Igaz valód

"Az, hogy ki vagy, mindig magasabb rendű annál, aminek látszol - annál, ami csak úgy tűnik, hogy van. Mihelyt elkezded valóban megismerni azt a személyt, aki - a te előítéleteid alapján - egy nagyon szép, vagy nagyon csúnya arc mögött megbújik, akkor a felszín elkezd elhalványulni, míg végül egyáltalán nem lesz jelentősége." (William Paul Young)

Ambrus Attila alias whiskys

Savaria Karnevál Szombathely.

Ambrus Attila a kerámiáit árulja.

Elkapott beszélgetés.

Vásárló: - Honnan vannak a kerámiák? 
Ambrus Attila: - Én készítem őket. 
Vásárló: - Na, de tényleg! Honnan veszed őket? 
Ambrus Attila: - A kínaiaktól.

Én engedem

"Ha tudnád, hány jól alakuló dolgot rontottál el életedben csupán azért, mert türelmetlen és számítgató énedre hallgattál, aki nem bírja, ha "nem történik semmi!" - megdöbbennél. Angyalok munkáját tetted tönkre, mert nem hagytad beérni a dolgokat." 

Müller Péter

Instant karma (Részlet 1.)

A kislány a fából készült, fakerekű babakocsi fölé hajolt. Egyenes szálú, hosszú, barna haja a benne fekvő, horpadt hasú kaucsuk babára omlott, amint fontoskodó mosollyal betakargatta, majd a zötykölődő tákolmányt az utcafrontig tolta, onnan vissza, egészen az óvoda hátsó kertjéig. Nefelejcsmintás, világoskék ruhácskájának pántja lecsúszott válláról, de a gyermek nem nyúlt utána. Kipirosodott kerek arcocskája, sötét szeme feketén ragyogott, miközben vékonyka hangján maga költötte altatódalt énekelgetett.

Újabban nagymamája ment a kislányért az óvodába, kopogós tűsarkakon lépkedett, ezért érkezését már az utca végéről hallotta a gyermek. Felugrott, félredobta játékát, és a kerítésbe kapaszkodva csodálta, ahogy Mami ruganyos léptekkel közeledett, miközben csípőjén ritmusra ringott a pettyes harangszoknya. Vörösre festett, ondolált frizurája lángolt a nap fényében, rúzstól pirosló ajka mosolyra húzódott, karját ölelésre tárta, és a kislány futott, majd feldöntötte örömében. Belefúrta orrát a nyakába, és mélyen magába szívta az illatos hajlakk és kölni bódító, mamiszagú elegyét.

Egy nap, Mami délben elkérte az óvodából. Mosolytalan arccal, remegő kézzel, kapkodva átöltöztette, miközben szokatlanul komor és szótlan volt. A gyermek próbálta mosolyra bírni, kereste a tekintetét, az arcához hajolt, ránevetett halkan, hangosan is a viszonzásra várva, de csak nem simultak ki az összeráncolt szemöldökök közé mélyült barázdák. Az asszony futó pillantással, gépies mosollyal viszonozta a kislány igyekezetét, majd kézen fogta és sietős léptekkel haladva maga után húzta.

Hazaérkezve teherautó várta őket a ház előtt. Kamilla felélénkült, amikor felfedezte benne a bútoraikat.

– Hová viszik, Mami? – kérdezte ámulva.

– Elköltözünk kislányom.

– Hova költözünk? Anya és apa hol vannak?

– Messze megyünk kislányom, nagyon messze. Anyád dolgozik, ő később jön utánunk. Apád meghalt.

„Költözünk...nagyon messze...anya nem jön...apa meghalt.”

– Hogyan? Miért nem? Miért? – törtek ki a kislányból összefüggéstelenül a döbbenet és értetlenség okozta kérdések.

– Ne kérdezz semmit, csak gyere szépen! Majd anyád válaszol – hangzott a halk, de a további kérdezősködést csírájában elfojtó hangsúllyal megadott felelet.

És Kamilla csendben maradt, mert csendre intették.

