Ölelj át!

A munkáltatótól nehezen kierőszakolt két napot idős szüleinél töltötte. Az úton odafelé érzelmek és gondolatok nélkül nézte az elrohanó, egyre ismerősebb tájat. A kötelességtudat hozta, hogy idős, beteg szüleinek örömet okozzon.

Eseménytelenül, lassan vánszorogtak a percek a szülői házban. Nem beszélt, inkább hallgatott. Az öregek meséltek. A hallott nevek már szinte semmit nem mondtak számára, olyan régen elkerült a faluból. Megtudta kinek született gyereke, kinek halt meg rokona, ki szeretett, ki bántott meg kit, ki rossz, ki jó.

Nem rohanták meg a gyermekkor emlékei, nem érzett semmit, nem gondolkodott. Jött, mert hivták, várták, s mert tudta, örülnek neki.

Dolga nem lévén, sétára indult. Jött-ment az autóút nélküli, járdákkal behálózott, veteményesekkel, virágoskertekkel dúsan beültetett, fákkal, bokrokkal bőven boritott lakótelep dimbes-dombos tájain, s nézelődött. Szép itt. Csend van és nyugalom - gondolta.

A szülői ház felett közvetlenül nagy domb emelkedett szőlőtőkékkel, gyümölcsfákkal sűrűn beültetve. Arra vette útját. Szilvát szedett kosárba, s mig haladt fel a domboldalon, minden második szőlőtőkéről megizlelt egy szem gyümölcsöt. Édes az idei termés, mint a méz - állapitotta meg.

A hatalmas diófa alól valaki kéretlenül felszedte már a lehullott diót. Ötven kilósra fogyott könnyű testét gyárban edzett izmos karjaival könnyedén húzta fel a fára, s minden érett gyümölcsöt a földre rázott róla szülei örömére. Aztán egy lendülettel leugrott, s a törzsnek támaszkodva a távolt kémlelte. Ahol állt, onnan az egész határt belátta. A távolban magas dombok látszottak, oldalukon csöpp falvak ültek, fehér falaikkal, templomtornyukkal messzire kiáltottak.

Itt jó lenne házat épiteni, s a teraszon megpihenve mindig csak a távolba, messzeségbe nézni.

Talán a szokatlanul erős vidéki levegő tette, vagy valami más, de szemhéja folyton lecsukódni indult, teste aludni vágyott.

Semmi nem történt ebben a két napban. Csak figyelte, hogyan élnek, ténykednek az öregek. A napi ritmust, rituálékat nem módositotta lányuk jelenléte. Csak egy teritékkel több került az asztalra, még egy tiszta törülköző lógott a fürdőszobában, és egy vetett ággyal több lett a szobában.

Két nap múltán hazaérkezett. Szülei talán most is a teraszon üldögélnek, s vizizű kávéjukat kortyolgatva arról beszélgetnek, mennyire más lett, mióta utoljára találkoztak. Feltűnően szótlan volt, egykedvű, vagy elgondolkodó, csendes és visszahúzódó. Az okát nem tudhatják pontosan...nem is kérdezték. Sok mindent tudnak gyermekük életéről, gondjairól, megbeszélik: "nehéz neki."

A lány közben otthonába érkezik. Már csak a vidékről hozott gyümölcs emlékezteti arra, merre járt. Pár óra alatt végigtakaritja az amúgy tiszta lakást, majd mint vendég, úgy ül le a szobájában.

Itt minden az enyém. Minden rólam szól - gondolja. - Miért nem érzem hát magaménak? Ahogy a tárgyak, úgy ez a test, amivel élek, s ez az élet sem az enyém. Idegennek érzek mindent. Az otthon nem az én otthonom, a munkám nem az én dolgom, örömet okozó tevékenységem nincs. Családom, barátaim eltávolodtak, kötődésem sincs senkihez.

Élek, mert lélegzem, mert dolgozik a szivem, van keringésem, működik az anyagcserém, az idegrendszerem, az izmaim. Munkahelyre járok, mert keresetem kell legyen, hogy a társadalmi kötelezettségeknek eleget tehessek, a számlákat kiegyenlithessem, s a testemet is táplálni, ápolni kell.

Ennyi az élet? Erről szól az élet? Amúgy beszűkűlt élettér, motiválatlanság, eseménytelenség... Holtpontra jutottam. Ez igy számomra élhetetlen állapot. Csak nézek a távolba és nincs gondolatom. Érzem, ahogy egyre gyengülök elszáll az idő és vele inall az akarat.

