"Ha az emberek gyakrabban fordulnának magukba, 

ritkábban lennének magukon kívül."

(Kurt Tepperwein)

Ülj le, csendesedj el!

Bennem motoszkál, nem hagy el az érzés, a gondolat, ami belülről fakad, tőlem, nekem: Ülj le, csendesedj el, figyelj rám, mondandóm van számodra!

Tudom, tudom. Csak hát műtét lesz, itt vannak a napi tennivalók, plusz ki kell takarítani a lakást, ágyneműt cserélni, előszedni az előző zárójelentést, a gyógycipőt, összeírni mi kell a kórházba, majd azután. Listát szerkeszteni a gyereknek az intézni, tennivalókról, amit idecsempészek az asztalomra, hogy megtalálják, ha esetleg mégis, vagy mégsem...

Bár az olvasottság miatt nem érdemes, mégis ideültem a gép elé ránézni a blogomra. Azt sem tudom, mikor kezdtem. Talán tíz éve, vagy több? Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem olvasgatni a régi reakciókat, hozzászólásokat. Rövid, pár mondatos, beszélgetésnek alig nevezhető szösszenetek. Bohóc, Muzsi Attila, Hólabda, Ágnes, Zsuzsanna, Joe bácsi, Nyárády Károly, Csovák Tünde. Nem vagyok szentimentális ember, de annyira jó volt visszatekinteni! Az általam követett, sok esetben már rég félbehagyott blogok okos, vidám, vagy elgondolkodtató bejegyzései... Jó volt köztetek.

Ahogy a magánéletben, úgy itt is a háttérbe húzódva megvagyok magammal. De szívmelengető visszaemlékezni az aktívabb időkre.

Végeztem a mára szabott tennivalókkal, nincs kibúvó. Bevackolom magam a kedvenc sarkomba, és meghallgatom, mit akarok mondani magamnak. (Csak előbb még keresek néhány képet a sorok közé. :D )

Lassíts! Állj! Ne tovább!

Tizenhárom évvel ezelőtt operálták először a lábfejemet. Akkor egy hét után járógipszet kaptam. Mivel egyedül neveltem kiskorú gyermekemet, kényszerűségből ki is használtam az alkalmat, mentem boltba, gyógyszertárba, orvoshoz, a gyerek után és ahova kellett. Lett akkora vízhólyag a talpamon, hogy nem fért el a lábam a gipszben. Iszonyatos fájdalmat okozott a szorítás, ezért egy éjjel mindenféle, a lakásban fellelhető fegyvernek látszó tárggyal felfegyverkezve leoperáltam magamról. Meg is lett az eredménye. Nagy kanállal eszem a fájdalom csillapítót manapság, és örülnék, ha úgy nézne ki a lábam, mint az első műtét előtt.

A Covid miatt nem lehetett operálni, viszont pár héttel ezelőtt végre kaptam időpontot. Az orvos határozott utasítása ellenére továbbra is dolgoztam, mert egyik kolléganőm lebetegedett, és nem akartam a rengeteg munkával magára hagyni a másikat. Bicegve vonszoltam magam, hazafelé könnyeztem a fáradtságtól és a fájdalomtól. Erre mi történik? A másik kollégám hasra esett a munkahelyen, beütötte a térdét és végezhettem hármunk munkáját úgy, hogy a főnököm az asztalomon hagyott egy levelet arról, mit kell feltétlenül megcsinálni, és szépen felsorolta hármunk feladatait. Se kérem, se köszönöm. 

Főnöknő nem tájékoztatott, be nem mutatta, csak két nap után betoppant egy nő az öltözőbe, hogy ő az új munkatárs, felvették, a helyemre jön, mert engem operálnak. A műtét előtti két hétben tanítsam be. A térdsérült kolléga azon a napon jön, amikor én elmegyek. Addig pihen.

Nekem erre a hétre március óta be van adva a szabadságkérelem. Valahogy ráéreztem akkor. Operáció után két hétig nem kelhetek fel, kellenek előtte a napok, számítottam rá, hogy bevásárolok, rendbe teszem a lakást és kicsit átrendezem, hogy kézre legyen minden. Vérvétel, röntgen, újra szakorvos lesz a program, több órás várakozással.

