukkal és a barátaikkal lenni, de egyedüllétre is szükségük van. Ha a szeretteik nem értik meg az egyedüllét irányi igényüket, az problémákat okozhat a kapcsolataikban.

6. Vonzzák az idegeneket

Van valami az öreg lelkekben, ami arra készteti az idegeneket, hogy közeledjenek hozzájuk, és beszélgetést kezdeményezzenek velük. De ha folyton meg kell hallgatniuk másokat, az megerőltető és kimerítő lehet. Nehezen tudnak eltávolodni, és kilépni egy beszélgetésből, mert bizonyos mértékű kötelességtudatot éreznek mások meghallgatására.

7. Néha nehezükre esik választani a különböző lehetőségek közül

Az öreg lelkek kicsit másképp szemlélik az életet. Végtelen sok lehetőséget látnak meg, számtalan nézőpontból. Bár ez nyitottabbá teszi őket, néha teher is lehet. Nehezen hoznak döntéseket, és gyakran gondolkodnak el azon, vajon a jó úton járnak-e.

8. Nem biztos, hogy valaha is igazi otthonra lelnek

Minden öreg léleknek fontos, hogy megtalálja azt a helyet, ahová úgy érzi, valóban tartozik. Viszont folyamatosan azt érzik, hogy nem tartoznak oda, ahol éppen vannak, még akkor sem, ha a családjuk, barátaik veszik körül őket. Sokszor egész életükben egy lelki társat, vagy rokonlelket keresnek, és azt a helyet, amit valóban az otthonuknak érezhetnek.

Ne menj tovább!

Ha mostanában valaki megnyitotta a blogot, az első bejegyzések láttán lehet, hogy azonnal kilépett mondván: ja, ez csak egy macskás öregasszony blogja. Valóban több mint egy év alatt nem tettem más bejegyzést. De az öregasszony majdnem stimmel.

Hatvankét éves leszek. De már öreg lélekként születtem, mint sokan. Láttam és tudtam kezdetektől, amit kevesen. Már nem tervezek, csak élek. A lényegen túl vagyok, a maradék időt eltöltöm ahogy jön és ahogy kapom.

Az életem kezdetén apám öngyilkos lett, de előtte módszeres kínzásokkal kikészítette amúgy is terhelt sorsú anyámat, aki gyengült idegrendszerével rombolta gyermekkoromat. Középiskolából filmesek válogattak ki egy film főszerepére, ami végülis nem készült el, de az iskolát abba kényszerültem hagyni gyűlölt matematika tanárom segedelmével.

Első munkahelyemen ismertem meg a férjemet. Négy gyermekünnk született, akiket férjem megbízhatatlansága és kicsapongó életmódja miatt szinte egyedül neveltem fel.

Közben négy tanfolyamot végeztem el, három és négy műszakban dolgoztam. Tizenöt munkahelyem volt ezalatt, az utolsón éppen tegnap vizsgáztam le a betanulási idő leteltével. Ennyi helyen kellett betanulnom, megszoknom és elviselnem az új tennivalókat, főnököket, munkatársakat, megfelelni az elvárásoknak. Súlyos betegségek, leépítések, több kereset, vágyott tennivaló és kirekesztettség, igazságtalan bánásmód volt oka a váltásoknak, de soha nem a megbízhatatlanág, meggondolatlanság és restség.

Tizennyolc éve váltam el. Azóta legkisebb fiammal élek. Volt párommal jó a kapcsolatom, társra nem akadtam, nem is keresgéltem, a sors meg önként nem adott. A vásárolt lakásomat elvesztettem, de aki megvette a banktól, a haszonélvezetet rám iratta, van otthonom halálomig.

Igyekszem minden az életemben részt vevő emberrel jó kapcsolatot kialakítani, de barátom, bizalmasom nincsen. Könyvben írtam meg életem történetét, amire méltán lehetek büszke.

Éltem külföldön, két alkalmommal mentettem ki saját kezüleg életveszélyes helyzetben élő gyermekeimet. Láttam, tapasztaltam borzalmas, undorító, fájdalmas dolgokat munkahelyeken, kerültem el életellenes támadásokat.

Küzdelem, harc az állandóan jelen lévő anyagi kilátástalansággal, társtalansággal, kiközösítettséggel, az emberek közömbösségével, szívtelenségével már elhalkult bennem.