Lassan minden erő elhagy, mégis tudom, hogy újból talpra állok. Tudom! Tudom! Tudom!

Ne hagyj el,ölelj át Istenem!

"A LEHETŐSÉG azokkal táncol, akik már a táncparketten vannak."

Pár héttel ezelőtt, különös véletlenek sorozata nyomán erős inspiráció támadt bennem a számmisztika elsajátitása iránt. Egymástól függetlenül kaptam különböző formában jeleket, amik abban a hitben erősitettek meg, hogy a jövőben ebben a témában alaposan el kell mélyednem.

Mi tagadás, örültem a motivációnak. Az utóbbi időben a fárasztó fizikai munka fásulttá tett, agysejtjeim megerőltetés hiányában látványos pusztulásba kezdtek.
Igy hát kaptam az alkalmon és elkezdtem kutakodni, anyagot gyűjteni az interneten, s bősz jegyzetelésbe fogtam. Beszereztem pár könyvet is, de nem kifejezetten voltam elégedett velük.
Közben szeretett Gábor barátomat, tanitómat megkértem - minden különösebb információ közlése nélkül - nézzen utána, hogy bele kell-e vágnom abba dologba, amire szánom magam. Segitségül hivta az asztrológiát, a Ji-King-et, Tarot kártyát, ingát, s két nap múlva közölte velem az eredményt.

Tőmondatokban idézve a következő útmutatást kaptam kérdésemre:
     
Amire készülök:

Sorsszerű kihivás
Szükségszerű
Kötelező meglépni
Beszűkült az élettér, szükséges a változás
Kockáztatni kell!

Nem ennek hatására ugyan, mert már amúgy is elhatároztam magam, de döntésemben megerősitve jelentkeztem a tanfolyamra, befizettem az előleget, s jelzett napokra szabadságot irattam.
Ezután érkezett egy email a tanfolyam vezetőjétől, aki sajnálkozását fejezte ki, mert a képzés úgymond technikai okok miatt elmarad.

Egy napig tartott a letargiám. Arcul vágva, megütközve néztem az újabb sorompóra, ami utamba csapódott.
Semmi kövezett út? Semmi sétagalopp? Semmi terülj-terülj asztalkám? Ami nekem van szánva az mindig a legfelső polcon, vagy a Himalája tetején kapható?

Akkor hát most jövök én! Semmi nem pottyant eddig csak úgy simán az ölembe. Csodálkoztam is mennyire klappolt minden: az inspiráció, a lehetőség, az alkalom, az anyagiak, a szabadság...
Elhúzta a sors a mézesmadzagot.

De lehet, hogy úgy jártam, mint a mesében a pásztor, aki a kivánságteljesitő fa alá ült, s két beteljesült kivánsága után kételkedve megcsóválta a fejét: - Ej! Az nem lehet, hogy nekem ilyen szerencsém legyen!
Aztán amikor erre a gondolatra eltűnt minden, amit addig megkapott, lemondóan legyintett: - Na, ugye, megmondtam!

Nem tehetek mást, az lesz, mint annak idején, amikor autodidakta módon hosszú hónapok kemény munkája árán, segitség nélkül elsajátitottam a tenyérelemzést.
Csak magamra számithatok.


"Mindannyian készek vagyunk a győzelemre, de a vereség mutatja meg igazán, hogy milyen fából faragtak bennünket."

Savaria Karnevál 2011.

Elkezdődött az idei Savaria Karnevál. Eddig minden évben megnéztem. Szines kavalkád...jelmezes felvonulás, előadások, koncertek, látványosságok, római katonák, rabszolgák, ősmagyarok, zsoldosok, gladiátorok barbár harcosok, ijászok, előkelőségek, Vesta szűzek, hastáncosok, tűznyelők, gólyalábasok rohangálnak szerte a városban. Van Borok utcája és Sörtér, lehet kapni többek között Gezemicét, a Pityókás pacskert és a Pityókás tekerentyűt. Nagyon finom, meg kell kóstolnod! Tartanak rabszolgavásárt, harci viadalokat. Az Iseumban Varázsfuvola előadás lesz, de Karneválszinházba is lehet menni szórakozni.

Diadaliv épült, istenszobrokat állitottak szerte a Fő téren, de egy Vesta szentély is készült az alkalomra. Rengeteg vásáros érkezett. Gyönyörű dolgokat lehet kapni. Sül az ökör, kolbász és langalló, incsiklandó illatok csiklandozzák az ember orrát. Mi kell még?
Nekem kellene...valaki, akivel el tudok menni, hogy ne járjak úgy, mint tavaly, tavalyelőtt és azelőtt...hogy bárkivel találkozom, mindenki azt a kérdést szegezi nekem: Egyedül vagy? Kivel jöttél?

