Furcsa dolog az élet, ha nem vagy hajlandó elfogadni mást, csak a legjobbat, akkor nagyon gyakran meg is kapod azt!
(W.S.M.)
Már beszámoltam a kórházba való másodszori visszatérésemről, de az még nem mondtam el, hogy elérkezett az az idő, amikor egyre gyakrabban elfogott az az érzés, hogy a múltban ott elkövetett hibák és hiányosságok ki lettek már egyenlitve. A beilleszkedési zavarokat leküzdöttem, a munkatársak és betegek szeretetét kivivtam, feladataimat maradéktalanul képes voltam ellátni, s mivel további megtapasztalnivaló és ismeretszerzés vár, ideje továbblépni oda, ahol dolgozhatok még meglévő hiányosságaimon.
A munkaerőpiacon tapasztalható nehézségek miatt meg sem fordult a fejemben a felmondás lehetősége. S bár egyre inkább lépéskényszerben éreztem magam, hónapokig figyeltem és várakoztam, mikor jön el az idő, hogy válthassak. Pontosabban tudtam, hogy a sors majd megteszi ezt a döntő lépést helyettem.
Egy nap behivott magához a főnővér és szomorúan közölte, hogy egy dolgozótól meg kell válnia és ez az ember én leszek.
Verocska és köztem kellett választania, de neki magasabb végzettsége van, tiz évvel több tapasztalata, amúgy meg most jár le az ötéves szerződésem, amiről én egészen megfeledkeztem.
Döbbent és csodálkozó tekintettel nézett békésen mosolygó arcomba. Nagyon félt a reakciómtól és meglepte az elfogadó magatartás. Búcsúzáskor az ő szemében ragyogtak könnyek.
A városban több gyár is üzemel. Meg sem fordult a fejemben, hogy a szakmámban keressek állást. Egyetlen gyár neve tűnt fel elmémben és tudtam, ott fogok dolgozni annak ellenére, hogy azt sem tudtam, mit is gyártanak.
Két jelentkezési lapot adtam be pár hét különbséggel, mindkettőt indok nélkül elutasitották. Igy hát kitöltöttem egy harmadikat is. Felvettek. Ott dolgozom már nyolc hónapja.
A jelenlegi mérleg a következő:
A főnökeimet, munkatársaimat szeretem, ők is engem.
A munkába betanultam, bár eleinte nagyon nehezen ment. Sokat szerencsétlenkedtem, rengeteget hibáztam, de most nem keseredtem el. Saját magamat biztatva, néha kifigurázva, optimistán álltam a helyzetekhez, s ha a lányok selejtet bontottak, odamentem megkérdezni: mi van, ezt is én csináltam?
Ha csak egy gép közelébe mentem, hozzá sem értem, máris elromlott, leállt, visitott a vészjelző.
A kezemből nap mit nap folyt a vér, mert elvágtam szikével. Már megjegyezték: neked hiányzik a kórház és a vér, azért csinálod. A főnököm tehetetlenül vigyorogva tárta szét a karját mondván: te egy katasztrófa vagy!
Nem szegte kedvemet semmi.
Lefogytam hat kilót, megizmosodott a karom, Az ujjaimban kezdtek megvastagodni, begyulladni az izületek, a hüvelykujjam a megerőltetéstől maradandóan károsodott, egyetlen gyógymódja akés lesz egyszer.
Mindezt iszonyú fáradtan, de konfliktusok nélkül viseltem. Hat-hét napot dolgozom egyhuzamban, egy pihenőnap után újra hat-hét munkanap következik. Gyalog megyek-jövök a munkahelyről, nem kis távolságról. Néha már dülöngélek a fáradtságtól és fájdalmakkal küzdök.
Van úgy, hogy elfog a gyengeség és felbuzdul bennem a lázadozás, morgok magamban, elégedetlenkedek a nehézségek miatt, aztán elhalkul bennem.
- Elhallgass! - mondom magamnak. - Van munkád, jól keresel, egészséges vagy, kedvelnek. Nyugalom!
Hát, igy van. Igy élek mostanság.
Várom a pillanatot, amikor itt is letellik a mandátumom és az élet nyújt számomra más lehetőséget, nyit egy új utat, a gyárban is sikerül a pótvizsga és a következő osztályba léphetek.