Nyolc órán át zötyögtek a teherautón, amire céljukhoz érkeztek. A falu határán kiszálltak, a jármű továbbhajtott. A gyermek bizonytalanul nézett utána, majd kérdő tekintetét Mamira emelte.

‒ Gyere csillagom, sétáljunk kicsit, mert egészen elgémberedtem a hosszú úton. Közben nézelődünk, hogy lásd, hol lakunk ezután – szólt nagyanyja, majd elkapta a csöpp, felé nyúló kezet és derékban előredőlve, kalapáló tűsarkain megindult felfelé, maga után húzva a botladozó kislányt.

Domboldalra vitt az országút kanyarogva, betonkockákból kirakott járda kísérte hajlongását. Kétoldalt vadrózsabokrok övezték, élénk rózsaszínben pompázva, citromaromát lehelve a levegőbe. A kopasz törzsű, égig érő fenyők között oszloptornácos, égővörös fedelű házak bukkantak fel. A dimbes-dombos területre épült település határáig vezetett csak országút, belsejében a falu lakói járdán közlekedtek. Kiskertek, virágok, fák, bokrok, zöld növényzet virított a kedves rendetlenséggel szétszórt, színes vakolatú házak mellett, ameddig a szem ellátott.

– Nézd csak, kicsim! Ez olyan szép, mint a mesében. Jó lesz itt nekünk, mit gondolsz? – torpant meg szuszogva Mami, sajgó bokáját dörzsölgetve leguggolt Kamilla mellé, majd bátorítóan magához húzta a fáradtságtól elgyengült gyermeket. A kislány nagyanyja vállának biztonságos támasztékába dőlve végigfuttatta tekintetét az ég felé törő óriásfenyők karcsú törzsén, és gondterhelt arca mosolyra derült.

– Jó lesz. Biztosan jó lesz – válaszolta.

Remix

Megérkeztem a csavargásból. Pihenni szerettem volna, mert holnap már dolgozom, de pechemre a minden évben megrendezésre kerülő Joskar Ola napok folynak a lakótelepen. Koncertek versenyek, bemutatók szórakoztatják a város lakóit.

A Hooligans koncertjén vettem részt utoljára az eseményen. Akkor katasztrofálisnak ítéltem a rendezést abból a szempontból, hogy Csipa bár beleadott mindent, időnként mégsem tudta felülhangoskodni a közönség hátsó sorai mögött felállított második színpadon dévajkodó bandát, így kétfelől, töményen kaptuk a kultúrát. Örülhettünk volna, hiszen egyszer sem fizettünk, ráadásul időt spóroltunk azzal, hogy két koncertet hallhattunk egy időben. Örömünk valamiért mégsem volt teljes.

Ma itthon maradtam a kilencedik emeleti otthonomban, de legközelebb inkább ismét lemegyek. Muszáj lesz, mert a kiváló hangosításnak köszönhetően, egész este a nem éppen bagóval fizetett, meghívott előadók nótáival egyszerre élvezhettem még négy zeneszámot, teljes hangerőre tekerve. Annyira nem vagyok vájtfülü, hogy ezt ne kínzásként éljem át. Ugyanis a mutatványosok, hintások saját válogatású muzsikával szórakoztatják a nagyérdemű, halálfélelemtől sikoltozó fizetővendégeiket, cseppnyi tekintettel sincsenek az éppen zajló előadásokra. Amikre igazából nem vagyok kíváncsi, de ha már el kell viselni, akkor sem mixelve, a többivel egy időben szeretném. De lehet, hogy csak engem idegesít, ha példának okáért Majka Rihannával, Adéllal és Kefírrel énekel kvartettet?

Introvertált vagyok

Szóval a nagy probléma, hogy legtöbbször arrogánsnak tűnünk, mintha azért nem szocializálódnánk másokkal, mert azt hisszük, hogy jobbak vagyunk nálunk.

Az emberek megtöltik a hallgatásunkat a saját interpretációikkal, szóval ránk nyomják a “nagyképű” vagy “félénk” címkét.

Nem vagyunk depressziósak, félénkek, undokok, vagy antiszociálisak – a legtöbbünk legalább is. Azok vagyunk, akik vagyunk, nem kell többet beleképzelni.