Annyiszor hallottam ezt a kérdést, hogy kénytelen voltam óvatosan körülnézni. Tényleg mindenki markolja valaki kezét, kapaszkodnak, karolnak egymásba, hogy el ne keveredjenek a tömegben, gyereket cipelnek. Szólnak egymáshoz, megbeszélik hova menjenek, mit nézzenek meg, mi tetszett és mi nem, együtt falatoznak, iszogatnak és egyáltalán...jól érzik magukat együtt.
Engem nem zavar az egyedüllét...általában. A Jazz fesztivált is végigülöm minden évben egy fő téri padon, élvezve a zenét.

A karneválon is zavartalanul élveztem a partner nélküliség adta szabadságot, hogy akkor fordulok sarkon és iramodok az ellenkező irányba egy dallam, hang, vagy illat nyomába, amikor kedvem szottyan, nem kell egyezkedni senkivel. Oda megyek, azt bámulom akár órákon át, amit akarok, zavartalanul.
Azt persze tudom, ha nem élne velem a fiam és nem vennének körül emberek a munkahelyen, annyi időt töltenék csendben, beszéd nélkül, hogy észre sem venném, ha begyógyulna, beforrna a szám.
A viccet félretéve: mindenkinek kell, akihez szólhat, aki szeretettel nézi őt.
Ebben az évben itthon maradok.

Forróság

Rettenetesen meleg van. Szobámban a szekrény tetején karácsony óta ágaskodó gyertyapár megadta magát a forróságnak és megadóan meghajolt.
El lehet képzelni, milyen klima uralkodik a lakásban és mivel éjszaka dolgozom, nekem a legnagyobb melegben itt kellene kipihennem magam. Alvás helyett veritékben úszva forgolódom és remegő tagokkal, kimerülten kelek fel pár óra hiábavaló próbálkozás után.
Még pár nap és itt a megkönnyebbülést hozó enyhülés.

A héten két pozitiv dolog is történt. Az egyik, hogy a magánnyugdijpénztári megtakaritásom hozamát megkaptam, holott esélyem sem volt rá, mivel a mostani lakáscimemet nem jelentettem be és évek óta minden elszámolás, értesités az exemhez érkezett. Ennek ellenére a számukra ismeretlen cimre postán kiküldték az összeget.
Tehát a számmisztikai tanfolyamra a támogatás megérkezett. Mint mondtam, "ha ott kell lennem, ott leszek"!

A másik hirem, hogy egy internetes irodalmi folyóirat megkeresett, hogy irásokat kérjenek tőlem. Papiralapú kiadással is rendelkeznek, három nyelven jelennek meg. Beletekintettem a folyóiratba. Magas műveltségű diplomás tanárok, egyetemi oktatók, rengeteg publikációval, elismerésekkel rendelkező kortárs irók, költők irásai sorakoznak az oldalakon.
Képet, önéletrajzot és verseket, novellát kértek tőlem, amit el is küldtem, megfogalmazva melléje, hogy mindezt azért teszem, hogy világos legyen számukra, nekem semmi keresnivalóm nincs közöttük. Mindezt webforditóval forditva, illetve magyar nyelven. Oda-vissza lefordittattam, két forditóval is és bevallom, kinyúltam a nevetéstől, milyen zagyvaságokat produkáltak.

De választ kaptam. Nem tágitanak. Angol, spanyol, vagy román nyelvű forditást akarnak, mert még a google-s forditásban is látnak fantáziát.
Ezzel is úgy vagyok, mint minden mással. Nem kerestem, a sors hozta elém ezt a lehetőséget. Megteszem, amit tudok. Pár ismerősnek üzentem, hogy forditót keresek, aki ezt a pár oldalt szivességből leforditaná, mert
fizetni nincs lehetőségem. Ha meg kell jelenjen az irásom, meg fog jelenni.
Gyermekkorom óta irok és nincs kedvesebb időtöltésem, de tisztában vagyok a képességeimmel, nem épitek légvárakat. Ha tanult ember lennék, biztosan ez lenne a hivatásom.

Barátnőm mondta erre: Van, aki kvantumfizikáról ir, és olvassák, vannak emberek, akik Shakespeare-t, Thomass Mann-t, scifit, vagy a szerelmes regényeket részesitik előnyben. Amit, ahogy te irsz, az is érdekelhet sokakat.
Persze. De akkor is! Mit keressek én egy ilyen ragyogó irodalmi közegben?
Amit megtehetek, mégis megteszem. Mert ha feltűnik egy, az élet által elém terelt út, csak akkor jutok el bárhová, ha elindulok rajta.