Akivel beszéltem, mindenki a fejét csóválta, amikor elpanaszoltam, hogy végig dolgoznom kell, ráadásul hármunk helyett. Most nagyon kulturáltan fogalmaztam. Szimplán lehülyéztek. Volt aki pszichológust ajánlott, szerinte kezeltessem magam "terézanyaitis" ellen.

Igen. Örökké kifelé, magam köré bámulok. Reggel kinyitom a szemem és már sorolom is, mi lesz a tennivaló itthon, hova kell menni intézkedni, Mit kell elkezdeni, befejezni, beszerezni. Fájdalom csillapítót bekap, nyögve szalad, cipekedik, intéz, segít, fárad... fáj. 

A lábam fáj. Mit jelez? Lassíts! Állj! Ne tovább! 

Hát, akkor én ezennel leállok.

Erős vagyok, de a lelkem elfáradt…

Erős vagyok, de a lelkem elfáradt…

Az, hogy elfáradtam nem igazán írja le az állapotot, amiben jelenleg vagyok. Nem fizikailag fáradtam el, nem alvásra, vagy lazításra van szükségem. Ez túlmutat ezen. Érzelmileg fáradtam el. Pszichikailag, ha lehet ilyet mondani. Elfáradtam abban, hogy minden nap erős vagyok, mert annak KELL lennem.

Elfáradtam abban, hogy én nem fáradhatok el, mert szuperhősnek kell lennem, és bizony, ott kell lennem másoknak. Is.

Az igazság az, hogy nem én választottam azt, hogy erős nő legyek. Nem én döntöttem a megpróbáltatások és kemény évek mellett, sőt! Még csak azt a döntést sem én hoztam, hogy nem szabad megmutatnom, hogy néha pokolian össze vagyok törve. Egyszerűen így alakult. Egyszerűen ilyen vagyok, így hozta az élet. Nem volt idő arra, hogy összerogyjak.

Szeretek mások támasza lenni, szeretem, hogy van bennem erő és kitartás. Nem játszottam az erős nőt, félre értés ne essék… Valóban nehéz és kemény életem volt. Van.

De ideje feltennem magamnak a kérdést: szeretem magam annyira, hogy néha elengedjem a gyeplőt a saját életemben?

Amikor rám néznek azt látják, ez egy erős, kemény nő. Ott van azoknak, akiknek szükségük van rá, mindig tudja mit csinál, eléri, amit akar.

Ezt látják.

Amit nem látnak az az, hogy most fénytelen vagyok, és fáradt. Amit nem látnak az az, hogy iszonyat nehezen kérek segítséget, és iszonyat nehezen mondom ki, ha szükségem van valamire. Nem “kell”, hanem “szükség”.

Hatalmas a különbség.

Most időre van szükségem. Egy erős és ölelő karra van szükségem. Szünetre van szükségem és arra, hogy lássam, merre induljak tovább. Olyan régóta futok a saját gyengeségem elől, hogy be kell látnom: nincs már hová futni. Erős vagyok, és elképesztően gyenge is ugyanakkor.

Nincs abban semmi rossz, hogy arra vágyom, hogy szeressenek, hogy egy kicsit ne én legyek az erősebb fél. Arra vágyom, hogy el tudjam engedni magam, hogy le tudjak adni az erőmből. Tudom, hogy tudod, hogy hogy értem.

Arra vágyom, hogy ismét a büszkeség az erőm legyen, ne pedig teher.

(Hidasi Judit)

Húsvéti dekoráció tavaly és idén.

Bár eredetileg nem így terveztem, 

őket ez cseppet sem zavarta. 

Mindenhol is! a középpontban akarnak lenni.

 

 Csak negatívan!

Összeszedem egy csokorba az utolsó hónapok bosszantó tapasztalatait. Vagyis néhányat, aztán hátat fordítok az egésznek.