Nem mindegyikünk otthon ülő típus, van aki rendkívül társaságkedvelő, csak gyakorlás kérdése. Rá kell kényszerítenünk magunkat, hogy elhagyjuk a lakást. Veszélyes spirál ez, ami könnyen beszippant, van aki azért nem hagyja el a kuckóját, mert már teljesen elszokott tőle, és azért szokott el tőle, mert soha nem indul el.

Túlgondolunk és túlanalizálunk sok mindent, mert túl sok időt töltünk el a fejünkben.

Megfigyelők vagyunk. Felmérjük az új szituációkat és embereket, akkor kezdünk interakcióba lépni, ha már mindent helyére tettünk a fejünkben. Általánosságban csak akkor vagyunk elemünkben, ha minden otthonos és jól ismert.

Néha nagyon csendesek vagyunk. Nem azért, mert rossz kedvünk, vagy valami problémánk van. Valaki mellett csendben lenni a komfort legmélyebb szintje számunkra. Ne piszkálj, vagy csinálj viccet belőlünk, emiatt kell mindenféle kitalált fejfájással és egyéb kifogásokkal előjönnünk minden alkalommal. A csend jó dolog, rendben?

Folytatás itt:

http://globalisvilag.com/2016/08/02/hasznalati-utasitas-introvertalt-emberekhez/

Világgá mentem, majd jövök.

 Meglátogatom a szüleimet.Irány a Dunakanyar, Kerca biofarm. Hamarosan újra, itt. 

Szép nyarat mindenkinek!

Mi legyen a "gyerek" neve?

A könyv témája: a saját sorsom eseményein keresztüli spirituális fejlődés (Vagy nem!) bemutatása. Mindannyian tapasztalni, tanulni, fejlődni jöttünk azzal a céllal, hogy amikor távozunk több, jobb, szeretettelibb emberek lehessünk, mint amikor megérkeztünk. Sokaknak inkább sikerül, másoknak kevésbé. Senki nem véletlenül pottyant erre a világra. Az életnek értelme van, ha belátjuk, ha nem. Van, aki felismeri, van, aki nem. 

Amilyen utat bejártam, amit nekem sikerült meglátnom, azt leírtam. Nem biztos, hogy követendő, jó út, és nem az egyetemes, kőbe vésett, egyetlen igazságot fedeztem fel. De az út az enyém, a felismeréseim ott, akkor, engem tükröztek. Talán már másképp gondolom, de azt is vállalom.

Ezt a rövid összefoglalót azért írtam, hogy a borítók és címek elbírálásához segítséget kérjek és támpontot adjak. Néhány elképzelést felsorolok az öteletek közül. 

Tetszik valamelyik?

Angyal a tűzben...avagy a lélek élveboncolása

Ébredj, Leányzó!

Emberöltőnyi félelem

Füstté vált filozófiám

Átfestem a világom

A létezés tarka súlya

Fűszál hegyén harmatcsepp

Sár a rózsakertben

Az első tíz

Köszönöm. Oldalmegjelenítések száma országonként Bejegyzés Oldalmegjelenítés Magyarország 21244 Egyesült Államok 7506 Oroszország 1457 Ukrajna 1431 Románia 1303 Németország 767 Indonézia 731 Szlovákia 460 Franciaország 414 Hollandia 352

Miért írok?

Több éve annak, hogy krónikus nehézlégzést és allergiát okozó poros emlékeimet lelkem pókhálós sufnijából elszántan előkotorásztam, klaviatúrát kaptam az ölembe és terápiás célzattal, az eseményeket aprólékosan felidézve – mint gyöngyöt fonalra ‒ a gondolatokat betűkké, a betűket szavakká, a szavakat mondattá fűzve monitorra vetettem őket. Olyan dolgokat fogalmaztam meg, amikbe előbb belegondolni sem voltam elég bátor, amivel addig nem tudtam szembenézni.