A szerelem beszélgetett velem: "Én vagyok a minden és a semmi. Olyan vagyok, mint a szél: zárt ablakokon és ajtókon nem tudok bemenni."

Ott a helyem!

Már emlitettem, hogy jelentkeztem egy számmisztikai tanfolyamra, pedig az összeg, amibe kerül, nem áll rendelkezésemre. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogom kifizetni, ha eljön az ideje, de úgy gondoltam, mindenképpen ott a helyem, s ha ez igy van, a pénz is megkerül rá.

A magánnyugdijpénztári kifizetésben nem reménykedtem, hiszen botor módon nem jelentettem át a lakcimemet, amikor a férjemtől elköltöztem. Négy lakhelyem is volt azóta. Az elszámolások, értesitések mindig az exemhez érkeztek, s ő oda is adta nekem minden alkalommal. De a pénz, az más. Személyesen kell átvenni, személyazonosságot, lakcimet igazolva.
Már elkezdték a kifizetéseket, amikor kapkodni kezdtem, hogyan fogok a postával megegyezni, vagy irjak talán egy meghatalmazást a volt férjemnek, hogy felvehesse a pénzt?

Aztán egyik nap felhivott, hogy megérkezett az elszámolás, mennyit kapok, kapnék, ha fel tudnám venni. Másnap leültem meghatalmazást irni, aztán mielőtt elvihettem volna neki, csöngettek. Ide, erre a cimre, ebbe a lakásba, ami sehol nem volt bejelentve az okmányirodán kivül, de a magánnyugdijpénztárnak semmiképpen, hiszem mindent a másik lakásba küldtek több, mint tiz éven át, kihozták a pénzt és én minden gond nélkül hozzájutottam.

Boldog születésnapot!

Holnap lesz egy éve, hogy blogirásba fogtam. Jó ötlet volt?

Igen, azt hiszem. Legalábbis én élveztem minden percet, amit itt töltöttem.

Ismerősöket ugyan nem sikerült szerezni, jóformán semmi kapcsolatom nincs az olvasóimmal.

Bizonyára az én hibám.
De lehet, hogy igy is jó.

Ha sikerült bárkit lekötni, szórakoztatni, irományom által tanulsággal szolgálni, egy kis örömet szerezni valakinek, már elértem a célom.

Köszöntelek Benneteket.

Legyetek továbbra is a vendégeim!

Ebből az alkalomból most megyek is és elkészülök gyorsan, hogy illendően ünnepelhessem az egy éves évfordulót.
Holnap is megtehetném, de valószinű ájult fáradtan fogok hazaérni és aléltan heverészek majd egész nap.
Dolgozni fogok éjszaka. Immár a hetedik nap lesz egyhuzamban.

Véletlenek pedig nincsenek!

  Már egy éve lesz...emlékszem, mintha most történt volna. A kórház teraszán üldögéltem. Túl a délelőtti nyüzsgésen, viziteken, vizsgálatokon és műtéteken, az osztály elcsendesedett. A betegek délutáni sziesztájukat töltötték. Az elesettebbek a kórtermekben, az ágyakban pihentek nővértársam felügyelete alatt, a lábadozók, fentjárók hűs lombok alatt a teraszon üldögéltek velem.
Ahogy ott csendben elmerengve élveztem a langyos, simogató levegőt, néztem a sűrű lombok alól előbújó,  ágak között játékosan bucskázó fénynyalábokat, teljesen elfeledkeztem magamról. csak éreztem, érzékeltem, VOLTAM. Egészen váratlanul ott, abban a pillanatban megjelent a tudatomban egy nagyon határozott és erőteljes gondolat...nem is gondolat...egyszerűen tudtam, hogy ennyi volt, a dolgom itt elvégeztem, mennem kell. Csak meglepettséget éreztem, s rögtön a nyomában önkéntelen elfogadást. Nyoma sem volt bennem ellenkezésnek, pedig korábban meg sem fordult a fejemben hasonló gondolat.