Számításaim szerint most, hónap végén mennék nyugdíjba. Felkerestem a nyugdíj folyósítót. Hamar jött a válasz. Két vendéglátós nem jelentett be, egy harmadik munkáltató pedig évente több hónap fizetetlen szabadságot írt ki nekem annak idején, így még négy évet kell dolgoznom, mire nyugdíjba mehetek. Mióta megkaptam a hivatalos levelet, kissé agresszív vagyok.

Havonta fizetek egy számlára pénzt. Hogy elkerüljem a sorban állást, felkerestem a bankot, hogy itthonról utalhassak. Regisztráltak, hazajöttem, nem tudtam belépni. Visszamentem, beállították, hogy számítógépről is intézhessem, ne csak okostelefonról. Be tudtam lépni, de csak az egyenlegemet láthattam, a funkciók nem voltak kiválaszthatók. Visszamentem. Javították, most már utalhatok. Nekiláttam, már kattinthattam, de nem engedett tovább, mert nem volt beállítva limit, amiről szintén csak a bankban nyilatkozhattam. Újra vissza. Ötödszörre sikerült működnie annak, aminek elsőre kellett volna. Bosszantó.

Két évvel ezelőtt jutottam be utoljára a tüdőgondozóba. Három havonta átvilágítottak, légzésfunkciót néztek, csak így kaphattam meg a gyógyszeremet. Azóta egy időpontot lemondtak a doktornő szabadsága miatt, a következőn azt mondták, rosszak a gépek, nincs vizsgálat, azóta csak covid van és gyógyszer telefonon rendelve automatikusan, szó és állapotfelmérés nélkül. Ami egy gyógyíthatatlan tüdőbetegség esetén eléggé necces.

Amióta nem fogad a háziorvos feldagadtak az ujjperceim, elgörbültek a kezem ujjai. A talpamon a gyulladt ízületeken járok, a görbe ujjakat dörzsöli a cipő, sebesedik. Így dolgozom, átlag nyolc kilométert teszek meg egy nap. Csak a gyaloglástól is hulla fáradt vagyok, az állandó fájdalom miatt pedig kissé idegbeteg. "Műtét covid után" áll a szakorvos véleménye alatt. Nem mehetek táppénzre, mivel a kormány 50 százalékos táppénzzel próbálja kiszűrni a táppénzcsalókat, lehetetlenné téve a valóban betegek megélhetését.

Ezek az én privát problémáim. Kollektív aggodalmaim is vannak. Mélyebbek, fájóbbak, elkeserítőbbek. Nem is bírom, akarom szavakba önteni őket. Bízok és remélek.

Mert rend a lelke mindennek.

Banki ügyintézésre kényszerültem. Az intézmény mosolygós biztonsági őre előzékenyen ajtót nyitott, majd az utat elállva várakozásra kért. 

Mivel rajtam volt maszk, a mögöttem ácsorgókat udvariasan felkérte a maszkviselésre. Megfordulva az előtérben várakozó hölgy után szólt, és a falra tűzött hirdetményre mutatva felhívta a figyelmét a kötelező kézfertőtlenítésre. Ezek után a mutató és hüvelykujját alaposan megnyalva felcsippentett egy kötelezően kitöltendő nyomtatványt, a kezembe nyomta, majd felkapott egy tollat, és azt is felém nyújtotta. - Köszönöm, van sajátom - hárítottam el az írószert kábultan, majd végignéztem a procedúrát, ahogy a mögöttem sorakozó emberek is elveszik az újra meg újra megnyálazott ujjak közül a papirosokat és tollakat. 

Az őr elégedetten elmosolyodott, és mint aki jól végezte dolgát, a kézfertőtlenítő automatához lépett, és kötelességtudóan lefertőtlenítette a kezét. 

Rend a lelke mindennek! 

(2021. 01. 21.)

Nem megy.

Emlékek tolakodnak, gondolatok sokasodnak, események zajlanak, hatást keltenek bennem, testi fájdalmak kínoznak, gyengítenek, indulatokat generálnak, öröm és lemondás, keserűség és elfogadás hangjai lökdösődve keresnek kiutat a belsőmből szabadulásra, megosztásra vágyva, de elakadnak a torkomban. Nem, mégsem megy ez nekem. Most nem, már nem. Vagy talán még nem.