Számomra az írás eleinte eszközként szolgált. Általa vetettem ki magamból a salakot, szültem napvilágra örömeimet. Az írás lekötött, megnyugtatott, katarzist okozva feloldott és szabaddá tett, általa – kárt nem okozva – elégtételt vehettem az életen. A történteket felidézve megfogalmaztam, ezzel magamban lezártam azokat, így lelkemben minden alkalommal tágasabb, világosabb, szebb terembe léphettem.

Kicsit félve és izgatottan nyitottam ki emlékeim gondosan zárt ládikáját, ahol valaha megélt, legszebbnek tartott, legemlékezetesebb élményeim, találkozásaim, várakozásaim, vágyakozásaim, legszerelmesebb öleléseim, kacagásaim, békéim és ragyogó ékkőként megőrzött, az idők során csillámlóvá csiszolódott viharaim rejtőztek.

Korábban nem voltam bátor a kulcsot a zárba illeszteni. Féltem szembenézni a lelkem mélyén lapuló túlérzékenységgel, hiúsággal, elfojtott agresszióval, tehetetlenséggel. A porlepte rossz emlékek között azonban tudtam, hogy lennie kell olyannak is, ami felemel és megerősít. Ez adott végül erőt szétválogatni, lefújni róluk a port, kifényesíteni a valaha volt szépet, megsimogatni, elfogadni, megszeretgetni és elengedni a fájdalmas tapasztalatokat. Nem akartam tovább a múlt sebeit nyalogatni, gyógyulni szerettem volna.

Az írással önmagam olyan békés, belső, megbonthatatlan nyugalmát akartam felépíteni, ami tud kifelé ragyogni, melegíteni, de a mélybe, a lényegeshez nem érhet el semmi, ami megzavarhatná a ragyogás forrását. Tudtam: tüzet kell odabent rakom, de nem olyat, ami fájón éget, hanem meleget adót, világítót, otthonosat, amiből bőven jut másnak is. Az akkori tüzemnél csak a saját védelmemre, horzsolásaim ápolására volt energiám. 

Elszántam magam és engedve a belső késztetésnek, hónapokon át, naponta több órán keresztül jegyeztem le a valaha átélt életeseményeket, ennek köszönhetően a gyötrelem enyhült bennem. A történések felidézését, újraélését követő tisztító, feszültségoldó zokogás után békesség költözött belém, és elfogadó belenyugvás árasztott el. Hiszen tisztában voltam vele, hogy mindennek oka és értelme van az életben, nincsenek véletlenek, és ami történt velem, azt én okoztam, hoztam az életembe tetteimmel, gondolataimmal, érzelmeimmel, félelmeimmel, elvárásaimmal, döntéseimmel, vagy szeretetem erejével. Miért is vádolnék bárkit? Magamat sem hibáztatom. Sorsomban a kifogásolható és helytelennek tartott egykori döntések és választások ott és akkor megfelelőek voltak, mert éppen a kívánt megtapasztalást hozták elém.

Még nem írtam ki magamból mindent, de a terápia elérte a célját. Az önmegismerésen kívül az önkifejezés nagyszerű módjára leltem, az írásba beleszerelmesedtem, és szeretném a tőlem telhető legtöbbet kihozni ebből a románcból.

Ösztönösen, képzettség nélkül vetettem bele magam a tevékenységbe, önmagamért, az írás öröméért. Célom nem irodalmi alkotás létrehozása volt, s ha valamennyire sikerült is a kritériumoknak megfelelnem, azt csak az évek során, több száz könyv elolvasása nyomán tudattalanul rögzült tapasztalt formák, és szabályok felismerése tette lehetővé.

Ha szembesítenének alkotásom hiányosságaival, a kritika megérintené maximalizmusra való törekvésem, mégse lennék képes szakítani újdonsült szerelmemmel, és nem hajítanám el a tollat, a klaviatúrát. Biztosan nem, mert bár nem tökéletes írást követtem el, reményem szerint, talán önmagamon kívül másnak is szolgálhatok általa.

Владимир Высоцкий - Банька по белому

Kedves orosz látogatóimnak. Mert olyan sokan vagytok. Szeretem Viszockijt. Meghajlok a zsenialitása előtt.

России Дорогие мои посетители . Потому что есть очень многие из вас .