  Aztán mint korábban leirtam, hetekkel később valóban úgy alakultak a dolgaim, hogy elkerültem a kórházból, pedig ennek érdekében én semmit nem tettem.
Azóta próbáltam ráérezni, hová és merre lesz az utam. Tudtam, hogy a gyár, ahová kerültem, rövid és átmeneti megoldás csupán a megélhetés kedvéért, de a valódi utam és helyem meg kell találnom.
Nem töprengtem, nem próbáltam kispekulálni mit, miért és hogyan lenne jó. Tudtam, hogy valahol dolgom van, s ahogy eddig mindig, a sors oda vezet akkor is, ha nem akarom.
Régebben komolyan foglalkoztam kártyavetéssel, tenyérelemzéssel, tanultam asztrológiát, de mint afféle Ikrek-jegyű ember eléggé felületes módon sok minden másba is beleütöttem az orromat. Valamikor régen iciripicirit a számmisztikába is, de mivel majdhogynem diszkalkuliában szenvedek, hamar letettem róla, hogy belemélyedjek. Gyermekkorom óta különös, diszharmonikus kapcsolatban állok a számokkal. A lakcimkártyámon az ajtószám rosszul szerepel, mert eltévesztettem az űrlap kitöltésekor, de a szomszéd lakásra is kötöttem már biztositást szintén emiatt. Ha megkérdezték régebben hány éves vagyok, még annak is utána kellett számolnom.

  Koncentrálnom kell, ha mind a négy gyermekem születési dátumát pontosan fel akarom idézni és volt már, hogy álláshirdetésre jelentkezvén az odavezető úton háromszor hivtam fel a tulajt, ismételje el a házszámot, mert elfelejtettem. Inzulin adagolásakor a nemzetközi egységet beadandó adaggá átszámolni elég komplikált feladatnak tűnt, s csak komoly felelősségérzetem, hivatástudatom és összeszedettségem okán nem hibáztam soha. Sorolhatnám.
Alig egy hete minden előzmény nélkül erős érdeklődés támadt fel bennem és megszállottan kezdtem az interneten kutatni számmisztikával foglalkozó oldalak után és intenziv tanulmányozásukba kezdtem. Két könyvet is beszereztem, illetve annyit jegyzeteltem pár nap alatt, hogy munkától elgyötört ujjaimat alaposan megkinoztam. Minden úgy ment, mint a karikacsapás.

  Asztrológiai és Tarot területén szerzett háttérrel rendelkezve, hatalmas inspirációval támogatva azt vettem észre, hogy korábbi tapasztalataimmal ellentétben fogékony vagyok a számokkal kapcsolatos elemzésre és magáról kinyilt előttem ez a világ. Hihetetlen az az érzék, az a rálátás az összefüggésekre, ami pár nap alatt már megteremtődött bennem.
Elhatároztam magam. Mindenek előtt ezzel szeretnék foglalkozni és mindent elsajátitani, amit ebben a témában csak lehetséges, s nem csak jó, de az egyik legjobb numerológus szeretnék lenni, hogy maximális szolgáltatást nyújthassak azoknak, akik ezt igénylik.
Én és a számok! Hihetetlen!
Ma bekapcsoltam a számitógépet. Kedvenc számmisztikai blogomba léptem be és ott egy szeptemberben induló tanfolyam kinálta magát azonnal az én városomban.

 

Csak néztem a monitort megbabonázva. Ismét kitárult előttem egy kapu, megjelent egy út...hát elindulok rajta és kész.

A keresetem szűken elég a megélhetésre, de jelentkeztem.

Ha ott kell legyek, megteremtődik az anyagi háttér is, tudom.

Nem hiszem, TUDOM!

"Milyen határtalan a láncaitól szabadult éj!"

Se széditő magasságokba, se gyötrő mélységekbe nem taszitanak mostanság az érzelmeim,  indulataim. Fizikai állapotomat kicsit gyengültnek itélem meg, szellemi képességeim monoton egysikon mozogtak, mig nem kezdtem el számmisztikával felpezsditeni.
Mig testemnek pihenés, addig szellememnek inspiráló, jó szivvel, érdeklődéssel végzett tevékenység a megoldás. Nem mondtam újat, igy van ezzel mindenki.

Érzelmekben nem vágyom a régebben sűrűn átélt szélsőséges ingadozásokra, de ezt a most rám jellemző alig mozduló érzelemvilágot nem tudom miképp értelmezzem. Öntelten úgy is értékelhetném, hogy stabil, kiegyensúlyozott vagyok. Néha lefelé mozdul, kicsit kibillen rövid időre, amúgy stagnál.
Persze tudom, ha újra lennék bátor a kulcsot a zárba illeszteni, s azt az elrejtett ékszerdobozt kinyitni ott a lelkem legmélyén, magányt találnék, társtalanságot, méltatlanságot, kishitűséget, megbántottságot, alkalmatlanságérzést, létbizonytalanságot, hiúságot, túlérzékenységet, elfojtott agressziót, dühöt, tehetetlenséget, bátortalanságot, unalmat, irigységet...ott lapulna csendben mind.
Időnként veszem a bátorságot, felnyitom a ládikámat. A sok súlyos, porlepte rossz emlék, terheltség, nehézség, sértés, bántalom, lelkiismeretfurdalást okozó jellemhibák közt tudom, hogy lennie kell dolgoknak, amik felemelnek, megerősitenek, bátoritanak.