Mosolyra fel!

Beszállt mellém a liftbe egy öregúr. 
- Ej, de szépségesnek tetszik lenni - szólt rám pillantva, majd így folytatta: - Legyen kedves nyomja meg a hetes gombot, mert nem jól látok.

Ortopédiai szakrendelésről bicegve érkeztem a munkahelyemre, ahol az ajtóban egy kollégába ütköztem.
- Hát te meg honnan jössz? Csatából? - kérdezte megütközve.
- Igen - feleltem és hozzátettem ügyetlenül poénkodva: - Lőttek is rám.

Végigmért, majd így felelt: - Ahogy látom, el is találtak.

 A hóesésről mik nem jutnak az ember eszébe?

• Óvónőképző szakközép iskolába jártam. Ma már főiskolai végzettségű óvónőket alkalmaznak.
• Nyomdában is dolgoztam, montírozó lettem, az én teljesítményem alapján állították be a normát annak idején. De azt a munkát manapság számítógéppel végzik.
• Gyárban voltam hét évig, az utolsó években mentoráltam, én tanítottam be az új dolgozókat. Bevezettem őket a gyártás folyamatába és a lézerhegesztő kezelésébe.
• Szociális gondozó és ápoló képzésen kiváló eredménnyel, dicsérettel végeztem. Kórházban helyezkedtem el, hematológián, belgyógyászaton, általános sebészeten és mellkas sebészeten dolgoztam. Csak hálát és köszönetet kaptam, de két beteg volt, akik a szüleim lakhelyéhez közel élve gyógyulásuk után felkeresték az öregeket is, hogy közöljék velük, büszkék lehetnek a lányukra.
• Novellaíró pályázaton nyertem az Apuka és a Szoba kilátással című írásommal és Instant karma címmel könyvet írtam.
• Hatvan éves leszek júniusban, és felkavart, amikor ébredés után felfedeztem, hogy az éjszaka sötétjében rejtekezve alattomosan újra leesett a hó. A lábam rettenetesen fáj, kínoz minden lépés, mert mindjárt indulok dolgozni és nagyon sok munka vár rám. 

Esett a hó. Ma sok lesz a dolgom. Irodatakarító vagyok a kórházban.

Ej, ráérünk arra még!

Egyelőre mégse megy ez nekem. Délelőtt tizenegykor indulok dolgozni, és este nyolckor érek haza. Akkor elkezdek főzni, kétnaponta sütni a fiamnak, aki reggeltől estig Ausztriában dolgozik és éthordóban viszi az ételt. Mivel délelőtt nincs se étvágyam, se időm, késő este ebédelek. Így megy ez egy éve. Tudom, tudom, nem egészséges. Régóta ötvenhat kiló vagyok, amit este megeszek, azt nappal ledolgozom, illetve soha nem alszom el éjfél előtt, és ez időtlen idők óta így van.

A hétvégék? Házimunka, pihenés, család. De! Két hete leszedtem az előszobában a tapétát derékmagasságig. Teljesen le akartam, de mivel az előző lakó gondosan lefestette lemosható falfestékkel, rettentő nehezen tudtam eltávolítani. Így hát csak addig szedtem, véstem le, ameddig a macskáim kicsomagolták az előszobafalat. Csiszolni kell, glettelni kétszer, aztán rá az új tapéta, és átfestem. Két hétvégén meglettem volna vele a festést kivéve. De! 

Múlt hétvégén a lányom a két unokámmal átjött Ausztriából látogatóba. Ők teszteltettek indulás előtt, én megkaptam a Pfizert. Öt hónapja nem láttam őket, alig vártam, hogy jöjjenek, elmaradt a felújítás. Következő héten a fiam jelzett Olaszországból, hogy teszteltettek, pár napra hazaugranak a főnökével. Újabb boldog hétvége. Tegnap volt nálam, alig ismertem meg, amikor Szandokánként becsöngetett. Őt már nyolc hónapja nem láttam, szakállat növesztett, és vállig ér a haja. A középső fiam is betoppant a családjával. Az unokát cipelve rosszul léptem, nagyot reccsenve kifordult a térdem. Eddig is bicegtem, ez igazán nem hiányzott. Nem fáj állandóan, csak váratlanul, hirtelen hasít bele a fájdalom, de akkor sikítok.

