"A földön éltem és lassan felderültem." (M.S.)

  Nagyon várom a holnapi napot. Iszonyúan ki vagyok éhezve valami szellemi táplálékra. Mivel napról-napra, beosztással élek, számolom a napokat, mennyit kell még aludni, hogy jöjjön a fizetésnap, s mehessek a könyvesboltba. Hiszem, hogy az a könyv kerül aztán birtokomban, ami mostani helyzetemben, állapotomban leginkább a segitségemre lesz.
  Mindig igy szokott lenni.
 

  A héten a cégen belül saját kérésemre, egészségügyi okokra hivatkozva másik üzemrészbe kerültem. Sajnos a kezem már nem alkalmas a betanult munka végzésére. A mostani talán menni fog. Ez sem könnyebb, hiszen őrült iramban ontják magukból a gépek az anyagot, s ha nem gépen dolgozom éppen, akkor az előirt darabszám teljesitése követel feszitett, néha már embertelennek tűnő munkatempót.
  Újra kell betanulnom, több helyre is. Ismerkedem az anyaggal, a feladattal, a gépekkel, a munkafolyamattal, az adminisztrációval, az új munkatársakkal. Igyekszem megfelelni mindenkinek, főképpen magamnak és ez elég nagy elvárás önmagammal szemben. Nem vagyok lelkes, nem boldogkodom, de teszem a dolgom legjobb tudásom szerint.
 

  Az előző helyről az első pillanattól kezdve utánam járnak a volt munkatársak. Megállnak a hátam mögött, amikor szünetre mennek, viccelődnek, évődnek, érdeklődnek, mit csinálok most és hogy tetszik. Hangos köszöntéssel fogadnak, ha munkába érkezem, keresik a társaságomat az udvaron ha szünetelünk és gyakran hallom: hiányzol.
  Bizony, jó elmenni bárhonnan, hogy ha nem is hittem el, de vegyem végre tudomásul, szerethető vagyok, szeretnek.
  Egyik lány ma azt mondta nekem: Aki veled nem tud kijönni, az nem jön ki senkivel.
  Hihetetlenül boldoggá tett ez az egyetlen mondat. Mert felismertem abban a pillanatban, mennyire igaz. S mert tudom, emlékszem ki voltam valaha. Mert látom a kettő énem közötti óriási különbséget, érzékelem a hatalmas változást.
 

 
  Valaha nem volt békesség a környezetemben. Örökös harc, versengés, csatazaj, intrikák, pletykák okozta összetűzések, örökös vitatkozás, veszekedés, hangoskodás, locsi-fecsi...ez zajlott úgy körülöttem, mint bennem. Nagyon sok mindentől sem riadtam vissza, hogy elérjek valamit, amitől szebb, jobb, okosabb, és értékesebb lehettem mások szemében.
  Most, hogy már nem küzdök az elismerésért, a figyelemért és elfogadásért, most kapom meg csak úgy, magam miatt. S tudom, a változásért a változtatást legelőször és elsősorban önmagamon kellett elkezdenem.

Furcsa dolog az élet

Furcsa dolog az élet, ha nem vagy hajlandó elfogadni mást, csak a legjobbat, akkor nagyon gyakran meg is kapod azt!

(W.S.M.)

 Már beszámoltam a kórházba való másodszori visszatérésemről, de az még nem mondtam el, hogy elérkezett az az idő, amikor egyre gyakrabban elfogott az az érzés, hogy a múltban ott elkövetett hibák és hiányosságok ki lettek már egyenlitve. A beilleszkedési zavarokat leküzdöttem, a munkatársak és betegek szeretetét kivivtam, feladataimat maradéktalanul képes voltam ellátni, s mivel további megtapasztalnivaló és ismeretszerzés vár, ideje továbblépni oda, ahol dolgozhatok még meglévő hiányosságaimon.

A munkaerőpiacon tapasztalható nehézségek miatt meg sem fordult a fejemben a felmondás lehetősége. S bár egyre inkább lépéskényszerben éreztem magam, hónapokig figyeltem és várakoztam, mikor jön el az idő, hogy válthassak. Pontosabban tudtam, hogy a sors majd megteszi ezt a döntő lépést helyettem.

Egy nap behivott magához a főnővér és szomorúan közölte, hogy egy dolgozótól meg kell válnia és ez az ember én leszek.

Verocska és köztem kellett választania, de neki magasabb végzettsége van, tiz évvel több tapasztalata, amúgy meg most jár le az ötéves szerződésem, amiről én egészen megfeledkeztem.

Döbbent és csodálkozó tekintettel nézett békésen mosolygó arcomba. Nagyon félt a reakciómtól és meglepte az elfogadó magatartás. Búcsúzáskor az ő szemében ragyogtak könnyek.

A városban több gyár is üzemel. Meg sem fordult a fejemben, hogy a szakmámban keressek állást. Egyetlen gyár neve tűnt fel elmémben és tudtam, ott fogok dolgozni annak ellenére, hogy azt sem tudtam, mit is gyártanak.

Két jelentkezési lapot adtam be pár hét különbséggel, mindkettőt indok nélkül elutasitották. Igy hát kitöltöttem egy harmadikat is. Felvettek. Ott dolgozom már nyolc hónapja.

A jelenlegi mérleg a következő:

A főnökeimet, munkatársaimat szeretem, ők is engem.

A munkába betanultam, bár eleinte nagyon nehezen ment. Sokat szerencsétlenkedtem, rengeteget hibáztam, de most nem keseredtem el. Saját magamat biztatva, néha kifigurázva, optimistán álltam a helyzetekhez, s ha a lányok selejtet bontottak, odamentem megkérdezni: mi van, ezt is én csináltam?

Ha csak egy gép közelébe mentem, hozzá sem értem, máris elromlott, leállt, visitott a vészjelző.

A kezemből nap mit nap folyt a vér, mert elvágtam szikével. Már megjegyezték: neked hiányzik a kórház és a vér, azért csinálod. A főnököm tehetetlenül vigyorogva tárta szét a karját mondván: te egy katasztrófa vagy!

Nem szegte kedvemet semmi.

Lefogytam hat kilót, megizmosodott a karom, Az ujjaimban kezdtek megvastagodni, begyulladni az izületek, a hüvelykujjam a megerőltetéstől maradandóan károsodott, egyetlen gyógymódja akés lesz egyszer.

Mindezt iszonyú fáradtan, de konfliktusok nélkül viseltem. Hat-hét napot dolgozom egyhuzamban, egy pihenőnap után újra hat-hét munkanap következik. Gyalog megyek-jövök a munkahelyről, nem kis távolságról. Néha már dülöngélek a fáradtságtól és fájdalmakkal küzdök.

Van úgy, hogy elfog a gyengeség és felbuzdul bennem a lázadozás, morgok magamban, elégedetlenkedek a nehézségek miatt, aztán elhalkul bennem.

- Elhallgass! - mondom magamnak. - Van munkád, jól keresel, egészséges vagy, kedvelnek. Nyugalom!

Hát, igy van. Igy élek mostanság.

Várom a pillanatot, amikor itt is letellik a mandátumom és az élet nyújt számomra más lehetőséget, nyit egy új utat, a gyárban is sikerül a pótvizsga és a következő osztályba léphetek.