Я люблю Высоцкого. Преклоняюсь перед его гениальностью.

Alkotótársak

Ha szeretnéd, szívesen diktálok neked, Mami.
Vagy inkább gépeljek helyetted?
Unalmas ez a könyvírás.
Még aludni is izgalmasabb.
Az egyik folyton segítene, a kezemre fekszik igyekezetében, a másik inkább sértetten elvonul a szekrény tetejére.

Cím- és ihlettelenül

Nézek ki az ablakon és várom, egyre várom, hogy berepüljön az ihlet. Amíg én várakozok, nektek itt egy kis részlet a kéziratból.

„Nagy bennem a kényszer a rosszra, hogy elvegyem, amit megkívánok, megvegyem, ami tetszik, akár a kosztpénz árán is, hogy mindig az legyen, amit én akarok, s elvárom, hogy az legyen a helyes, amit én annak tartok. Kötekedés él bennem magammal, másokkal és a világgal szemben. Mindennel és mindenkivel dacolok.

A tehetetlenség hozza ki belőlem, mert úgy érzem, képtelen vagyok a változtatásra az értelmesebb élet reményében. Mindenhol falakat és korlátokat látok. Néha elgondolkodom: a korlát talán én magam vagyok? Dühödten keresem az egérutat, nekimegyek mindennek, aztán persze, hogy nekem fáj a legjobban! Higgadtan átjárót, ajtót, kilincset keresni a továbbjutáshoz, a megoldáshoz, a magam keltette és táplálta dacom teszi lehetetlenné, s indulataimmal a saját életemet mérgezem.

Felületes vagyok, nem figyelek a gondolataimra, szavaimra, cselekedeteimre. Ösztönösen, félálomban élek és ritka, teljes értékű pillanataimban vagyok csak elégedett magammal.

Miért van az, hogy másokat szeretni könnyebb?”

De ki a fene az a Mukicsné Makaró Aurélia?

A biztonság kedvéért rákerestem a névre, amit most találtam ki, de a google sem ismeri. (Biztos, ami biztos!)

Szóval. Eléggé fiatal és pimasz az a munkatársam, aki meghallván, hogy életrajzi ihletésű könyvet készülök kiadatni, megkérdezte tőlem: "Miből gondolod, hogy kíváncsi bárki is egy Mukicsné Makaró Aurélia életére?

A kérdés jogos. Az említett Mukicsné Makaró Aurélia valószínűleg meg van győződve róla, hogy annyi minden történt vele az életben, oly sokat szenvedett, mint senki más. Úgy hiszi, bárki belefogna a könyve olvasásába, bizonyára le se tudná tenni, amíg valamennyi körmét le nem rágta, könnyét el nem sírta. A lapokról áradó rettentő sok bölcsességről, a belőle sugárzó szeretetről ne is szóljunk!

Csakhogy valamennyi, nem ezen a néven éldegélő világpolgár hasonló véleménnyel bír önmagáról.

Sokan írnak manapság könyvet, túl sokan. Némely könyvkiadók válogatás nélkül ontják a kiadványokat. Elég, ha az írás elkövetője "tejel", vagyis beszáll a könyvkiadás költségeibe. A nívós kiadók adnak a minőségre, megválogatják, kivel dolgoznak. Persze, figyelembe véve az olvasói igényeket. Ami megint csak nem egyszerű feladat, figyelembe véve az olvasótábor fogyását és eligénytelenedését. Első könyves írónak alig lehetséges a könyvpiacra betörnie. El nem tudom képzelni, hogyan lehet valaki többkönyves szerző, ha az első kötete nem jelenik meg? 

Olvastam valahol, hogy a sikerhez elég, ha a jó kis sztorit közepes minőséggel lefirkantjuk, és egy kiváló képességű szerkesztőnek átadjuk. Csodát művel vele. Csakhogy a kiváló képességű szerkesztők majdhogy nem elérhetetlenek akkor is, ha csak a honoráriumukra koncentrálunk. De amúgy sem követnék el közepes minőségű cuccot. Akkor maradjon a fiókban.