Teszem a dolgom töretlenül és élek kedvem szerint. Nem számolok a jövővel. A magamé már nem aggaszt, csak a gyerekeimé, a gyermekeinké és lemondó keserűség él bennem amiatt, hogy merre tart a világ. 

Csak annyit akartam mondani, ha ide belépsz, lapozgass! Ahogy én a mai napig, úgy te is támogatásra és megerősítésre lelhetsz a bejegyzések között. Kellemes időtöltést és megnyugvást kívánok!

 Julcsa nem haverkodós macsek. Egy napig voltam távol.

Ez pedig egy “Többet nem mész sehová!” kijelentés macskául.

 Boldog karácsonyt kívánok!

Julcsa idén egyedül őrzi a fát.

Szofi

Súlyos betegséggel küzdő cicánkat, Szofit el kellett engednünk. Elaltattam, és a döntés súlya, ha jót tettem is vele, kegyetlenül nyomaszt. Egy erdőből mentettük olyan állapotban, hogy az állatorvos a cicát meglátva a szívéhez kapott: Milyen helyről szedték össze ezt az állatot?

Tizenegy év telt el azóta sok emlékkel, összebújással. Aki szeretett már állatot, az érti: nagyon fáj.

Találd meg az utad...

Az erős embert mindenki csodálja.

Folyton azt hallja, milyen jó, hogy ilyen erős, hogy ennyit kibír, hogy nem roppan össze az élet súlya alatt.

Az erős pedig csendesen mosolyog, van amikor megvonja a vállát, és továbbmegy.

Mert erősnek lenni fájdalmas.

Az erőt mindig megelőzte a gyengeség, amikor kifordult a négy sarkából a világ, amikor érezte, nincs tovább. Amikor kihagy a szív ezer meg egy ütemet, amikor már annyira fáj, hogy nincsenek könnyek, és nincs vigasz.

Az erős nem azért rendíthetetlen, mert azzá született.

Dehogy.

Az erős ember megjárta a poklot, átélte élete legnagyobb fájdalmát, feladott már ezernyi reményt, és tudja, legyen bármennyire rossz, legyen bármennyire nehéz, az élet megy tovább.

Így hát nap mint nap felszedi élete összetört darabjait, összerakja, és megy tovább. Mert tudja, hogy valahol mindig van egy út, ami az övé, amit járva talán ismét önmagára talál.

Todorovics Rea

Őszi szabadság

A hosszú nyári táppénzes időszak miatt a bent maradó szabadságokat ki kellett venni, így én most vagyok szabad. Bár a fiammal élek, jórészt egyedül töltöm a napokat. Rokonaim alig élnek a közelemben, szoros kapcsolatot nem tartok senkivel, így ha az amúgy rendben tartott lakásomat puccba vágom, egyéb elfoglaltság után kell néznem. Nem tudok tétlenül ücsörögni, órákig számítógép és televízió előtt lenni, mindig kreatív tevékenységet keresek az idő eltöltésére, vagy olvasok. A fiam nagy lelkesedéssel nyomta a kezembe az általa befejezett könyvet, ezért belefogtam Matthew McConaughey Zöldlámpa című életrajzi regényébe. Először nem tetszett, de rászántam magam a folytatásra és nem bántam meg. Nem az irodalmisága fogott meg és tartott mellette, inkább az író személyisége és sajátos gondolatai.

Hirtelen támadt ötlettől vezérelve kutattam az interneten, jártam piacon és kézműves üzletekben, és néhány nap alatt helyes kis készletre tettem szert, amivel kreativitásomat is kiélhetem. Bár még nagyon messze van karácsony, és könnyebb lett volna az ünnepi kütyükkel teli boltokban beszerezni a kellékeket, izgalmasabb volt felkutatni őket. Hungarocell csomagolóanyagot szereztem, megfaragtam, legletteltem, festettem és berendeztem a kis tárgyakkal. Négy karácsonyi falut készítettem, amiket ajándékba fogok adni, ha itt lesz az ideje. Úgy gondoltam amikor belekezdtem, hogy elbütykörészek vele november végéig, de vitt a lendület, a szeretet, ami elborít, amikor valamit készíthetek, létrehozhatok. Most becsomagolva várakoznak a szekrény tetején.

Tegnap a volt páromat látogattam meg. Daganatos beteg, kemoterápiára vár. Megkívánta a chilis babot, főztem neki és sütöttem kakaós kakaós kalácsot, amit anyósom szokott készíteni. Csomagoltam mellé fájdalom csillapítót és kibuszoztam hozzá a város másik végébe. Ma gyönyörű idő van, sétálni fogok. Van egy szintén nagyon bezárkózva élő barátnőm, talán magammal rángathatom. Ha nem, akkor megyek egyedül. Nem lesz furcsa, megszoktam.

Vasárnap író-olvasó találkozó lesz két írónővel a szabadban, a víztoronynál, akiknek a nyáron jelent meg a könyvük. Mindkettőt én korrektúráztam és mivel nem fogadtam el érte pénzt, bevasalom rajtuk a dedikált ingyen példányokat.

Ülök az ablaknál, alattam a város. A táj még nem öltözött őszi díszbe, de hamarosan szépséges lesz a látvány. Most készülök és elindulok. Nagyon szeretem az őszt.

Magányosság...

A magány nem olyan emberek hiánya, akikkel beszélgetni, lógni, randizni vagy szexelni lehet...... ez a hiány.
A magány nem az az érzés, amit a szeretteink hiányában élünk meg, akik nem tudnak visszajönni...ők hiányoznak.
A magány nem az az önkéntes visszavonulás, amit időnként magunkra szabunk, hogy gondolatainkat igazítsuk...... ez az egyensúly.
Nem az akaratlan bezártság, amit a sors kényszerít ránk, hogy felülvizsgáljuk az életünket... ez a természet alapelve.
A magány nem a mellettünk lévő emberek üressége... ez a körülmény.
A magány sokkal több ennél...
A magány az, amikor elveszítjük önmagunkat, és hiába keressük a lelkünket.

(Francisco Cândndido Xavier)

 „Ha nem mászod meg a keserűség szikláját, soha nem érsz föl a boldogság rétjére.”

Összeszorult torokkal emlékezem

Nem szoktam facebook bejegyzéseket kommentálni. Régebben azt tapasztaltam, írhatok bármilyen szép és kedves hozzászólást, mindig akadnak olyanok, akik azonnal ledorongolnak, mások szinte a torkomnak ugranak. 

Nem érzek kényszert a véleményem megosztására, mások meggyőzése, megváltoztatása, helyreutasítása végképp nem a feladatom. Meddő próbálkozás lenne amúgy is, mivel erővel, agresszívan küzd a többség, a maga igazáért. 

Tegnapelőtt mégis kivételt tettem. Sajnos ismét kisgyermek vízbefúlásáról szóltak a hírek.  A hozzászólók általában a szülők felelősségét firtatták, fejbelövést, ivartalanítást helyeztek kilátásba. Azonnal elhagyni készültem a bejegyzést, amikor megakadt a szemem egy kommenten. A hölgy társadalmi szintre emelte a problémát, miszerint manapság mindenki önző módon hagyja meghalni a más gyerekét, még akkor is, ha mellette történik a tragédia. Kivételesen válaszoltam neki.

"Segítenének, de nem veszik észre. A fuldoklás - ellentétben a filmekkel - nem látványos esemény. Az illető nem kapálózik, és nem kiabál segítségért. Minden erejével próbálja a víz szintje felett tartani az orrát és üveges szemmel, némán mered a semmibe." 

Kis idő múlva reakciókat jelzett a gép, visszapillantottam a bejegyzésre, és egy általános iskolai osztálytársam nevét is ott találtam a lájkolók között. Negyvenhat évvel ezelőtt ő volt az, aki osztálykiránduláson a strand vizében, orráig érő vízben ácsorgott mozdulatlanul, miközben mindenki biztatta, hogyan szökdécseljen a sekélyes víz felé. Nevettek rajta, ő pedig nem mozdult, rémülten bámult ránk. Nem voltam jó úszó, de odaúsztam hozzá, megragadtam a csuklóját, és magam után húzva biztonságos mélységig rángattam. Nevettem, amikor azt mondta, megmentettem az életét. Pedig úgy volt. 

Mélyen megrendített, hogy most képes volt egy ilyen cikket elolvasni, és nem csak a saját fuldoklása kapcsán. Ugyanis pár évvel később, kétéves kicsi gyermekét veszítette el, aki a saját házuk szennyvízgyűjtőjében lelte a halálát.

Ha akarod...

Hatalmas jó dolgunkban elfelejtjük mennyi érték van az életünkben. 

Csak rohanunk és toljuk magunk előtt nyűglődve az életet, mintha valami rohadt átok lenne az egész. Közben észre sem vesszük, hogy mennyi áldás vesz körbe minket. 

Egészség és szabadság. Ha ez megvan, mindent megkaptál. Fel sem tűnik a fene jó dolgunkban, mennyire törékeny is az élet. Csak élünk, búval baszottan, azzal az áldással, amiért másnak küzdenie kell. 

De mit nekünk egészség, hit, remény vagy tisztesség, amikor szar az élet, mert számlát kell fizetni, egyest kapott a gyerek, vagy épp utálod a munkád és különben is hétfő van. 

Hát elmondok én valamit. Az egészség és a szabadság, a döntés szabadsága az egész életed egyetlen mozgatórugója. Ha ezt elveszted, hidd el, mindent buktál. 

Törékeny és rövid a lét. Ígéretet Te sem kaptál, hogy könnyű lesz majd az élet, de arra igen, hogy csodaszép. 

Ha akarod. 

(Todorovits Rea)

 Az ember idővel megérti...  

Idővel az ember megérti, hogy minden történés a fejlődését szolgálja. Minden ember, aki bántott, csupán feladatát teljesítette, szembesített önmagammal. Az ember egyszer megérti, hogy a biztonságot nem keresnie kell, hanem megtalálnia önmagában. Mindegy, ki mit mond, a valóság a tettekben nyilvánul meg. Az ember idővel megérti, hogy a szerelem nem egy hatalmas fellángolás és testi vonzalom, hanem egy lélekben létrejött szövetség, melyben önmagát találja meg. Rájön, hogy az igazi szerelem nem feszültséget és félelmeket hoz, hanem biztonságot és megnyugvást. Idővel rájövünk, hogy az IGAZ emberek nem bántanak, nem aláznak, hanem biztatnak és támogatnak. Megértjük, hogy a sors mindig azokat az embereket veti elénk, akik hordozzák a fejlődésünkhöz szükséges információkat. Minden embernek saját valósága van, attól még ő nem rosszabb vagy jobb. Csupán más. Az ember idővel megérti, hogy nem kell mindenkit szeretnie. Elég elfogadni embertársainkat olyannak, amilyenek ők, bocsássunk meg nekik, ezzel már meg is oldódnak karmikus feladataink. Az ember megérti, hogy az igazság sokszor csak a lelkünkben létezik, hiszen a fizikai világ teljesen mást mutat. Idővel megtanul bízni az érzéseiben, hinni lelkének, és tisztában van vele, hogy senki más nem tudhatja, mi a jó neki, mint saját maga. Az ember idővel megérti, hogy mindig van választási lehetősége. Mindegy, mi történt a múltban, ma mindent újraírhat. S ha megváltoznak érzései a régi eseményekről, változik a múltja, s nem lesz hatással a jövőre.Az ember megérti, hogy mindegy, ki mit mond, csak az a biztos, amit ő megtesz. Hogy nem alapozhatja jövőjét a másik ember szavára, s nem hibáztathat mást élete alakulásáért. Ha rossz döntést hoz, nem fél kijavítani azt. Nem beletörődik, hanem bátran változtat irányt. Tudja, ha semmit nem tesz, minden marad a régi. Az ember idővel rájön, hogy egyedül érkezett ebbe a világba, s egyedül távozik. Hogy e két esemény között mi történik, kizárólag tőle függ. Senki nem tudhatja, mennyit tölt itt, ezért a jelenben él, kiélvezi léte minden pillanatát.

Idővel az ember megérti, hogy nem az a fontos, mit hozott a bolygóra, hanem az, mit hagy maga után...

(Guzsik-Mohácsi Viktória)

...mert sorsából tanul az ember...

ha akar... ha tud!

 Augusztus tizenegyedikén lesz tíz éve annak, hogy ezt a blogot megnyitottam. Mindennapi tépelődéseimet, spirituális útkeresésemet, novelláimat és készülő könyvem részleteit osztottam meg. Utóbbiakat idővel rejtettem, mert több helyen bukkantam megosztásokra, amik idegen nevek alatt jelentek meg. Hízelgő is lehetett volna rám nézve, hogy a gondolataimat méltónak találják sajátként titulálni, de én szimplán lopásnak véltem szellemi termékem eltulajdonosítását.

 

Nem akarok panaszkodni, de fogok. :) Három hete operáltak. A sebem elfertőződött, amit jeleztem az orvosnak. Átkötött és hazaküldött. Mivel nem szerettem volna elveszíteni a lábfejemet felszerelkeztem kötszerrel, fertőtlenítővel, vitaminokkal, gyulladáscsökkentővel, és jelentem, jól vagyok. Hála az öt évnek, amit sebészeten dolgozva töltöttem el, és a mindenhatónak, hogy hátralevő éveimet nem a kilencedik emeleti lakásomba bezárva kell eltöltenem. A nagylábujjamból kikandikáló drót igencsak irritál, azt egy hét múlva húzza ki a doki. Remélem a bal lábamat az asztalhoz szíjazzák, mert félő, hogy eszméletlenre rúgom vele, amiért nem műtőben, mint előző alkalommal, hanem simán, rendelésen készül kivenni.

Sok tervem volt erre a néhány hét itthonlétre. Elővettem a számmisztika jegyzeteimet, elemzéseket, hogy felfrissítsem a tudásomat. Három napig tartott a lelkesedésem, igaz, akkor 8-10 órán át le se tettem. Az Ikrek napjegy és a Szűz aszcendens világosan megmutatkozott. Nehéz valamiben kitartóan, igazi mélységekig hatóan elmerülnöm, illetve a tökéletességre, teljes tudásra vágyás birokra kel bennem. Még nem tudom melyik fog győzni.

Ebben a hónapban két könyv jelenik meg, aminek a korrektúráját én készítettem el. A "Bíborfelhők Savaria felett" és a "A hazara". Nagy munka és hatalmas élmény volt számomra. Nagyon élveztem. Furcsa az élet. Kizárólag  a szellemi munka érdekel, és szinte csak szellemtelen fizikai tevékenységet végeztem egész életemben.

Korábban jeleztem, hogy írtam és néhány példányban ki is nyomtattam egy könyvet. Boldogan vettem a kezembe, elkezdtem olvasni, aztán felugrottam, tollat vettem a kezembe és a tökéletesnek hitt írás újbóli korrektúrázásába fogtam. Utána fénymásoltattam és lefűzettem, hogy legyen egy vadi új, hibátlan példány. Amit elkezdtem olvasni, aztán felugrottam, fogtam egy tollat, és... Na, most ezt is ki korrigálnom kellene, hogy legyen egy jó példányom. :) Ez a Szűz aszcendens nem könnyíti meg a dolgomat: "Vagy tökéletesen, vagy sehogy sem!" Pedig a legelső kéziratra is már ilyen kritikát kaptam egy lektortól:

"Kedves Tünde!

Páratlanul szépen fogalmazol. Gratulálok a munkához, neked tényleg írnod kell! Ami kéziratot kezdő íróktól látok, azok között a tiéd kimagasló, ha nem a legjobb. Olyan elevenen fested le a képeket, hogy tényleg életre kelnek.

A fogalmazás szép, gördülékeny és hangulatos. Eltalálod a megfelelő szavakat, a szavak sorrendjét, logikusak a mondataid, a tagolás is olyan, amilyennek lennie kell.

Ha megnézed a kéziratod első oldalát, látod, hogy gyakorlatilag nem javítottam: másoknál tiszta áthúzás és beírás a szöveg, de nálad csak egy alanyhiányt találtam. A helyesírás is jó, alig van a szövegben hiba. Inkább vesszőhibákat találtam.

Nem szabad veszni hagyni ezt a könyvet! Még a lányomnak is meséltem a kéziratról és megkérdezte, elolvashatja-e, amihez az engedélyedet szeretném kérni. Belenézhet?

Biztos vagyok benne, hogy épp elég a gondod, a munkád, de azt is tudom, hogy neked ez MEGY.

Igen, a családodnak így is odaadhatod ezt a könyvet, nekik felbecsülhetetlen érték lesz. De én látom, hogy tényleg tudsz írni. ha úgy gondolod, akár kiadónak is küldd el."