Szétválogatom, lefújom a port, kifényesitem a szépet, megsimogatom, elfogadom, megszeretgetem és elengedem ami úgy gondolom nehéz és visszatart. Sokszor megtettem már. Mindig azt gondoltam, éreztem utána, hogy sikerült, szabad lettem tőlük.
Már láttam a szárnyaimat növekedni, emelkedni, szállni kezdtem újra. Aztán ki tudja mikor, mi módon, minek a hatására szivárogtak vissza lelkem mélyére az aggodalmak? Egyszer csak ott teremtek...vagy mindig is ott voltak elbújva, titkon fészket rakva, érzékelhetetlenül, mig az újabb vállamra telepedő terhek, nehézségek hatására felbátorodtak és erősitést remélve, teret hóditani előmerészkedtek.

Nem fogadom őket ellenségesen. Újból és újból nyiltan rájuk tekintek, lelkem előszobájában köszöntöm és szivem melegéhez közel hellyel kinálom, aztán nagy szeretettel útra bocsátom őket. Köszönettel tartozom nekik. Látni, felismerni, megváltozni, megbocsájtani, szeretni, küzdeni tanitanak.
Bármikor jöhetnek hozzám látogatóba. De beköltözni, sátrat verni, fészket rakni bennem már nem adhatok engedélyt!

Ola!

    Ma letellik a szabadságom. Fizikailag kipihentem magam. Viszont lelkileg és szellemileg nem érzem magam topon. De ez egyedül az én hibám, jól tudom. Semmit nem tettem annak érdekében, hogy ez másképp legyen. A bizonytalanság és gyengeség uralkodik bennem és rajtam. Csak lézengek céltalanul. Monoton telnek a napjaim, mind egyformán. Micsoda pocsékolása ez időnek, energiának! De hát testi pihenésnek volt ez a hét szánva. Mit is akartam volna ennyi időbe belesűriteni?
  Holnaptól hát ott folytatom az életet, ahol egy hete abbahagytam, fűszerezve egy kis számmisztika tanulmányozással. A szellemi erőfeszités szokott segiteni. Most hallgatok egy kis Jason Mraz zenét, s előre tudom, potyogni fog a könnyem az elérzékenyüléstől a mosogatóvizbe.
  Ola! Legyetek jók, ha tudtok!

Numerológia

Találtam magamnak elfoglaltságot. Minden szabadidőmben, minden érdeklődésemmel, minden energiámmal belevetem magam a numerológiába.

Valaha foglalkoztam vele mint sok minden mással, érintőlegesen. Mint az Ikrek jegyű embereket általában, sok minden érdekelt. Roppant érdekesnek találtam, de mindig akadt valami még érdekesebb.

Most újra felfedeztem.

Az elemzést természetesen önmagamon kezdem el (személyiség tipusom 9-es)

A numerológia 9-es személyiség típusa: a Szellemiség 

Egyetemesség, feloldódás, megvilágosodás, érzékenység, spiritualitás, szellemi erő.

A Felfogóképesség, a Művészi kifejezőképesség, és a Spirituális vonal csúcsa ez a szám, ami sok jó tulajdonságot, képességet jelent, éppen ezért a világ tökéletesítése a feladata. A legmagasabb szellemi szám. Mindenhez ért, mindent hamar megtanul, de ha nem következetes, szétforgácsolhatja magát. A legérzékenyebb személyiség típus, nehéz embertársaival harmóniába kerülnie, mert nem képes elfogadni a világ tökéletlenségét, könnyen elszigetelődhet. A békére vágyik, barátnak kiváló, tud azonosulni mások problémáival (cipeli is). A belső béke hiánya nála, a folyamatos zsörtölődésben nyilvánul meg. Passzív agresszor, dühkitörésekkel.

Életfilozófiája: "Egy csónakban ringatózva álmodozni egy tó közepén."

Problémája: Azért kerüli a konfliktusokat, mert ilyenkor az életet alacsony szinten tapasztalná meg.