Szóval, én, Mukicsné Makaró Aurélia, írtam egy könyvet az életemről. Bizonyára a blogom profiljából kitaláltátok, hogy a valós események mellett, az azt átszövő spirituális vonal a lényeg, amiért a kézirat megszületett.

A későbbiekben közölni fogok ízelítőként részleteket. Közreadom a szinopszist, ami a fejezetek tartalmának bemutatására íródott. A könyv címe nem végleges, több variáción gondolkodom, ennek megfelelően a borítót tekintve sem kialakult a tervem. Ezekkel kapcsolatos javaslataitokat szívesen veszem. Ha nem nyilvánosan szeretnétek, akkor továbbra is várom a leveleket a privát címemre.

Üdvözlettel:

Mukicsné Makaró Aurélia :)

Jóccakát!

Hm. A könyv utolsó fejezetével nem voltam elégedett. Valahányszor elolvastam hiányérzetem támadt. Tegnap aztán bősz jegyzetelésbe fogtam. Olyan sebességgel kezdtem ötletelni, hogy alig bírtam a csöpp notesz lapjaira firkantani, mielőtt az ihletnek nyoma vész. Reménykedem benne, hogy napok múltán is kiigazodom rajta, mert előbb nem lesz alkalmam géphez ülni. Mert ugyebár, aki négy műszakban dolgozik, az hol fizikailag, hol az elmeállapotát tekintve (hol a kettő együtt) nem alkalmas arra, hogy ihlettett állapotba kerülve szellemi tevékenységet folytasson. Érthetően fogalmazva: hét nap munka, egy nap pihenő, hét nap munka sorozat után egészen bután tudok kinézni a fejemből.

Ma hajnalban jöttem haza. Reggel nyolc óra, tizenhárom perc a pontos idő. A kezem sajog, leragad a szemem az álmosságtól és ahelyett, hogy ágyba bújnék, itt verem a billentyűzetet. Pedig ma és holnap éjszaka is dolgozni fogok. Nekünk nincs hétvége. Egyáltalán, mi az a hétvége?

Na, jó. Elmentem aludni. A számítógép megvár. Fogmosás, pizsama. Jóccakát!

Alkotni öröm!

Tíz év után elérkezett végre, ez a nap is. 

Éppen ennyi ideje történt, amikor elhatároztam, hogy megírom az életrajzomat. Gyermekkorom óta naplót vezettem, így az emlékezés mellett saját kútfőből táplálkozó, írott forrással is rendelkeztem.

Az események felidézése, sorba rendezése, kézírással való megfogalmazása, összefésülése, számítógépbe gépelése után pár évre félretettem a lemezre mentett anyagot.

 Csupán két éve vettem elő újból. Az eltelt időben megtanultam szövegszerkesztővel dolgozni, így a kéziratot áthelyeztem és munkába fogtam. Az elkészült fejezeteknek blogot nyitottam, az írásokat közzé tettem, és egy amatőr művészek számára készült webes fórumon is publikáltam, aztán hátradőltem, vártam a tapsot, az elismeréseket.

Népes rajongótábort szereztem, akik bíztattak és követelték a folytatást. Kaptam kritikát, de jóindulatú, kéretlen, önkéntes segítséget is, ismeretlen emberektől. Belejavítottak a kéziratba, és javaslatokkal, észrevételekkel megtűzdelve küldték el számomra. Hálás voltam a reakciókért. A dicséretek ösztönöztek a folytatásra, a kritikákból, javaslatokból sokat tanultam. 

A blogot azóta bezártam, mert néhány részletet a regényemből, más nevével fémjelezve fedeztem fel a interneten. Ennek a blognak az elején is rengeteg kidolgozatlan fejezetet közöltem, ezeket láthatatlanná tettem.

Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz egy könyvet megírni. Kézírással, jegyzettömbbe gépelve, World-be megszerkesztve még mindig csak halomra szórt mondatokként tűntek előttem. Naponta öt órán át ültem a gép előtt, a szabadnapjaim és a szabadságom összes szabadidejét rááldoztam, többször kinyomtattam és kijavítottam a kéziratot, mire el mertem küldeni egy lektornak.

Ki merem jelenteni, hogy minden első könyves író ujjongásba tört volna ki a válasz után. Igen ám, de a gratuláció után az átdolgozásra tett javaslatok következtek, ami pár hétre megnövelte bennem az alkalmatlanság érzését. De legyőztem, belefogtam a munkába és bizonyítást nyert, mennyire értékes egy igazán hozzáértő szakvélemény, mert az eredmény engem is meglepett. Tetszik, határozottan tetszik, amit létrehoztam. Addig, talán csak jónak ítéltem a művem, ma már az eredmény láttán elégedettség tölt el. Mert alkotni öröm!

Lehet, hogy nem találkoztok vele a boltok polcain. Ki tudja? Akkor sem dolgoztam hiába. Már tervezem a borítót, a címen gondolkodom. Kinyomtatom és megkapják a gyermekeim. 

Büszke vagyok a munkámra és magamra.

Idézet egy lektori véleményből.

"Kedves Tünde!

Páratlanul szépen fogalmazol. Gratulálok a munkához, neked tényleg írnod kell! Ami kéziratot kezdő íróktól látok, azok között a tiéd kimagasló, ha nem a legjobb. Olyan elevenen fested le a képeket, hogy tényleg életre kelnek.

A fogalmazás szép, gördülékeny és hangulatos. Eltalálod a megfelelő szavakat, a szavak sorrendjét, logikusak a mondataid, a tagolás is olyan, amilyennek lennie kell.

Ha megnézed a kéziratod első oldalát, látod, hogy gyakorlatilag nem javítottam: másoknál tiszta áthúzás és beírás a szöveg, de nálad csak egy alanyhiányt találtam. A helyesírás is jó, alig van a szövegben hiba. Inkább vesszőhibákat találtam.

Nem szabad veszni hagyni ezt a könyvet! Még a lányomnak is meséltem a kéziratról és megkérdezte, elolvashatja-e, amihez az engedélyedet szeretném kérni. Belenézhet?

Biztos vagyok benne, hogy épp elég a gondod, a munkád, de azt is tudom, hogy neked ez MEGY. Igen, a családodnak így is odaadhatod ezt a könyvet, nekik felbecsülhetetlen érték lesz. De én látom, hogy tényleg tudsz írni. ha úgy gondolod, akár kiadónak is küldd el."

Ha bántanak, ess gondolkodóba...

Támadód valójában szívességet tett azzal, hogy

beléd mart. Tette híradás: valamit nem látsz,
nem értesz, ezért nem is helyezed el megfelelően
magadban, vagyis a világban. Kiváltottad ellenszenvét,
netán a dühét is lényednek valamelyik
vonatkozásával, amit ezek szerint tehát nem
tartasz kézben eléggé, különben nem sértenél
vele mást. Másfelől viszont az, hogy támadó
indulatot váltasz ki belőle, áldozatos érzékenységének
a bizonyítéka. Reagál rád. Voltaképpen hálásnak
kellene lenned érte, hogy tükröt tart eléd. Ha nem
igaz is, amivel vádol, valamiképpen jellemző rád.
Ellenséged nélkül semmire se mennél. Ő miattad

"veri költségbe magát”, hibázik, akár tudja, akár nem:
kárt okoz magának, bánt egy másik embert,
holott az semmire se jó, ha csak arra nem,
hogy annak a révén, amivel bántani akart, te megtudj
valamit magadról, amit különben, e lecke nélkül nem
vehetnél észre. És aminek úgy látszik, most van itt az ideje.
Nem az ő hitványsága értékes, hanem amit általa
te magadról megtapasztalsz. Neki ezt persze nem
kell mondanod. Úgysem értené. De a felkínált bilincset
és láncot ne fogadd el, ne játszd el a rád osztott szerepet:
ne ítélkezz, ne mérkőzz! Gondolkozz. Maradj szabad.
Ennél nagyobb győzelem nincs.

Kornis Mihály

Ami nem emel, az visszahúz

"Amit a múltból hozol nem feltétlenül rossz vagy szükségtelen. Azok a tapasztalatok, amiket megszereztél gyökereivé válnak az új életednek. Azokra építhetsz és azok segítségével táplálhatod az új valóságodat. Nem vághatod el a gyökereket, mert akkor nem lesz semmi, ami az új életedet táplálja. Ha visszatekintesz a mögötted álló útra, akkor tudod, hogy mi az, ami értékes tapasztalat volt számodra.

Vannak döntések, amiket újra és újra meghoznál. Vannak tapasztalatok, amik tévútnak bizonyultak és amikből megtanultad, hogy mik azok a zsákutcák, ahová többé nem akarsz betévedni. Egyetlen percig se hibáztasd magad a múltad miatt. Semmit nem csináltál rosszul, mindent a legjobb tudásodnak és bölcsességednek megfelelően tettél.

Búcsúzz el a régi mintáktól!

Amikor egy teljesen új élet alapjait teremted meg tisztában kell lenned azzal mi az, ami mindig boldoggá tett téged és mi az, ami mindig zsákutcába vezette az életed. Készíts egy listát az életedben azokról a dolgokról, amikről biztosan tudod, hogy helyet kell kapniuk az életedben! Olyan emberek, feladatok, szokások és rituálék kerüljenek erre a listára, amik összekapcsolódnak számodra a mindenkori sikerességgel és boldogsággal. Kerüld a nosztalgikus emlékezést és a romantikus múltbéli tapasztalatokat! Csak olyan energiákat emelj át az új életedbe, amik hosszú éveken keresztül kiállták az idő próbáját. Ezek lesznek az új életed alapjainak építőkövei.

A következő lépésben készíts egy listát azokról a dolgokról, amiknek semmiképpen nem szabad helyet adnod az új életedben! Ez lesz a te spirituális lomtalanításod. Kerüljenek ki az életedből mindazon emberek, feladatok és rossz szokások, akik és amik csak rabolják az idődet és az energiádat, és nem járulnak hozzá a folyamatos fejlődésedhez! Légy rendkívül határozott és kíméletlen ezzel kapcsolatban! Mindennek távoznia kell az életedből, ami nem emel fel. Nemcsak a rossz dolgoknak, hanem a semleges dolgoknak is menniük kell. Semmi nem maradhat, amitől nem érzed, hogy vibrálna körülötted a levegő, ha csak rá gondolsz.

Engedd be az új energiákat az életedbe!

Ahogy sorban megszabadulsz az életed felesleges energiát rabló összetevőitől azt fogod észrevenni, hogy rengeteg hely szabadul fel benned és körülötted. Megtisztulsz, kiürülsz és helyet teremtesz a most születő újnak. Állj készen, hogy olyasmi érkezzen az életedbe, ami eddig egyáltalán nem volt ott jelen! Légy nyitott az új kapcsolatokra, az új tudásra és az új tapasztalatokra! Úgy nyílhatsz meg, hogy egyszerűen semmit nem utasítasz el, ami most érkezik. Ez nem azt jelenti, hogy mindent be kell engedned, hiszen éppen most raktál rendet.

Figyeld az érzéseidet, amikor kapcsolatba kerülsz valakivel vagy valamivel, aki vagy ami felkelti a figyelmedet! Ha úgy érzed, hogy vibrálni kezd körülötted a levegő, akkor kérj belőle többet! Ha úgy érzed, hogy csak az idődet és az energiádat rabolja, akkor ne engedd többé a közeledbe! Ha követed az érzéseidet hamarosan azt fogod észrevenni, hogy az életed megtelik új, színes és vibráló kapcsolatokkal és élményekkel. Ne engedd többé, hogy olyan dolgokra fecséreld az életed, amik nem szolgálják a fejlődésedet! Ne feledd az aranyszabályt: "Ami nem emel fel az visszahúz!" 

S. P.

Amikor a zene magával ragad...

Hálás vagyok

Minden apróságért hálás vagyok, minden kis darab ételért, egy sétáért, vagy azért, hogy láthatom a gyönyörű virágokat nőni. Megtanultam jobban észrevenni és megbecsülni a dolgokat, és azt is, hogyan kell szeretni még azt is, amit nem szeretek.

ॐ