Nem tudom mióta, de több mint tíz éve nyitottam ezt a blogot. Soha nem volt gondom a szerkesztéssel, de valószínű újítás történt, mert hihetetlen mit kínlódok vele. Hozzá sem merek nyúlni, így marad cím nélkül mindennel együtt, amit nem akartam, mert a legkisebb változtatni való szándék hatására bekezdések tűnnek el. Túl nagy a meleg itt a kilencedik emeleten, hogy több energiát fektessek bele. Szóval: bejegyzés a teljesség igénye nélkül.

A mai nap lényeges eseményei:

Itthon.

60. születésnap.

Én és testőrségem tagjai: 

Csak bekukkantottam

Lázasan készülődöm. Nem a hőmérsékletemre értendő természetesen, hiszen akkor elmaradna a holnapra tervezett operáció. Két hétig az ágyat sem hagyhatom el jóformán, így takarítás, és az ellátmány megfőzése a mai feladatom. Hajnalban megébredtem, így bőven van időm mindenre. 

Újból napi rendszerességgel meditálok, így testi funkcióim kiválóak, mentális felkészültségem optimális.

Ha előre nem látható okok miatt hét végéig nem jelentkeznék, abból sejthető, hogy a blogban ezután több bejegyzés nem lesz.

 

"Ha az emberek gyakrabban fordulnának magukba, 

ritkábban lennének magukon kívül."

(Kurt Tepperwein)

Ülj le, csendesedj el!

Bennem motoszkál, nem hagy el az érzés, a gondolat, ami belülről fakad, tőlem, nekem: Ülj le, csendesedj el, figyelj rám, mondandóm van számodra!

Tudom, tudom. Csak hát műtét lesz, itt vannak a napi tennivalók, plusz ki kell takarítani a lakást, ágyneműt cserélni, előszedni az előző zárójelentést, a gyógycipőt, összeírni mi kell a kórházba, majd azután. Listát szerkeszteni a gyereknek az intézni, tennivalókról, amit idecsempészek az asztalomra, hogy megtalálják, ha esetleg mégis, vagy mégsem...

Bár az olvasottság miatt nem érdemes, mégis ideültem a gép elé ránézni a blogomra. Azt sem tudom, mikor kezdtem. Talán tíz éve, vagy több? Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem olvasgatni a régi reakciókat, hozzászólásokat. Rövid, pár mondatos, beszélgetésnek alig nevezhető szösszenetek. Bohóc, Muzsi Attila, Hólabda, Ágnes, Zsuzsanna, Joe bácsi, Nyárády Károly, Csovák Tünde. Nem vagyok szentimentális ember, de annyira jó volt visszatekinteni! Az általam követett, sok esetben már rég félbehagyott blogok okos, vidám, vagy elgondolkodtató bejegyzései... Jó volt köztetek.

Ahogy a magánéletben, úgy itt is a háttérbe húzódva megvagyok magammal. De szívmelengető visszaemlékezni az aktívabb időkre.

Végeztem a mára szabott tennivalókkal, nincs kibúvó. Bevackolom magam a kedvenc sarkomba, és meghallgatom, mit akarok mondani magamnak. (Csak előbb még keresek néhány képet a sorok közé. :D )

Lassíts! Állj! Ne tovább!

Tizenhárom évvel ezelőtt operálták először a lábfejemet. Akkor egy hét után járógipszet kaptam. Mivel egyedül neveltem kiskorú gyermekemet, kényszerűségből ki is használtam az alkalmat, mentem boltba, gyógyszertárba, orvoshoz, a gyerek után és ahova kellett. Lett akkora vízhólyag a talpamon, hogy nem fért el a lábam a gipszben. Iszonyatos fájdalmat okozott a szorítás, ezért egy éjjel mindenféle, a lakásban fellelhető fegyvernek látszó tárggyal felfegyverkezve leoperáltam magamról. Meg is lett az eredménye. Nagy kanállal eszem a fájdalom csillapítót manapság, és örülnék, ha úgy nézne ki a lábam, mint az első műtét előtt.

A Covid miatt nem lehetett operálni, viszont pár héttel ezelőtt végre kaptam időpontot. Az orvos határozott utasítása ellenére továbbra is dolgoztam, mert egyik kolléganőm lebetegedett, és nem akartam a rengeteg munkával magára hagyni a másikat. Bicegve vonszoltam magam, hazafelé könnyeztem a fáradtságtól és a fájdalomtól. Erre mi történik? A másik kollégám hasra esett a munkahelyen, beütötte a térdét és végezhettem hármunk munkáját úgy, hogy a főnököm az asztalomon hagyott egy levelet arról, mit kell feltétlenül megcsinálni, és szépen felsorolta hármunk feladatait. Se kérem, se köszönöm. 

