2016. szept. 7.

Instant karma (Részlet 3.)

Az öltönyösök zavartalanul nézelődtek, akár ha piacon lettek volna. Néha egy lány felé intettek a fejükkel az „Őt nézd meg!”, vagy a „Hozzá mit szólsz?” mondat kíséretében. Percek múlva a tanárnőhöz fordulva megköszönték a lehetőséget, és elindultak az ajtó felé. Ott torpant meg és fordult vissza egyikük.
– Maga ott, álljon, fel legyen szíves! Nem ő, hanem a mellette ülő – adta ki az utasítást az alacsony, erősen kopaszodó, középkorú férfi.
Kamilla felállt, kilépett a padból és kissé zavartan, de növekvő kíváncsisággal várakozott. Gyűrött köpenyét tenyerével lesimította, majd pironkodva a hajához kapott. Éjszakára befőttes gumival gyűrűzött két copfban felejtette a haját, és eszébe jutott, milyen idétlen hullámot vet a fülei mellett.
– Hogy hívnak? – szólította meg a férfi.
A lány szóra nyitotta a száját, de nem sikerült megszólalnia. A tanárnő, az idegenek és osztálytársai egyre növekvő derültség közepette várták a választ. Az élénkülő kuncogást a pedagógus erőteljes, férfias hangja hallgattatta el, de viccesnek szánt közbeszólása nem a szándékolt hatást váltotta ki.
Magassága, széles, csontos válla, komor arckifejezése, de a neve is hűen tükrözte személyiségét. Vadvárinénak hívták. Külső adottságaival és nevével tökéletes összhangban, óráit a katonai kiképzőtáborok stílusában, azok elveivel rokon tartotta agresszíven, zsarnoki szigorúsággal és szellemileg laboratóriumi körülmények között. Úgy, mint: Tisztán, sterilen, csakis és kizárólag a matematika nyelvén.
– Ugyan már, ne legyél gyámoltalan! Vedd elő azt a jó kis beszélőkédet, amit matematika órán KÍVÜL szoktál alkalmazni.
Kamilla végre zavartan kinyögte a nevét, majd egy kis segítséggel a többi kérdésre is megadta a feleletet. Elborzadt tekintetét magához vonzotta Vadváriné soha nem tapasztalt, negédes mosolya. Teljesen elvonta figyelmét a hatalmas állkapocsban addig illegalitásban rejtőzködő, akkor leplezetlenül elővillanó erős, ragadozó fogazat. Nem ismert korábban embert, akinek ennyire rosszul állt volna a mosoly.
A férfiak az ajtóban állva váltottak pár szót, majd az előbbi úr ismét a lány felé fordult és megkérte, legyen kedves, este hét órakor a kollégium társalgójában tartandó beszélgetésen részt venni. Ő bólintott és leült.
Amikor távoztak, a tanárnő a jól tájékozottak felsőbbrendű mosolyával osztotta meg információit a lányokkal.
– Az alacsony, kopaszodó úr neves író, akinek egyik regényét készülnek megfilmesíteni és ehhez amatőr szereplőket keresnek. Jelen esetben a főszereplő diáklány megszemélyesítésére válogatnak jelölteket. A másik két férfi közül az egyik a rendező, a másik a gyártásvezető.
Az osztály izgatott pusmogástól zsongott. Ki jóleső örömmel, ki irigykedve pislogott a kiválasztott Kamilla felé. A tanárnő ajkbiggyesztve, gúnyos mosollyal vizsgálgatta a lány kipirult ábrázatát, majd döngő léptekkel a katedrára lépett. Hatalmas testével a diákok fölé magasodva, a pulpitusról folytatta beszédét. Széles állát megemelte, ami így teljes mértékben eltakarta arcát a padban ülő lányok elől.
– Mint tudjuk, a városban több szakközépiskola és gimnázium működik. Az urak sorra járják valamennyit, minden osztályból választanak valakit, néha többet is. Lányok! Itt most senki nem kapta meg a film főszerepét. Ne is álmodjon róla! – nézett jelentőségteljesen Kamillára. – Összejöveteleken, beszélgetések alkalmával szűkítik a kört, és az arra alkalmasnak tűnő fiatalok próbafelvételen vesznek majd részt. Amúgy pedig ‒ folytatta lelépve a katedráról, lassan a lány felé közeledve –, ebben az iskolában, amíg én vagyok az igazgató helyettes, holmi színésznőcskének nincs keresnivalója. Ha valakit felkérnének a szerepre, ha az illető elvállalná, az azt jelentené, hogy elveszi a helyet olyasvalakitől, aki szívvel-lélekkel óvónő szeretne lenni.
A pedagógus megállt Kamilla padja mellett, öklére támaszkodva előredőlt, egyenesen neki címezte a következőket:
– Nos, mondanom sem kell, az illető a forgatás végeztével visszatérhet az iskolába, de nem fog leérettségizni. Itt nem! Azt én garantálom.

A lány hallotta a kemény monológot, de a mondandó rosszindulatú szigorúsága cseppet sem érintette meg. A percekkel korábban érzett zavartságnak, bizonytalanságnak nyoma sem volt benne. Két tenyerét a padra fektetve, egyenes derékkal, fejét felvetve, kipirult arcán sejtelmes mosollyal, nyugodtan üldögélt. Kétsége nem volt afelől, hogy a „versenyt” ő nyeri majd, övé lesz a főszerep.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése