2021. ápr. 8.

Húsvéti dekoráció tavaly és idén.






Bár eredetileg nem így terveztem, 
őket ez cseppet sem zavarta. 




Mindenhol is! a középpontban akarnak lenni.


 

2021. márc. 20.

 Csak negatívan!

Összeszedem egy csokorba az utolsó hónapok bosszantó tapasztalatait. Vagyis néhányat, aztán hátat fordítok az egésznek.


Számításaim szerint most, hónap végén mennék nyugdíjba. Felkerestem a nyugdíj folyósítót. Hamar jött a válasz. Két vendéglátós nem jelentett be, egy harmadik munkáltató pedig évente több hónap fizetetlen szabadságot írt ki nekem annak idején, így még négy évet kell dolgoznom, mire nyugdíjba mehetek. Mióta megkaptam a hivatalos levelet, kissé agresszív vagyok.

Havonta fizetek egy számlára pénzt. Hogy elkerüljem a sorban állást, felkerestem a bankot, hogy itthonról utalhassak. Regisztráltak, hazajöttem, nem tudtam belépni. Visszamentem, beállították, hogy számítógépről is intézhessem, ne csak okostelefonról. Be tudtam lépni, de csak az egyenlegemet láthattam, a funkciók nem voltak kiválaszthatók. Visszamentem. Javították, most már utalhatok. Nekiláttam, már kattinthattam, de nem engedett tovább, mert nem volt beállítva limit, amiről szintén csak a bankban nyilatkozhattam. Újra vissza. Ötödszörre sikerült működnie annak, aminek elsőre kellett volna. Bosszantó.

Két évvel ezelőtt jutottam be utoljára a tüdőgondozóba. Három havonta átvilágítottak, légzésfunkciót néztek, csak így kaphattam meg a gyógyszeremet. Azóta egy időpontot lemondtak a doktornő szabadsága miatt, a következőn azt mondták, rosszak a gépek, nincs vizsgálat, azóta csak covid van és gyógyszer telefonon rendelve automatikusan, szó és állapotfelmérés nélkül. Ami egy gyógyíthatatlan tüdőbetegség esetén eléggé necces.

Amióta nem fogad a háziorvos feldagadtak az ujjperceim, elgörbültek a kezem ujjai. A talpamon a gyulladt ízületeken járok, a görbe ujjakat dörzsöli a cipő, sebesedik. Így dolgozom, átlag nyolc kilométert teszek meg egy nap. Csak a gyaloglástól is hulla fáradt vagyok, az állandó fájdalom miatt pedig kissé idegbeteg. "Műtét covid után" áll a szakorvos véleménye alatt. Nem mehetek táppénzre, mivel a kormány 50 százalékos táppénzzel próbálja kiszűrni a táppénzcsalókat, lehetetlenné téve a valóban betegek megélhetését.

Ezek az én privát problémáim. Kollektív aggodalmaim is vannak. Mélyebbek, fájóbbak, elkeserítőbbek. Nem is bírom, akarom szavakba önteni őket. Bízok és remélek.



2021. márc. 15.

Mert rend a lelke mindennek.


Banki ügyintézésre kényszerültem. Az intézmény mosolygós biztonsági őre előzékenyen ajtót nyitott, majd az utat elállva várakozásra kért. 

Mivel rajtam volt maszk, a mögöttem ácsorgókat udvariasan felkérte a maszkviselésre. Megfordulva az előtérben várakozó hölgy után szólt, és a falra tűzött hirdetményre mutatva felhívta a figyelmét a kötelező kézfertőtlenítésre. Ezek után a mutató és hüvelykujját alaposan megnyalva felcsippentett egy kötelezően kitöltendő nyomtatványt, a kezembe nyomta, majd felkapott egy tollat, és azt is felém nyújtotta. - Köszönöm, van sajátom - hárítottam el az írószert kábultan, majd végignéztem a procedúrát, ahogy a mögöttem sorakozó emberek is elveszik az újra meg újra megnyálazott ujjak közül a papirosokat és tollakat. 

Az őr elégedetten elmosolyodott, és mint aki jól végezte dolgát, a kézfertőtlenítő automatához lépett, és kötelességtudóan lefertőtlenítette a kezét. 

Rend a lelke mindennek! 

(2021. 01. 21.)

2021. márc. 3.

Nem megy.

Emlékek tolakodnak, gondolatok sokasodnak, események zajlanak, hatást keltenek bennem, testi fájdalmak kínoznak, gyengítenek, indulatokat generálnak, öröm és lemondás, keserűség és elfogadás hangjai lökdösődve keresnek kiutat a belsőmből szabadulásra, megosztásra vágyva, de elakadnak a torkomban. Nem, mégsem megy ez nekem. Most nem, már nem. Vagy talán még nem.

2021. febr. 19.

Mosolyra fel!



Beszállt mellém a liftbe egy öregúr.
 
- Ej, de szépségesnek tetszik lenni - szólt rám pillantva, majd így folytatta: - Legyen kedves nyomja meg a hetes gombot, mert nem jól látok.

Ortopédiai szakrendelésről bicegve érkeztem a munkahelyemre, ahol az ajtóban egy kollégába ütköztem.
- Hát te meg honnan jössz? Csatából? - kérdezte megütközve.
- Igen - feleltem és hozzátettem ügyetlenül poénkodva: - Lőttek is rám.
Végigmért, majd így felelt: - Ahogy látom, el is találtak.


2021. febr. 16.

 A hóesésről mik nem jutnak az ember eszébe?



  • Óvónőképző szakközép iskolába jártam. Ma már főiskolai végzettségű óvónőket alkalmaznak.
  • Nyomdában is dolgoztam, montírozó lettem, az én teljesítményem alapján állították be a normát annak idején. De azt a munkát manapság számítógéppel végzik.
  • Gyárban voltam hét évig, az utolsó években mentoráltam, én tanítottam be az új dolgozókat. Bevezettem őket a gyártás folyamatába és a lézerhegesztő kezelésébe.
  • Szociális gondozó és ápoló képzésen kiváló eredménnyel, dicsérettel végeztem. Kórházban helyezkedtem el, hematológián, belgyógyászaton, általános sebészeten és mellkas sebészeten dolgoztam. Csak hálát és köszönetet kaptam, de két beteg volt, akik a szüleim lakhelyéhez közel élve gyógyulásuk után felkeresték az öregeket is, hogy közöljék velük, büszkék lehetnek a lányukra.
  • Novellaíró pályázaton nyertem az Apuka és a Szoba kilátással című írásommal és Instant karma címmel könyvet írtam.
  • Hatvan éves leszek júniusban, és felkavart, amikor ébredés után felfedeztem, hogy az éjszaka sötétjében rejtekezve alattomosan újra leesett a hó. A lábam rettenetesen fáj, kínoz minden lépés, mert mindjárt indulok dolgozni és nagyon sok munka vár rám. 
Esett a hó. Ma sok lesz a dolgom. Irodatakarító vagyok a kórházban.

2021. febr. 14.

Ej, ráérünk arra még!


Egyelőre mégse megy ez nekem. Délelőtt tizenegykor indulok dolgozni, és este nyolckor érek haza. Akkor elkezdek főzni, kétnaponta sütni a fiamnak, aki reggeltől estig Ausztriában dolgozik és éthordóban viszi az ételt. Mivel délelőtt nincs se étvágyam, se időm, késő este ebédelek. Így megy ez egy éve. Tudom, tudom, nem egészséges. Régóta ötvenhat kiló vagyok, amit este megeszek, azt nappal ledolgozom, illetve soha nem alszom el éjfél előtt, és ez időtlen idők óta így van.

A hétvégék? Házimunka, pihenés, család. De! Két hete leszedtem az előszobában a tapétát derékmagasságig. Teljesen le akartam, de mivel az előző lakó gondosan lefestette lemosható falfestékkel, rettentő nehezen tudtam eltávolítani. Így hát csak addig szedtem, véstem le, ameddig a macskáim kicsomagolták az előszobafalat. Csiszolni kell, glettelni kétszer, aztán rá az új tapéta, és átfestem. Két hétvégén meglettem volna vele a festést kivéve. De! 

Múlt hétvégén a lányom a két unokámmal átjött Ausztriából látogatóba. Ők teszteltettek indulás előtt, én megkaptam a Pfizert. Öt hónapja nem láttam őket, alig vártam, hogy jöjjenek, elmaradt a felújítás. Következő héten a fiam jelzett Olaszországból, hogy teszteltettek, pár napra hazaugranak a főnökével. Újabb boldog hétvége. Tegnap volt nálam, alig ismertem meg, amikor Szandokánként becsöngetett. Őt már nyolc hónapja nem láttam, szakállat növesztett, és vállig ér a haja. A középső fiam is betoppant a családjával. Az unokát cipelve rosszul léptem, nagyot reccsenve kifordult a térdem. Eddig is bicegtem, ez igazán nem hiányzott. Nem fáj állandóan, csak váratlanul, hirtelen hasít bele a fájdalom, de akkor sikítok.

Most itt ülök a gépnél, a házimunkát nem tudom ki fogja elvégezni, boltba menni nem merek, a felújítás újból csúszik, mert hajolni, guggolni talán hetekig sem tudok. Nagyon elfogadó tudok lenni, hosszú évek munkája van benne. Így belegondolva, nem is néz ki olyan rosszul az a derékig érő vasbeton dizájn az előszobafalon.

2021. febr. 7.

Vigyázz, kész, jövök!


Néha benéztem ugyan, de több mint három éve nem írtam bejegyzést. Gyermekkorom óta kis füzetekbe jegyeztem a fontosabb eseményeket, ezek segítségével készült el a könyvem is. 
Egy ideje nagy zsákokba szedem a lakásomban található felesleges holmit, amik vagy a kukában, vagy a pincében kötnek ki. Ennek a selejtezésnek estek áldozatul a jegyzeteim, naplóim is. Viszont gondolataim azóta is kikívánkoznak, közlési kényszer él bennem, amit a mostani helyzet okozta bezártságnak, illetve extrém introvertáltságomnak köszönhetően itt fogok kiélni.
Tavaly kezdtem el otthonom lomtalanítását, ezzel egy időben a facebook ismerőseim szelektálását. Teljesen megszakadt a kapcsolatom több évtizedes barátság után több emberrel, apró nézeteltérés, nézetkülönbség miatt, komolyabb konfliktus nélkül. A sors is szelektált körülöttem.
Nyitottam egy füzetecskét a gyermekeim számára, amiben minden fontos, rám vonatkozó hivatalos adat, szám, elérhetőség, jelszó és tennivaló megtalálható. Végrendelet nem készült, mert nincs, amit örökölhetnének utánam. 
Négy gyermekem van. Nagy nehézségek és küzdelmek árán neveltem fel őket. Betegségtől, fáradtságtól gyakran elgyötörve mondogattam: Kitartok, a sorsomnak megfelelek, ha belerokkanok is. Ám, csak hatvan évet vállalok, egy nappal se többet!
Karácsony táján ért a megdöbbenés, amikor munkatársnőm a korom után érdeklődött. Öt hónap múlva hatvan éves leszek.
A szelektálást, lomtalanítást ösztönösen kezdtem el, de mintha értelmet nyert volna a felismerés által.
A gyermekeim felnőttek. Hosszú idő óta először tudom őket biztonságban. Nem szorulnak rám úgy, mint eddig. Élik az életüket. Most kezdődne az az idő, amikor én szorulok rájuk, a segítségükre.Nem akarok drámázni, humorral várom a hatvanadik születésnapomat, és nem, nem fogok elmenni. Hiszen tavaly végre költhettem magamra is, szuper télikabátot vettem, nyáron helyes kis blúzokat leértékelve, az idén egy cuki zöld bundát. Mi lenne velük nélkülem? 

2017. nov. 19.

Tollat letesz. Elégedetten hátradől.

Több év munkája beérett. Igaz, csekély példányszámban készült gyávaságom okán. Még nincs itt az ideje nagyközönség kezébe adni. Nem hiszem, hogy ne lenne érdeklődő rá, inkább én nem vagyok képes legyőzni az ellenkezést magamban. Minek ír könyvet, aki nem szeret a nyilvánosság elé kiállni, nem vágyik ismertségre? Mert muszáj volt, meg kellett írni! 


2016. dec. 16.

Szabó Csokoládé


Csoki elment. A tizenhetedik évét taposta. Nem akartam őt, a beleegyezésem nélkül került az otthonunkba. Négy gyermeket neveltem, igazán nem hiányzott még egy négylábú, örökké éhes, izgő-mozgó, nedves orrú családtag is, aki nem átallotta korai ifjúságában, mohóságától fűtve szétrágcsálni papucsainkat, aki a lakásban egyedül maradva az idő múlását azzal mérte, hogy időnként fekhelyére emelt egy-egy lábbelit a "közösből" érzékeltetve, mennyi óra állt volna rendelkezésére azok elpusztítására, ha ő nem lenne annyira jóindulatú. 
Nem voltam boldog szeretete megnyilvánulásától sem, amikor fáradtan hazaértem, s örömét azzal fejezte ki, hogy a viszontlátás örömében, izgatottságában minduntalan lepisilte a lábamat. 
De aztán megnőtt, gyönyörű, méltóságteljes, nagy eb lett belőle, büszkén uralta a lakótelepet, kis lakásunkat, s elfoglalta méltó helyét a szívünkben és az életünkben is. Farka nem volt, fenekét csóválta, nem vettem zokon a kék-zöld foltokat, amiket lelkesedése nyomán sikerült beszereznem. Megtanultam ügyesen elkapni egy-egy bútordarabot, hogy hanyatt ne essek, amikor örömködik mellettem.
Egyik télen influenza döntött ágyba, negyven fokos lázban égve arra ébredtem éjszaka, hogy valószínűleg a kutya sincs jobban, mert öklendezett az előszobában. Senki nem mozdult, kitámolyogtam hozzá, leguggoltam mellé és fogtam a fejét. Amikor megkönnyebbült, szégyenlősen lépett hátra, bűntudatos tekintettel bámult rám, amiért odarondított. Pedig én hálás voltam, hogy engedte tartani a fejét, így csak egy nagy tócsát kellett feltakarítanom több kicsi helyett. Ezután óránként megjelent az őrjárat az ágyam mellett, megszimatolt, megböködött, s ha kinyitottam a szemem, jelezve, hogy minden rendben, halkan visszavonult.
Egy reggel arra ébredtem, hogy a fiam ágyában, mellette alszik. Nagyon mérges lettem. Kitártam az ajtót és a kutyára parancsoltam, hogy azonnal takarodjon ki a szobából. Hihetetlenül hosszúnak tűnt, amíg lassú mozgással, halk morgással elhaladt mellettem. Nem én voltam a választott gazdája és ezt magatartásával egyértelműen a tudomásomra hozta. Bár a parancsot nem vontam vissza, akkor megtanultam tisztelni őt.
Tizenöt évig élt abban a lakásban, és az ajtó nem volt bezárva soha, még éjszakára sem. Nem volt szükség rá, mert velünk élt Csoki. 
Kisebbik fiam az óvodában lerajzolta a családot. Apa, anya, három testvér és ő szerepelt a lapon, valamint Csoki kutya. Az óvónő kérdezte, kit hogyan hívnak. Felsorolta szépen, s a négylábú családtagot így nevezte meg: Ő pedig Szabó Csokoládé.
Isten veled Szabó Csokoládé!

2016. nov. 9.

"Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik minden nap megmossák a lelküket is?"

Gárdonyi Géza

2016. okt. 28.

Költözni támadt kedvem

Ide bármikor, azonnal, boldogan!



Itt is el tudnám képzelni az életet.




A következőt ki kell pofozni, mert így kicsit félelmetes, de úgy hiszem, megérné a fáradozást. Feltéve, ha magas dombokon álló, dús lombú erdőre néznek az ablakok.
Nincs rá sok esély, mert mintha a háttérben tenger kéklene.
Nem mintha a beköltözésre több sanszom lenne.

Biztos vagyok benne, hogy van, aki a mostani otthonomat is szívesen fogadná. Nem elégedetlenkedem, csak tudom mi az, ami elvarázsol, ami vonz.



2016. okt. 27.

"Egy szoba könyv nélkül olyan, mint a test lélek nélkül." (Cicero)



Remélem, az én könyvem is sokak polcára felkerül majd! Már készen van, gőzerővel folyik a szerkesztés és a javítás. Optimista vagyok, bár a kiadatás legalább annyira idő- és energiaigényes, mint a megírása. Ha mégsem sikerül nyomtatásban megjelentetni, akkor gyönyörűen beköttetem és az én könyvespolcomon díszeleg majd.


2016. szept. 20.

Instant karma (4. részlet)

Kamilla egyszerű fiatal lány volt, de karcsú termete, gesztenyebarna hajzuhataga és őzikeszeme vonzotta a tekintetet. Nem foglalkozott a férfiak kihívó pillantásaival, Sanyi kitartó figyelme, óvatos, gyengéd közeledése eredményeképpen azonban benne is érdeklődés ébredt a fiú iránt. Kereste megnyugtató, vidám társaságát, hálás volt neki, amiért gyakran megnevettette. Egyre inkább tetszett neki az a mosolygós, meleg-barna szemeivel szüntelenül őt figyelő fiú, aki sodró lendülettel, fütyörészve sikálta a nyomólemezekről a felesleges fényérzékeny réteget. Sürgött-forgott, hogy mielőbb végezzen, s míg a másológép monoton zümmögéssel a következő lemezt készítette előhívásra, a lányhoz közeli székre huppant. Vékony, inas testén lógott nagyméretű, vegyszerrel összefröcskölt munkaruhája, örökké kócos, dús fürtök hullottak homlokába, vállára, nem tűrte el, állát csontos tenyerébe fektetve, mögüle kukucskált a lányra örökké pajkos tekintettel. Ízes tájszólással, testalkatához képest nem várt brummogással beszélt, ami mindannyiszor meglepte és nevetésre késztette Kamillát. A fiú a kacagásra színlelt rosszallással reagált, de arca elpirult, és korához nem illő, vastag bajsza alatt szép ívű, húsos szája szégyenlős mosolyra húzódott.
A lányban gyengéd érzelem ébredezett a fiú iránt, először hitte, hogy nyugalom és öröm van az életében. Jóindulatú rokonoknál lakott biztonságban, szerette a munkáját és a munkatársait, azok is őt, megkereste a megélhetésre valót, és lassacskán a szerelem is belopakodott mellé Sanyi személyében.
A munkatársak bátorító, helyeslő mosolya azonban váratlanul rosszalló fejcsóválássá módosult, és Kamilla értetlenül állt a változás előtt. Semmi különös nem történt, csupán feltűnt, hogy míg Sanyi azelőtt soha nem kapott a munkahelyen telefonhívást, újabban egyre gyakrabban beszélt valakivel, zavartan a fal felé fordulva.
Egy nap elintéznivalókra hivatkozva a férfi szabadságot vett ki, Kamilla délutánra ment dolgozni, de előtte találkoztak, és együtt indultak a nyomda felé. A lány élcelődve megjegyezte:
– Rettenetesen gyűrött az inged. Meg kellene nősülnöd.
Kamilla látván a fiú mérhetetlen zavarát átkarolta, de ő restelkedve, vérvörös arccal bontakozott ki az ölelésből és rekedten így szólt:
– Már megnősültem.


A SORS


Kapsz a kezedbe egy követ. Főzhetsz belőle kőlevest, nem a népmesei formában, hanem tényleg belőle, fejbe verheted magadat, vagy eltalálhatsz vele valamit, amiből megfőzöd a valóságos levesedet. Vagy faragsz belőle egy szép szobrot, beteszed a vitrinbe, és csak te nézegeted, eladod jó pénzért.... soroljam? Nem sorolom. (Peter Gaal)


2016. szept. 12.

Megvilágosodás

Az egyik kedvenc meghatározásom a megvilágosodásról a néhány évvel ezelőtt elhunyt jezsuita paptól, Anthony de Mello-tól származik. Egyszer valaki megkérte, hogy határozza meg, milyen számára a megvilágosodás tapasztalata, és így válaszolt: "A megvilágosodás tökéletes együttműködés az elkerülhetetlennel." Azért szeretem ezt nagyon, mert nem csupán felismerésként, hanem tevékenységként határozza meg a megvilágosodást. Megvilágosodás az, amikor egész lényünk együttműködik az élet áramlásával, az elkerülhetetlennel. 
Ha már nincs bennünk olyan sok konfliktus és megosztottság, elkezdünk ráérezni az elkerülhetetlenre - hogy merre folyik az élet, milyen irányba mozdul. Nem kérdezzük többé, hogy ez-e a helyes irány, vagy hogy honnan tudhatom, hogy ez jó vagy rossz irány. Az ilyesfajta kérdések csak eltorzítják az érzékelésünket. Egy ennél sokkal finomabb történés van jelen: maga az élet áramlása.
Kyara Joyce

2016. szept. 11.

Ki a felelős?



    "MINDENÉRT mi vagyunk a felelősök! Nem a szüleink, a párunk, a főnökünk....... Mert minden szereplőt, legyen az fő vagy epizód szereplő az életünkben, mi választottuk! És azt is, hogy milyen "minőségű" legyen a kapcsolatunk, azaz jó vagy rossz vagy semleges! És mindezen dolgok "forgatókönyvírója" nem a most bennünk regnáló elménk volt. Az inkarnációnkhoz szükséges elménk, intellektusunk adottságai, anno, akkor még az Égi Hierarchiák "tervezőasztalán" éppen, hogy csak "alakítgatás" alatt volt. Létező, működő elméről, intellektusról, ekkor még egyáltalán nem beszélhetünk. 
   Az életünk "forgatókönyvébe" pedig minden pontosan rögzítve van, beleértve az elágazásokat, a változtatásra adódó lehetősségeket és az arra kijelölt időpontok úgyszintén. És a megfelelő időpontban, az adott változtatási időhöz társuló (addig elért) tudatosságunk, bölcsességünk alapján, lehetőségünk adódik szabadon dönteni, választani, akár több opció közül is. De az adott időben (életkorban) választható opciók és azok száma, a "forgatókönyv" alapján már determinált! 
    A leszületést követően, az elménk változó módon, hol engedelmesen, hol lázadó módon viselkedik. Akár többször is megpróbálja átírni a maga "szájízére" a "forgatókönyvet". Ameddig ez az átírás mértéktartó, addig legfeljebb kisebb akadályokba, bosszúságokba fogunk ütközni. Ha azonban az átírás átcsap a mértéktelenségbe, akkor a "forgatókönyvíró" (a Rendező) rövid időn belül közbe fog lépni! És ezek a közbelépések, sohasem egy kellemes és kívánatos következményként jelennek meg az életünkben. Ha az elménk minél pontosabban alkalmazkodik, a saját képességeinél sokkal magasabb tudással megszerkesztett "forgatókönyvhöz", akkor biztos, hogy jóval kevesebb problémával, gonddal, bajjal fogunk találkozni. 
   Az elménknek a bölcsességet, a bölcsen gondolkodást és egy magasabb akarattal történő együttműködést kell megtanulnia itt és most! És nem arra rendeltetett, hogy "forgatókönyvíró" legyen!" /Székely Gábor/