Főnöknő nem tájékoztatott, be nem mutatta, csak két nap után betoppant egy nő az öltözőbe, hogy ő az új munkatárs, felvették, a helyemre jön, mert engem operálnak. A műtét előtti két hétben tanítsam be. A térdsérült kolléga azon a napon jön, amikor én elmegyek. Addig pihen.

Nekem erre a hétre március óta be van adva a szabadságkérelem. Valahogy ráéreztem akkor. Operáció után két hétig nem kelhetek fel, kellenek előtte a napok, számítottam rá, hogy bevásárolok, rendbe teszem a lakást és kicsit átrendezem, hogy kézre legyen minden. Vérvétel, röntgen, újra szakorvos lesz a program, több órás várakozással.

Akivel beszéltem, mindenki a fejét csóválta, amikor elpanaszoltam, hogy végig dolgoznom kell, ráadásul hármunk helyett. Most nagyon kulturáltan fogalmaztam. Szimplán lehülyéztek. Volt aki pszichológust ajánlott, szerinte kezeltessem magam "terézanyaitis" ellen.

Igen. Örökké kifelé, magam köré bámulok. Reggel kinyitom a szemem és már sorolom is, mi lesz a tennivaló itthon, hova kell menni intézkedni, Mit kell elkezdeni, befejezni, beszerezni. Fájdalom csillapítót bekap, nyögve szalad, cipekedik, intéz, segít, fárad... fáj. 

A lábam fáj. Mit jelez? Lassíts! Állj! Ne tovább! 

Hát, akkor én ezennel leállok.

Erős vagyok, de a lelkem elfáradt…

Erős vagyok, de a lelkem elfáradt…

Az, hogy elfáradtam nem igazán írja le az állapotot, amiben jelenleg vagyok. Nem fizikailag fáradtam el, nem alvásra, vagy lazításra van szükségem. Ez túlmutat ezen. Érzelmileg fáradtam el. Pszichikailag, ha lehet ilyet mondani. Elfáradtam abban, hogy minden nap erős vagyok, mert annak KELL lennem.

Elfáradtam abban, hogy én nem fáradhatok el, mert szuperhősnek kell lennem, és bizony, ott kell lennem másoknak. Is.

Az igazság az, hogy nem én választottam azt, hogy erős nő legyek. Nem én döntöttem a megpróbáltatások és kemény évek mellett, sőt! Még csak azt a döntést sem én hoztam, hogy nem szabad megmutatnom, hogy néha pokolian össze vagyok törve. Egyszerűen így alakult. Egyszerűen ilyen vagyok, így hozta az élet. Nem volt idő arra, hogy összerogyjak.

Szeretek mások támasza lenni, szeretem, hogy van bennem erő és kitartás. Nem játszottam az erős nőt, félre értés ne essék… Valóban nehéz és kemény életem volt. Van.

De ideje feltennem magamnak a kérdést: szeretem magam annyira, hogy néha elengedjem a gyeplőt a saját életemben?

Amikor rám néznek azt látják, ez egy erős, kemény nő. Ott van azoknak, akiknek szükségük van rá, mindig tudja mit csinál, eléri, amit akar.

Ezt látják.

Amit nem látnak az az, hogy most fénytelen vagyok, és fáradt. Amit nem látnak az az, hogy iszonyat nehezen kérek segítséget, és iszonyat nehezen mondom ki, ha szükségem van valamire. Nem “kell”, hanem “szükség”.

Hatalmas a különbség.

Most időre van szükségem. Egy erős és ölelő karra van szükségem. Szünetre van szükségem és arra, hogy lássam, merre induljak tovább. Olyan régóta futok a saját gyengeségem elől, hogy be kell látnom: nincs már hová futni. Erős vagyok, és elképesztően gyenge is ugyanakkor.

Nincs abban semmi rossz, hogy arra vágyom, hogy szeressenek, hogy egy kicsit ne én legyek az erősebb fél. Arra vágyom, hogy el tudjam engedni magam, hogy le tudjak adni az erőmből. Tudom, hogy tudod, hogy hogy értem.

Arra vágyom, hogy ismét a büszkeség az erőm legyen, ne pedig teher.

(Hidasi Judit)