Foglalkozás: Minden segítő foglalkozás ápolói munkakör, szeretetszolgálat, gyógypedagógus, beteggondozó, művész, látnok, asztrológus, numerológus, ha vannak földi számai (4-es), a legnagyobb vállalkozó lehet belőle, és magas társadalmi pozíciót tölthet be.

Valóban nem vagyok következetes és tényleg jellemző rám, hogy szertelen és nem kitartó érdeklődésem miatt szétforgácsolom a tudásom és energiám. Főleg ezért nem jutok olyan léptekben előre, mint kellene és szeretném, s ezért nem annyira jellemző az a sok csábitóan pozitiv dolog, amit az elején idéztem.
Életfilozófia, probléma, foglalkozás, minden megmosolyogtatóan stimmel.
Végre valami, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet, s aminek a tanulmányozásába belevethetem magam. Igérem ez esetben következetes leszek...legalábbis megpróbálom. :)

Köszönöm, jól vagyok!

  Bizony előfordul, hogy minden tudatosságom ellenére maguk alá gyűrnek az élet dolgai, s kis időre elsötétedik bennem a fény és magával ragad a keserűség és a kilátástalanság érzése. Általában hamar magamhoz térek és nem kis munkával, de konokul dolgozva kiverekszem magam a gödörből.

A következő irást is egy közelmúltban átélt megingás alkalmával követtem el. Már jól vagyok.

  A hosszú évtizedeken át bennem szunnyadó és néha nagy erővel feltörő iráskényszer, ami arra ösztökélt, hogy a bennem kavargó és nem szivesen kimondott gondolatokat, életem eseményeit, lelki-szellemi és fizikai kinjaimat, tépelődéseimet, küzdelmeimet megfogalmazzam, papirra vessem mára szinte teljesen kihalt belőlem.
  Mivel azonban természetemből adódóan semmit nem szeretek félbehagyni és lezáratlanul, elvarratlanul hagyni, tartozom egy monológgal.
  Az interneten böngészve régóta világossá vált előttem, hogy útkeresők, útonjárók számára hatalmas a választék olyan oldalakban, ahol mindenki megtalálhatja önmaga hitének, érdeklődésének, fejlettségének megfelelő fórumot, ahol kommunikálhat másokkal, választ kaphat kérdéseire, megoszthatja tapasztalatait, vezetésre találhat, információkhoz juthat és ismereteket szerezhet.
  Én a magam útjáról a mostani időkig bezárólag beszámoltam. A mindennapjaim ezidőszerű bemutatásához, taglalásához nem érzem inspirálva magamat. Kinek is használnék vele?

 

  Hosszú hónapok óta jelen van bennem egy érzés, mélyen, megrögzötten. Eleinte mint egy szellő, vagy fuvallat érintett meg gondolatban, aztán egyre sűrűbb formát vett fel, mint pára, aztán köd, mely rámtelepedett, végül dermesztő eső és jég lepett be, s befészkelte magát, tanyát vert a belsőmben, lelkemben, szellememben is. A haszontalanság, céltalanság, kilátástalanság érzése egyre csak növekszik bennem. Csak azért élni még vagy húsz évet, hogy remegő, fájó végtagokkal botorkáljak haza egy munkahelynek nevezett rabszolgatelepről, hogy fennmaradó időmet bevásárlással, takaritással, házi munkával töltsem el, mert máshoz nincs energiám, annak nincs se haszna, se értelme. Egy életnek nem erről kellene szólnia. Minden szándék, igyekezet, kitartás hiábavalónak bizonyul. Tartalommal, értékkel szerettem volna megtölteni az életem. Csontig csupaszitva fizikai testemet, harminc éven át cafatokra szedve, átvizsgálva a lelkemet, erőmön felül táplálni, művelni a szellememet, kapcsolatot keresve Vele, aki itt lakik a szivemben...mindhiába...úgy érzem nem jutottam semmire. Haszontalannak érzem magam. Nagyon rossz érzés haszontalannak lenni.
  Az ötvenedik születésnapom tájékán öltött határozott, szilárd formát bennem, amikor konkrétan megfogalmazódott, s valósággá vált annyira, hogy önmagamnak ki is mondjam. De nem...leirni nem tudom még!

 

  Egy év! Egy évet adok magamnak. S ha ez alatt az idő alatt nem leszek képes levetni az álarcaimat, ha nem tudok az lenni, aki Vagyok, akkor nem küzdök tovább. Akkor önként hagyom magam, s az vigye a lelkem-szellemem magával, aki akarja!

Mindenkinek kell!