Most itt ülök a gépnél, a házimunkát nem tudom ki fogja elvégezni, boltba menni nem merek, a felújítás újból csúszik, mert hajolni, guggolni talán hetekig sem tudok. Nagyon elfogadó tudok lenni, hosszú évek munkája van benne. Így belegondolva, nem is néz ki olyan rosszul az a derékig érő vasbeton dizájn az előszobafalon.

Vigyázz, kész, jövök!

Néha benéztem ugyan, de több mint három éve nem írtam bejegyzést. Gyermekkorom óta kis füzetekbe jegyeztem a fontosabb eseményeket, ezek segítségével készült el a könyvem is. 

Egy ideje nagy zsákokba szedem a lakásomban található felesleges holmit, amik vagy a kukában, vagy a pincében kötnek ki. Ennek a selejtezésnek estek áldozatul a jegyzeteim, naplóim is. Viszont gondolataim azóta is kikívánkoznak, közlési kényszer él bennem, amit a mostani helyzet okozta bezártságnak, illetve extrém introvertáltságomnak köszönhetően itt fogok kiélni.
Tavaly kezdtem el otthonom lomtalanítását, ezzel egy időben a facebook ismerőseim szelektálását. Teljesen megszakadt a kapcsolatom több évtizedes barátság után több emberrel, apró nézeteltérés, nézetkülönbség miatt, komolyabb konfliktus nélkül. A sors is szelektált körülöttem.
Nyitottam egy füzetecskét a gyermekeim számára, amiben minden fontos, rám vonatkozó hivatalos adat, szám, elérhetőség, jelszó és tennivaló megtalálható. Végrendelet nem készült, mert nincs, amit örökölhetnének utánam. 
Négy gyermekem van. Nagy nehézségek és küzdelmek árán neveltem fel őket. Betegségtől, fáradtságtól gyakran elgyötörve mondogattam: Kitartok, a sorsomnak megfelelek, ha belerokkanok is. Ám, csak hatvan évet vállalok, egy nappal se többet!
Karácsony táján ért a megdöbbenés, amikor munkatársnőm a korom után érdeklődött. Öt hónap múlva hatvan éves leszek.
A szelektálást, lomtalanítást ösztönösen kezdtem el, de mintha értelmet nyert volna a felismerés által.
A gyermekeim felnőttek. Hosszú idő óta először tudom őket biztonságban. Nem szorulnak rám úgy, mint eddig. Élik az életüket. Most kezdődne az az idő, amikor én szorulok rájuk, a segítségükre.Nem akarok drámázni, humorral várom a hatvanadik születésnapomat, és nem, nem fogok elmenni. Hiszen tavaly végre költhettem magamra is, szuper télikabátot vettem, nyáron helyes kis blúzokat leértékelve, az idén egy cuki zöld bundát. Mi lenne velük nélkülem? 

Tollat letesz. Elégedetten hátradől.

Több év munkája beérett. Igaz, csekély példányszámban készült gyávaságom okán. Még nincs itt az ideje nagyközönség kezébe adni. Nem hiszem, hogy ne lenne érdeklődő rá, inkább én nem vagyok képes legyőzni az ellenkezést magamban. Minek ír könyvet, aki nem szeret a nyilvánosság elé kiállni, nem vágyik ismertségre? Mert muszáj volt, meg kellett írni! 

"A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani."

(Gyerekszáj a szeretetről: Robi - 7 éves)

Szabó Csokoládé

Csoki elment. A tizenhetedik évét taposta. Nem akartam őt, a beleegyezésem nélkül került az otthonunkba. Négy gyermeket neveltem, igazán nem hiányzott még egy négylábú, örökké éhes, izgő-mozgó, nedves orrú családtag is, aki nem átallotta korai ifjúságában, mohóságától fűtve szétrágcsálni papucsainkat, aki a lakásban egyedül maradva az idő múlását azzal mérte, hogy időnként fekhelyére emelt egy-egy lábbelit a "közösből" érzékeltetve, mennyi óra állt volna rendelkezésére azok elpusztítására, ha ő nem lenne annyira jóindulatú. 
Nem voltam boldog szeretete megnyilvánulásától sem, amikor fáradtan hazaértem, s örömét azzal fejezte ki, hogy a viszontlátás örömében, izgatottságában minduntalan lepisilte a lábamat. 
De aztán megnőtt, gyönyörű, méltóságteljes, nagy eb lett belőle, büszkén uralta a lakótelepet, kis lakásunkat, s elfoglalta méltó helyét a szívünkben és az életünkben is. Farka nem volt, fenekét csóválta, nem vettem zokon a kék-zöld foltokat, amiket lelkesedése nyomán sikerült beszereznem. Megtanultam ügyesen elkapni egy-egy bútordarabot, hogy hanyatt ne essek, amikor örömködik mellettem.
Egyik télen influenza döntött ágyba, negyven fokos lázban égve arra ébredtem éjszaka, hogy valószínűleg a kutya sincs jobban, mert öklendezett az előszobában. Senki nem mozdult, kitámolyogtam hozzá, leguggoltam mellé és fogtam a fejét. Amikor megkönnyebbült, szégyenlősen lépett hátra, bűntudatos tekintettel bámult rám, amiért odarondított. Pedig én hálás voltam, hogy engedte tartani a fejét, így csak egy nagy tócsát kellett feltakarítanom több kicsi helyett. Ezután óránként megjelent az őrjárat az ágyam mellett, megszimatolt, megböködött, s ha kinyitottam a szemem, jelezve, hogy minden rendben, halkan visszavonult.
Egy reggel arra ébredtem, hogy a fiam ágyában, mellette alszik. Nagyon mérges lettem. Kitártam az ajtót és a kutyára parancsoltam, hogy azonnal takarodjon ki a szobából. Hihetetlenül hosszúnak tűnt, amíg lassú mozgással, halk morgással elhaladt mellettem. Nem én voltam a választott gazdája és ezt magatartásával egyértelműen a tudomásomra hozta. Bár a parancsot nem vontam vissza, akkor megtanultam tisztelni őt.
Tizenöt évig élt abban a lakásban, és az ajtó nem volt bezárva soha, még éjszakára sem. Nem volt szükség rá, mert velünk élt Csoki. 
Kisebbik fiam az óvodában lerajzolta a családot. Apa, anya, három testvér és ő szerepelt a lapon, valamint Csoki kutya. Az óvónő kérdezte, kit hogyan hívnak. Felsorolta szépen, s a négylábú családtagot így nevezte meg: Ő pedig Szabó Csokoládé.
Isten veled Szabó Csokoládé!

Nézőpont

"Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik minden nap megmossák a lelküket is?"

Gárdonyi Géza

Költözni támadt kedvem

Ide bármikor, azonnal, boldogan!

Itt is el tudnám képzelni az életet.

A következőt ki kell pofozni, mert így kicsit félelmetes, de úgy hiszem, megérné a fáradozást. Feltéve, ha magas dombokon álló, dús lombú erdőre néznek az ablakok.
Nincs rá sok esély, mert mintha a háttérben tenger kéklene.
Nem mintha a beköltözésre több sanszom lenne.

Biztos vagyok benne, hogy van, aki a mostani otthonomat is szívesen fogadná. Nem elégedetlenkedem, csak tudom mi az, ami elvarázsol, ami vonz.

"Egy szoba könyv nélkül olyan, mint a test lélek nélkül." (Cicero)

Remélem, az én könyvem is sokak polcára felkerül majd! Már készen van, gőzerővel folyik a szerkesztés és a javítás. Optimista vagyok, bár a kiadatás legalább annyira idő- és energiaigényes, mint a megírása. Ha mégsem sikerül nyomtatásban megjelentetni, akkor gyönyörűen beköttetem és az én könyvespolcomon díszeleg majd.

Ősz.

Mosolyogjunk! :)