Egy sarok, egy csendes zug kell legyen az otthonomban.  Ha vasbeton, ha panel falak közt van is, de szüksége van rá mindenkinek.



Véletlenek pedig nincsenek!

 Már három éve, hogy beköltöztünk ebbe a lakásba. Sok idő és munka kellett hozzá, mig otthonommá vált.

  Csak olyan dolgok, tárgyak, könyvek vannak most körülöttem, amiknek kézbe vétele, látása, használata örömet okoz, feltölt energiával. Minden rólam mesél, rólam szól, engem jellemez. Tükörképem a szobám, s minden, ami körülvesz. De egyetlen dolog sincs, amitől ha kell, ne tudnék megválni jó szivvel.
  Az otthon léte, melege, mindig fontos volt számomra.
  Két és fél éven keresztül erőmön felül harcoltam azért, hogy megtarthassam ezt az otthont, hogy ne bukjam el a lakáshitelemet. Egyedül élek keresőként, egy gyereket tartok el, tanittatok, lakáshitelt és rezsit fizetek. Gyakran annyi élelmünk volt, amennyit a kórházi maradékból hazavittem. Évekig semmi szórakozás, se egy könyv, sem mozi, csak a felszinen maradásért dolgoztam, egyre kilátástalanabbul.
 

  Aztán egy napon világossá vált, hogy minden küzdelem ellenére tartozásaim annyira megnövekedtek, hogy ennyi volt, nincs tovább...képtelenség! Belefáradtam, már nem is lázadoztam. Elfogadtam, hogy amennyi tőlem tellett megtettem és nem rajtam múlott, hogy kevésnek bizonyult. Felkészültem rá, hogy a bank felmondja a lakáshitelemet és elárverezik az otthonomat.
  Fogalmam sem volt, mihez fogunk kezdeni. Ha a lakástörlesztés helyét átveszi egy albérlet dija, akkor ugyanott vagyok. Már szüleim lakható szőlőpincéje is eszembe jutott lakhatás gyanánt, de mivel az vidéken van másik megyében, a munkahelyemet vesztettem volna el és a gyerekem az iskolába járás lehetőségét.
  - Mit tegyek? - gondolkodtam - Menjek talán egy hid alá lakni?
 

  Akkor jött látogatóba lányom egykori főnöke, barátja Ausztriából.  Vendégül láttam, elbeszélgettünk. Érdekelte a fiatalembert, hogyan élnek nálunk az emberek. Pár rövid mondatban ecseteltem neki a tényeket, az átlagember keresetét, lehetőségeit és kiadásait, saját példámmal illusztrálva.
  Először nevetett, azt hitte viccelek. Aztán hitetlenkedett, ámuldozott, aztán elkomorodott, végül elgondolkodott. Sokáig ült közöttünk töprengve, nem vett részt a beszélgetésben. Térdére könyökölt, állát az öklén megtámasztva nézett maga elé, néha észrevettem, hogy figyel, ahogy beszélek. Mivel ő nem ért magyarul, nem értette, miről volt szó, csak ült közöttünk, aztán egyszercsak váratlanul közbeszólt. Mint derült égből villámcsapás tett egy visszautasithatatlan ajánlatot ő, akit akkor láttam életemben először. Hogy megmentsen az árverezéstől, megveszi a lakásomat a banktól, ami az ő tulajdona lesz, s a lánya fogja örökölni. Én amig élek, benne lakhatok.
 

  Meglepett kérdésemre, hogy miért tenne ilyent, mosolyogva azt felelte:
  - Hadd tegyek valami jót egyszer én is az életben!
  Ez a férfi egy huszonkilenc éves osztrák üzletember. Mindeddig több száz kilométerre élt tőlem ismeretlenül. Vajon véletlenül kerültünk most egymás útjába? Nem, nem! Én rászorultam...ő tartozott, törlesztett...én hálával elfogadtam. Azt hiszem, valamit lerendeztünk egymás között, ami egy előző élet hozadéka lehetett.
  - Nagyon szépen köszönöm. Kimondhatatlanul hálás vagyok. - mondtam neki.
  - Nincs mit. - kacsintott pajkosan pironkodva - Vedd úgy, hogy meg voltál hivva!
  Megjegyzem: hétmillió forintról van szó!
 

  Nem félek.

Soha, semmitől nem féltem igazán az életben.

Bizom a gondviselésben és meg is tapasztalom azt.

A segitség a legnagyobb küzdelmek

és nehézségek közepette,

néha a végső pillanatban,

de mindig megérkezik.